1. fejezet- Váratlan találkozás

  2011.05.09. 17:10

Egyszerűen nem tudtam betelni Edward lehengerlő figyelmességével és úriembereket

megszégyenítő kedvességével. Az életem mondhatni tökéletes volt a maga misztikus,

őrölt módján, de én egyenesen rajongtam a kicsit sem hétköznapi világunkért, no

meg utánozhatatlan vámpír férjemért. Minden napnak ugyanaz volt a forgatókönyve:

szerelmemmel töltött éjszakák, hamisítatlan vadászatok és vicces, családi csipkelődések.

 

Az a nap is pontosan ugyanúgy kezdődött, mint akármelyik másik. Edwarddal kettesben

sétálgattunk London borult, esős utcáin. Hosszú ujjai enyémbe fonódtak s néha egy egy

lopott csókot követelt tőlem, melyet én készségesen hajtottam végre.

 

Egyszerűen nem lehet veled betelni- suttogta bele nyakamba, mire kellemes

borzongás futott át egész testemen.

 

-

 

Ugyanezt én is elmondhatnám rólad- mondtam alig hallhatóan, mert egyre nehezebben

sikerült visszafogni magam Edward közelében . A szomjúság semmiség volt a

mindent elöntő vágyhoz képest, melyet ő lobbantott fel bennem.

 

-

 

Arra gondoltam, hogy ha visszamegyünk esetleg csinálhatnánk valamit…- suttogta

ellenállhatatlan hangon.

 

-

 

Hmm…valamit?- tettettem az ártatlant, mire édesen elmosolygott.

 

-

 

Már éppen válaszolt volna, mikor hírtelen megdermedt mellettem, s fejét a másodperc

egy töredéke alatt felkapta. Halál nyugodt vidám arca most döbbenetet, hitetlenkedést,

majd végül ragyogó boldogságot sugárzott.

 

Nem értettem Edward hírtelen jött hangulatváltozásának az okát, ezért én is abba az

irányba néztem amerre ő. Egy pillanatra hátrahőköltem az előttem feltárulkozó kép láttán,

még soha eddigi életem során nem láttam ilyen furcsa lényt. Alig pár méterre tőlünk

egy vörös hajú vámpírlány állt. Bőre sokkal fehérebbnek tűnt, mint a miénk, egészen

olyan volt, mintha porcelánból lett volna, haja kicsit bordós árnyalatú, feltűnő színben

ragyogott, ami tökéletes kontrasztban állt hófehér bőrével. Szemeiben először játékos fény

csillant meg, később azonban, ahogyan Edwardról rám emelte tekintetét, olyan gyilkos

pillantással méregetett, amitől még a hideg is kirázott, pedig vámpírrá válásom óta igazán

nem voltam az a félős típus. Nem hasonlított egy mézes-mázas topmodellre, de nagyon

különleges volt s éppen ez adta gyönyörű szépségét.

 

-

 

Edward!- szólalt meg a lány vámpírokat megszégyenítő mézédes hangon. Egy pillanat

alatt elfogott a féltékenység, miközben kimondta szerelmem nevét, ez olyan intim és

belsőséges volt.

 

Heidi?!- nyelt egy nagyot Edward, majd nagyra tágultak szemei, mintha ő maga sem

hinne az előtte álló lány jelenlétében.

 

-

 

-

 

Istenem, de régen láttalak!- ugrott Edward nyakába Heidi, engem ezzel ügyesen

ellökve maguktól.

 

-

 

Tényleg te vagy az? Te egyre csak gyönyörűbb leszel- ölelte magához még egyszer a

 

lányt, aki gonoszul rám mosolygott szerelmem karjai közül.

 

Még soha életemben nem éreztem magam annyira kínosan és kellemetlenül, mint ott,

akkor. Arról nem is beszélve, hogy Edward rajtam kívül nem sok lányt enged így a

közelébe. A tény pedig, hogy az a lány borult időben ilyen lengén öltözik, nos kicsit sem

segített a helyzeten. Az a szoknyának nevezett valami, ami éppen csak, hogy eltakarta a

bugyiját, inkább hasonlított egy övre. Felül pedig gyakorlatilag a fél dekoltázsa kint volt.

 

Khhm- köszörültem meg torkomat, miután megelégeltem kicsit sem visszafogott

enyelgésüket.

 

-

 

Hangomra Edward is észhez tért kicsi és amilyen tapintatosan csak tudta lerázta magáról a

lány vékony karjait.

 

Heidi ő itt a feleségem Bella! Bella ő itt egy régi barátom Heidi!- mutatott be minket

egymásnak.

 

-

 

A feleséged?- kérdezte kissé bosszúsan.

 

-

 

Tudod történt egy- két dolog, mióta nem találkoztunk- válaszolt nyugodt, udvarias

hangon Edward.

