Fájdalmat éreztem, de nem a saját fájdalmamat éreztem. Hanem a lányét. Juan szerelméét, akinek még nem tudtam a nevét. A boltban látott lányét. Üvölteni akartam, de a torkomra forrtak a szavak. Nem tudtam, hogy miért készült a testem szétszakadni, de pokoli fájdalmat éreztem. Láttam magam előtt lebegni Juan kétségbeesett arcát, hallottam, hogy valaki sír. Egy lány hang. De nem tudtam szétválasztani a valóságot, a kábulatot és a fájdalmat. Tudtam, hogy meghalok. Vagyis… nem én, hanem az a lány. De akkor hogyan láthattam az imént? Imént? Mi történik velem? Miért érzem amit? Miért látom ezt? Homályosan felderengtek előttem a vásárlással töltött percek, majd Juan az autóút kellős közepén. Talán megőrültem. Mégis… éreztem a lány kínját. Valós volt. És semmi nem volt ehhez fogható. Semmi. Mintha kitépték volna a testem, mintha tűzben égne az egész testem, mintha vasrácsok lapítanák össze a fejem…

- Alice! Alice! – szólongatott egy hang valahol a sötétség peremén. Zavarodott voltam. Nem tudtam már, hogy mit értek én, és mit érez a lány. Egyek voltak, és mégsem. Ketten voltunk. Huh, ez zavaros. – Hallasz engem, kicsim? – ismertem meg a szerelmem hangját, és megkönnyebbültem. Akkor nincs is nagy baj. Miért is veszekedtem vele az előbb? Már nem értettem a korábbi indulatomat. Akkor mégis olyan hirtelen jött, nem tehettem ellene. Jasper nem érdemelte meg.

- Mit érzel felőle, Jasper? – kérdezte egy ideges hang. Carlisle. Ő mindig nyugodt, most miért ideges? Akkora baj nem lehet.

- Nem tudom – nyögte a szerelmem kínzottan. – Össze vagyok zavarodva és nagyon aggódok érte. De azt hiszem, hogy ébredezik… - felelte, mire két hideg kéz tapogatott végig az arcomon. Jasper pedig végig a kezemet szorongatta. Úgy döntöttem, hogy nem játszok Csipkerózsikát és kinyitom a szemem.

Jasper volt az első, akit megláttam. Tekintetében aggodalom égett, amitől bűntudatom támadt. Miattam aggódott. Az érzéseim miatt meglepetten nézett rám.

- Minden rendben, kicsim?

- Mi történt? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel. Jasper óvatosan segített felülni, és meglepett, hogy milyen nehézkesen mozgok. Vámpírként szokatlan volt ez nekem. Most vettem észre a többieket. Rosalie és Emmett ölelkezve álltak az ajtóban, Esme pedig mellettük állt. Mindenki furcsán nézett rám, még Emmett sem vigyorgott.

- Mi történt? – kérdeztem újra hangosabban, mivel nem válaszolt nekem senki. Jasper végül erőt vett magán és szólásra emelte a száját.

- Amikor hazaértünk a vadászatról, te nem voltál sehol. A telefonodat nem vetted fel, és nem hagytál üzenetet sem. Aztán végre elértelek, már nagyon aggódtam. Beszéltünk, de egyszer csak elhallgattál. Döbbenetet éreztem felőled, aztán már csak a sikolyodat hallottam. Borzasztóan megijedtem és hallottam a csattanásokat is. Felhívtam Carlislét és azonnal elindultalak megkeresni.

- Sajnálom, hogy megzavartalak titeket – néztem bűnbánóan a szüleimre, de Esme csak legyintett.

- Ugyan már, kicsim – suttogta.                    

- És utána? – fordultam vissza a kedvesemhez.

- Carlisle és én egyszerre értünk oda. Minden lángokban állt. A kocsid darabokban hevert a szakadék alján. A mentősök még nem értek le, hogy megnézzenek. De biztosak voltak benne, hogy nem élted túl. Persze, mi tudtuk, hogy nem eshetett bajod, hiszen vámpír vagy és halhatatlan, de azért aggódtam. A kocsiból szinte semmi nem maradt, téged pedig néhány méterre  az égő kocsitól találtunk meg összezúzva és eszméletlenül… utána idehoztunk. A tested rendbe is jött, de nem értettük. hogy miért vagy… eszméletlen – nyögte Jasper kétségbeesetten. Rémülten néztem rá. Semmit nem értettem. Hogyan lehetséges ez? Egy kép úszott a szemem elé, és a tekintetem elhomályosodott.

- Itt vagyok, édesem – suttogta nekem egy lágy, férfi hang. Nem ismertem őt. Kábán felnéztem rá, és Juant láttam, ahogy gyengéden engem néz. Körülöttem lángok, mindenhol. Fájdalmat éreztem. Óvatosan magához ölelt és finom csókot lehelt az ajkaimra. Majd elővett valamit a zsebéből, egy kisebb üveget, amiben egy különös színű folyadék volt.

Rettegve néztem rá. Még nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy megvédjem magam. Kellett volna hozzá néhány perc.

- Ne félj tőlem, egyetlenem. Meggyógyítalak, minden rendben lesz – suttogta és ledöntötte a torkomon a különös ízű folyadékot, ami szinte perzselte a testemet, majd a világ elsötétült előttem.

- Mit láttál? – kérdezte Jasper valahonnan messziről. Megráztam a fejem, és visszatértem a valóságban. Bizonyára megint Juant és a bolti lányt láttam. Talán a jövőben megismerem őket.

- Semmit, nem fontos – erőltettem mosolyt az arcomra. – Sajnálom – néztem a családomra egyesével. – Nem akartam senkit megijeszteni. Ez biztos normális, nem?

Senki nem válaszolt, ami elég nyugtalanító volt. De hirtelen rémisztő dolog jutott eszembe és Jasperre néztem.

- Az előbb mondtál valamit a kocsimról… nem… Mondd, hogy nem igaz! Nem törhetett össze! – kiáltottam rá ijedten.

Emmett hangosan felnevetett. – Na, ez már normális – szólalt meg, de most figyelmen kívül hagytam a beszólását. Jasper is elmosolyodott, amit egy dühös pillantással jutalmaztam.

- Sajnálom, Alice. De nem tudtuk a kocsit megmenteni – nézett rám óvatosan a szerelmem, de látszott rajta, hogy ezen nagyon jól mulat.  Én már nem annyira. Ezt a kocsit Edward vette nekem az olasz kaland után, amikor majdnem meghaltunk a mazochista éne miatt. Szerettem ezt a kocsit, egészen a szívemhez nőtt.

Csalódottan fújtam ki a levegőt.

- A kocsi a legkisebb gond, majd veszek másikat, jó? A lényeg, hogy jól vagy – nézett Jasper a szemembe lágyan, amitől egyből megnyugodtam. Finoman megcsókoltam és boldogan simultam a karjaiba.

- Na… szobára gyerekek! – csattant fel Emmett tetetett felháborodással, mire kelletlenül szétváltunk és angyalian Emmettre mosolyogtam. – Akkor talán Emmett ki is mehetnél abból a bizonyos szobából…

Mindenki nevetett, Emmett pedig duzzogva távozott. Rosalie mosolyogva ment utána. Esme és Carlisle pedig halkan kioldalaztak a szobából, hogy ne zavarjanak minket. A szerelmemre mosolyogtam és úgy éreztem, mintha minden a régi volna.

- Miért nem vetted fel egésznap a telefont? – jutott eszembe a vásárlás előtti aggodalmam.

- Gondolkoznom kellett kettőnkön – válaszolta komolyan. Rémülten néztem rá, mire felnevetett. Nem értettem a nevetség tárgyát, ez egészen úgy hangzott, mintha… valami baj lenne. Mintha már nem szeretne. Ez persze hülye gondolat volt, hiszen a vámpírok közötti szerelem örökre szól.

- Ne ijedj meg. Csak Emmett hülyeségeit hallgattam és egyszer csak eszembe jutott, hogy ők tízévente megházasodnak Rosalie-val. Mi pedig csak egyszer álltunk oltár előtt. Alice Cullen… lennél újra a feleségem? – ereszkedett fél térdre előttem és elővett a zsebéből egy kis fekete dobozt. Amikor felnyitotta egy gyönyörű ezüst gyűrűt pillantottam meg benne. Döbbenten néztem rá.

- Ezt miért nem láttam előre? Igen! IGEN! – kiáltottam nevetve és a nyakába ugrottam. Olyan boldogságot éreztem, mint mikor először kérte meg a kezem. Szenvedélyes csókjával szinte levett a lábamról és mámoros boldogságban lebegtem. Lassan elkezdtem kigombolni az ingjét, ő pedig egyetlen mozdulattal letépte rólam a blúzomat. Nem szokott ilyen vad lenni, de nem bántam. Ezer másik felsőm volt. Eggyel több vagy kevesebb. Ajkaimmal vággyal telve barangoltam be a testét és végig csókoltam a bőrét borító sebhelyeket, mire kéjes nyögés hagyta el a torkát. A korábbi vadságán felbuzdulva letéptem a farmernadrágját, majd az alsó nadrágjával sem vacakoltam. Ő sem finomkodott és lassan mindketten teljesen meztelenül élveztük a másik közelségét. A következő pillanatban belém hatolt és kezdetét vette a mennyországba vezető út…

Egész este egymás karjaiban feküdtünk, nem volt semmi dolgunk. Még Emmett megjegyzései sem zavartak a földszintről. Boldog nyugalommal feküdtem a legjobb helyen a világon. Jasper karjaiban, miközben ő lágyan simogatta a testemet.