 

-

 

-

 

És engem meg sem hívtál az esküvődre?- kérdezte kissé felháborodva Heidi.

 

És még csak nem is mesélt rólad…- vágtam vissza előbbi arckifejezéseiért. Mire úgy

nézett rám a vörös démon, mintha pillanatok múlva leakarná szedni a fejemet.

 

-

 

Nos, bizonyára azt sem mondta el neked a drága férjed, hogy egykor mennyire közel

álltunk egymáshoz .- mondta aggasztóan nyugodt hangon. Legszívesebben pofon

vágtam volna a lányt, de az is csak az ő malmára hajtotta volna a vizet. Mégis milyen

dolgok történtek?

 

-

 

-

 

Nem beszéltem rólad, mert én magam sem számítottam arra, hogy újból látlak még-

mondta Edward halkan. Úgy beszélt, mintha kissé zavarba lenne Heidi jelenlététől.

 

-

 

És honnan ismeritek egymást? – kérdeztem erőltetett nyugalommal.

 

-

 

Edw…- kezdte el Heidi, ám Edward hamar félbeszakította.

 

Ez most nem lényeges. Itt élsz Londonban?- terelte el szerelmem gyorsan a témát,

ami csak még több fejfájást okozott nekem, mégis mit titkol előlem? Miért nem

beszélt eddig erről a lányról? Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, amikre

nem tudtam, hogy mikor kapom meg a választ, s pont ez dühített a legjobban, ez az

idegesítő bizonytalanság.

 

-

 

-

 

Párizsban élek úgy tíz éve, csak egy kis időre jöttem Londonba- válaszolta őszintén, ez

igazán megnyugtatott, legalább nem sok ideig kell elviselnem.

 

-

 

És jelenleg hol van szállásod?- kérdezte Edward hírtelen.

 

-

 

Egy szállodában élek, nem messze innen. Tudod van az a kis helyes szökőkút pár

kilométerre…azzal szemben van a szállásom. Igazán elegáns és kényelmes, de néha

igazán fojtogató tud lenni az egyedüllét érzete- panaszolta színpadias szomorúsággal.

 

Hihetetlenül idegesített az, hogy végig csak Edward- hoz beszélt, mintha én ott sem

lennék, ez igazán pocsék érzés volt, hogy még csak „emberszámba” se vesznek. Edwardot

pedig, mintha kicserélték volna minden figyelmét Heidi- nek szentelte.

 

Egyedül élsz?- kérdezte döbbenten Edward.

 

-

 

Igen- bólintott szomorkásan Heidi. Egy pillanatra még én is megsajnáltam, de csak

egy pillanatra.

 

-

 

Ez meglep. Amióta ismerlek, azóta mindig volt melletted valaki, szinte kapcsolatfüggő

voltál. Minden bajod volt ha nem voltak körülötted mások, most meg egyes egyedül

élsz? – kérdezte nyíltan Edward.

 

-

 

Heidi most először tűnt igazán őszintének, látszott rajta, hogy Edward minden egyes szava

szíven találja s ő maga is egyetért ezzel.

 

Tudod,hogy van ez. Ha valaki sikeres, akkor mindenki körülötte rajong, ha pedig

éppen rossz idők járnak rá, akkor rögtön egyedül találja magát. Volt egy kis zűrös

ügyem a Volturival- megdöbbentem, ahogyan csak úgy lazán, félvállról beszélt az ősi

családról, mintha egy kutyáról beszélne.

 

-

 

-

 

Azt hittem, hogy te vagy az utolsó lény ezen a földön, aki valaha összetűzésbe

keveredik velük.

 

Én is ezt hittem, de ez egy hosszú történet és nem akarlak vele untatni téged, a lényeg,

hogy most a létező összes vámpír kerüli a társaságom, mert nem akarnak ők sem bajba

keveredni miattam, így egyedül maradtam. – Szinte rettegtem, hogy Edward felteszi

azt a kérdést, aminek még csak a gondolatától is rosszul voltam.

 

- Nem lenne kedved velünk élni, Londoni tartózkodásod ideje alatt?- kérdezte Edward

végül, ezzel is teljesítve félelmeimet.

 

- Én nem szeretnék zavarni- mondta szomorúan Heidi, ám félelmetes szemeiben látni

lehetett a nyereség apró szikráit.

 

- Nem zavarsz. Igaz Bella? – fordult most először hozzám Edward.

 

- Legszívesebben üvöltöttem volna, ahogy csak a torkomon kifér, hogy nagyon is zavarnál,

de ehelyett csak ennyit mondtam:

 

-

 

Igaz.

 

Imádlak Edward köszönöm!- ugrott szerelmem nyakába. Én pedig nagyot sóhajtottam

mit sem sejtve a távoli jövőről…

 

-

Súgó Még nincs hozzászólás.