- Szeretlek, Alice Cullen – szólalt meg halkan.

- Én is szeretlek, Jasper – mosolyogtam rá, de a következő pillanatban megszólalt a mobilom. Emmett harsogva nevetett a földszinten, én pedig bosszankodva kaptam fel a kagylót. Mielőtt megszólalt volna valaki, már tudtam, hogy kivel beszélek.

- Nessie! – kiáltottam boldogan.

- Téged nem lehet meglepni – sóhajtotta Renesmee durcás hangon, mire Jasper nevetni kezdett. – Szia, Alice néni.

- Milyen Denali? – kérdeztem mosolyogva. Imádtam ezt a kislányt. Olyan volt, mint Edward és Bella összeolvasztva kicsiben.

– Milyen Denali?

- Nagyon jó! Képzeld Tanya megmutatta az egészet, és olyan szép! Mindenhol fák, nem mintha otthon nem lennének, de ezek olyan mások… olyan különlegesek! Van egy csomó medve, Emmett bácsi biztosan nagyon élvezné, hisz van itt bőven. Kicsit hidegebb van, mint otthon, de engem nem zavar. Nem tudok megfázni, és ez nagyon jó! A többiek is nagyon kedvesek, Kate majdnem olyan jól főz, mint a Esme néni, de persze az övéhez nem igazán van fogható, hisz egyre több szakácskönyvet magol be, míg Kate csak néha napján látogatja meg a konyhát, hogyha valami különleges vendég érkezik! Bár szerintem én nem vagyok különleges, de Eleazar bácsi szerint igen is az vagyok. Én ezzel nem értek egyet, de mindenki más igen. És olyan szép madarak vannak, úgy csiripelnek, mintha… - hadarta vidáman, és csak mondta és mondta. Jasperre néztem, aki nevetve hallgatta a kicsi Nessie-t, és rám kacsintott. A nyelvemet nyújtottam, majd egy másik hang szólalt meg a háttérben.

- Renesmee, kicsim! Hagyd egy kicsit szóhoz jutni a nagynénédet – kérlelte Bella kedvesen, és most jöttem csak rá, hogy mennyire is hiányoznak nekem, holott még csak pár hete, hogy elutaztak.
Nessie megszeppenése nem tartott sokáig, de én ezt kihasználtam és beleszóltam.
- Mi jól vagyunk, és ti? Meddig maradtok?

- Nem tudom. Mindenki nagyon imádja Nessie-t, és nem akarják elengedni – nevetett Bella a telefonba, és hallottam, hogy Nessie nagyon örül ennek a kijelentésnek. – Viszont már nagyon hiányzik neki Jake. Úgyhogy maximum néhány hét. Nagyon jó itt, de már nagyon hiányoztok.

- Ti is.

- Edward?

- Kint van Tanyával és Kate-tel, nem is mondtam neki, hogy most telefonálok, hirtelen ötlet volt, hogy ne lásd meg, de Renesmee ki kapta a kezemből a telefont.

- Ne mentegetőzz, nagyon tetszett a vidámsága. Már régen hallottam a fecsegését, nem is tudtam, hogy mi hiányzott az életünkből.

- Na! Én nem fecsegek! – csattant fel Renesmee a túloldalon, majd átvette a kagylót. – Most komolyan nem történt semmi érdekes, mióta eljöttünk? – kérdezte tőlem csalódottan. Jasperre néztem, majd a kezemen lévő csodaszép gyűrűre.

- Hát, ami azt illeti. Tudsz titkot tartani, Nessie? – kérdeztem vigyorogva, holott pontosan tudtam, hogy Bella hall minden egyes szót, sőt még a többiek is itt a nappaliból.

- Persze! Anya kapcsold ki a füled! – szólt rá Bellára, aki harsogó nevetéssel engedelmeskedett. Legalábbis Nessie nem adta jelét az engedetlenségnek. – Mi a titok?

- Jasper megkérte a kezem! – újságoltam vidáman, mire elakadt a lélegzete és felsikított.

- De jó! De jó! Várj… de ti már házasok vagytok – komorult el hirtelen.

- Tudod, néha jó megismételni a dolgokat. Egy örökkévalóságon át nem elég egy esküvő.

- Ki érti a felnőtteket… - mondta értetlenül.

- Inkább meséld el, mennyit nőttél.

- Már akkora vagyok, mint egy tízéves. Kicsit bosszantó, hogy mindent kinövök. És nem vagy itt, hogy vásárolj egy csomó felesleges cuccot.

- Egy felesleges ruhát sem vettem neked – ellenkeztem durcásan., majd tovább hallgattam a lelkes szóáradatot. Boldognak éreztem magam. Hihetetlenül boldognak. Jasper szemébe néztem, és tudtam, hogy az életem tökéletes. Legalábbis akkor még azt hittem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés