(Bella szemszöge)



Jobb híján türelmesen vártuk, hogy a lány magához térjen. A jelek szerint Jasper kicsit jobban kiütötte a lányt, mint amennyire tervezte, vagy szerencsétlen annyira megrémült, hogy inkább fel sem akar ébredni. Olyan fiatal és törékeny. Nem lehet több szegény kislány tizenhat, tizenhét évesnél. Csak egy gyerek, igaza volt Tanyának. Nem biztos, hogy át kéne adnunk a Volturinak, még akkor sem, hogyha ezzel mentenénk magunkat. Tudom, hogy el akarta rabolni az unokámat, de talán csak félelemből tette, azért mert Max kényszerítette rá. Lehet, hogy csak szeretetre és egy kis nevelésre szorul. 

- Örök kómába taszítottad? – kezdett el Alec ideges lenni. 

- Nem, egyszerűen csak még nem ébredt fel. Mentségére szóljon, hogy még csak most lesz reggel, ezért előfordulhat, hogy szimplán csak alszik már – állapította meg Jasper a tőle megszokott higgadtsággal. – Egyébként pedig, szerintem kezdjük el kidolgozni a védelmi stratégiát, mert ha az a Max megtalál minket, akkor szükségünk lesz egy tervre. 

- A tervvel nincs semmi gond. Én levédem a házban lévők elméjét, Anthony pedig vigyáz a többiekre elméjére a másik házban. Nem lesz semmi esélyük, hogy elkapjanak, vagy lerohanjanak minket – mondtam határozottan. 

- Alec – nyögött fel a lány. Majd hirtelen kipattantak a szemei, és rémülten lapult a falhoz. Biztosan eszébe jutott, hogy mi történt vele tegnap éjjel. – Mit akarnak tőlem – kérdezte ártatlan arckifejezéssel. Rögtön azután pedig a pajzsomat támadni kezdte valami. – Engedjenek el – rebegtette meg a pilláit ártatlanul. Egy pillanattal később pedig már az ajtó felé szaladt, de legnagyobb meglepetésére Edward egy szempillantás alatt elkapta, majd lelökte a kanapéra. 

- Most nem működik a képességed – húzódott mosolyra a szám. Igazi báránybőrbe bújt kis farkas. Az arca ártatlan, de a jelek szerint ez csak az angyali külsejéről mondható el. 

- Tanya? – fordult könyörgőn az említett felé. – Alec? – nézett rá félve. 

- Ne félj, csak tedd, amit mondunk, és senki sem fog bántani téged – ült le mellé Tanya, de Heather ellökte magától. 

- Én megbíztam benned – kezdtek el hullani a könnyei. – A barátnőm voltál. Mindent elmondtam neked. 

- Sajnálom, de a családomért, ahogy te is, én is bármit megtennék – lépett hátrébb Tanya néhány lépést. 

- Alec? – pillantott fel a lány kedvesére, de ő csak türelmesen várakozott, és kíváncsian kémlelte Jaspert. 

- Tényleg szívből szeret téged, és még bűntudata is van azért, mert manipulált – szólalt meg Jasper végül. - Az érzései őszinték, és jelenleg esélye sincs befolyásolni senkit Bella miatt, úgyhogy megbízhatsz az érzései tisztaságában. 

- Köszönöm – biccentett Alec. Majd felállt a helyéről, és lassan a lány felé sétált, hogy leereszkedjen mellé a kanapéra. – Elmondod, hogy miért tetted? – kérdezte halkan a lánytól. 

- Először még csak a feladatom voltál, de aztán megismertelek, és először el akartalak engedni, mert, amikor magadnál voltál a családodhoz akartál menni, de azután rájöttem, hogyha egyszer elhagyod a táborunkat, akkor soha többé nem térsz vissza, és talán még a nyakunkra is hozhatod a Volturit. Ezért tény, hogy talán akaratod ellenére láncoltalak magamhoz, de amikor velem voltál, akkor sohasem manipuláltalak. Olyankor önmagad voltál, és én is – motyogta a lány pirulva. – Még soha nem találkoztam hozzád hasonló vámpírral. Tudom, hogy nem volt helyes, de akkor jó ötletnek tűnt. 

- Miért nem jöttél velem? – tette fel a következő kérdést Alec. 

- Nem akarok a Volturihoz menni. Gyűjtik a tehetséges lényeket, de nem vagy fontos nekik, csak az erőd miatt. Ha nem lennél különleges, akkor senkit sem küldtek volna utánad. 

- Talán hidegnek tűnünk a külvilág felé, de nem vagyunk közömbösek a tagjaink iránt – rázta meg a fejét Alec. 

- A tagjaitok iránt? – kérdezett vissza a lány. – Nem fivéreidnek, vagy nővéreidnek nevezed őket soha, hanem Mestereknek, és tagoknak. Még csak azt sem mondod rájuk, hogy a barátaid. Amióta nálunk vagytok Heidivel még csak két szót sem váltottatok. Ezt nevezed te családnak? 

- Mások a nézeteink a dolgokról – válaszolt Alec türelmesen. – Ti egymásért éltek, mi pedig a Mesterekért, akik megmentettek minket. Te Maxet imádod, aki megmentette az életedet, amikor démonnak kiáltottak ki, és ki akartak végezni. Engem és Jane-t, pedig Aro mentett meg a végső kínhaláltól. A helyzetünk nagyon is hasonló. 

- Egyáltalán nem hasonló. Max szeret engem – tiltakozott a lány. 

- Miből gondolod ezt? – kérdezte Alec kíváncsian. 

- Nem gondolom, hanem tudom, és hamarosan eljön értem a nővéreimmel együtt, akkor pedig nem lesz hová elbújnotok – nézett fenyegetően ránk. – Mindenki jobban járna, hogyha elengednétek engem, és soha többé a közelünkbe se jönnétek. 

- Te sem gondolod komolyan, hogy most megijedünk tőled? – kérdeztem kissé dühösen. Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy ez a lány egy ártatlan gyermek. Sokkal inkább egy kis boszorkány. – A képességeitek hatástalanok velünk szemben, ráadásul többen is vagyunk, mint ti, tehát azt ajánlom, hogy légy hálás, amiért még épségben vagy. Nem mellékesen pedig nekünk több okunk rá, hogy dühösek legyünk rátok, mint amennyi jogotok nektek van, hogy nehezteljetek ránk. El akartátok rabolni az unokánkat, ami nem éppen kedves gesztus. Mi soha nem kerestünk volna titeket, vagy támadtunk volna rátok, hogyha ti nem jöttök el hozzánk. 

- Csakis azért jöttünk el a kislányért, mert nálunk sokkal jobb helyen lenne – mondta a lány teljes meggyőződéssel. – Nehéz dolog a mi képességünkkel élni, de együtt erősek vagyunk. Ti pedig előbb, vagy utóbb meggyűlölhetitek azért, amiért olyasmit tud, amivel uralma alá hajthat bárkit. Közöttünk viszont elfogadott lenne olyannak, amilyen. Nem akartunk ártani neki. 

- Szerinted neki jó lett volna, hogyha elragadjátok? Félt tőletek, rettegett, és sírt, amikor el akartátok vinni. Szerinted ez jó egy kislánynak? 

- Még kicsi, és nem ismeri a világ kegyetlenségét – nézett a szemembe Heather. – Anno én sem akartam Maxszel lenni, az édesanyámmal akartam maradni, és ezért bármit megtettem volna. Néhány évvel később az anyám maga emelte rám a kést, hogy végett vessen a képességem által gerjesztett vitáknak. Szerencsémre Max figyelt engem folyamatosan, és megmentett. Hogyan vonhatnám kétségbe ezek után a tényeket? Bár később megtudtam, hogy ő nem is az igazi édesanyám volt, hanem a testvére, a nagynéném. Édesanyám pedig belehalt a szülésbe. Lehet, hogy nem volt az anyám, de a nagynéném volt, a saját vérem, és ő sem volt képes elfogadni engem – magyarázta könnyes szemekkel. – Marie nem illik sehová, csakis a mi családunkhoz. Ahol hasonló képességű nők élnek együtt Max védelme alatt. Csak jót akartam a kislánynak. Sosem bántottam volna. Saját lányomként akartam felnevelni. 

- A fiam, és a felesége soha nem bántaná a gyermekét, ahogy mi sem bántanánk sem Marie-t, sem pedig Emilyt. Soha nem lennénk képesek rá, hogy akár csak egy ujjal is bántsuk. Talán neked szörnyű dolgokon kellett keresztül menned, de ez nem jelenti azt, hogy Marie is a te sorsodra jutott volna – válaszoltam ellentmondást nem tűrve. Még a gondolat is sértő, hogy nevelés helyett erőszakhoz folyamodjunk Marie esetében. 

- Most ezt mondod, de holnap már mondhatsz bármit – rántotta meg a vállát Heather. 

- Na jó, ezen kár vitatkozni – sóhajtott fel Carlisle. – Teszünk neked egy ajánlatot – folytatta a lány felé fordulva. – Beszélek a Volturi Mesterekkel, és meggyőzöm őket, hogy a családoddal maradhass, hogyha a szavadat adod, hogy soha egy ujjal sem értek a dédunokámhoz. 

- Sajnálom, de elfogadhatatlan az ajánlatod – rázta meg a fejét a lány. – A Volturi soha nem fog elengedni engem, ha megkaparinthat egy ilyen képességet, így az ajánlatod csak ügyes trükk. Max és a családom pedig hamarosan itt lesznek értem. 

- Heather, miért nem jössz velem? Én vigyáznék rád Volterrában. Jól bánnék veled. Lehetnék én a családod, a férjed, ha te is akarod – simított végig Alec a hátán. 

- Most a Volturi testőr beszél belőled, vagy a szerelem, amit irántam érzel? 

- Talán egy kicsit mindkettő, de a szerelmes férfi úgy érzem most erősebb bennem, mint a Volturi testőr. 

- Talán, de talán nem – sóhajtott fel Heather. – Engedjetek haza, és elintézem, hogy Heidi és Alec szabadon távozhasson vissza Volterrába, ha megesküsztök rá, hogy nem áruljátok el hollétünket. 

- Nem hagylak itt, velem jössz – ragadta meg a karját Alec. – A fenébe is, miért vagy olyan makacs? Képes lennék téged boldoggá tenni – csattant fel kétségbeesetten. 

- Tudom, hogy képes lennél rá, de nem akarok gyilkosokkal élni – simított végig az arcán Heather. Majd odasimult Alechez és lágyan megcsókolta. – Szeretlek – motyogta, majd valamit hirtelen a szájába vett. A következő pillanatban pedig már rázkódott is a teste. A szájából pedig fehér habszerű anyag özönlött ki. 

- Heather? Uramisten – üvöltött fel Alec. – Valaki segítsen, csináljatok valamit, kérlek – kiabált eszét vesztve. Ha képes lenne még sírni, akkor már régen zokogna, ez egészen biztos.

- Engedjetek oda – lökött félre mindenkit Carlisle. Azután pedig vízszintes helyzetbe húzta a lányt, és vizsgálni kezdte. - Kell egy hosszú cső, és szén, most azonnal. Ki kell mosnunk a gyomrát, nincs időnk – kiabált Carlisle. A lány teste viszont, amint befejezte a mondatot megnyugodott, és nem mozdult többé.

- Heather – fogta meg a kezét Alec. – Nem hallom a szívét, Carlisle – nézett rá könyörgően az említettre. 

- Nagyon sajnálom, Alec. Túl gyorsan hatott a méreg – hajtotta le a fejét Carlisle. Alec pedig halkan zokogva csukta le a lány nyitott szemeit. 

- Bocsáss meg, szerelmem – szorította magához az ernyedt testet. – Bár soha ne találkoztál volna velem, akkor még élnél – nyomott gyengéd csókot a homlokára. – Örökké szeretni foglak – simított végig az arcán lágyan. Majd előre-hátra ringatni kezdte kedvesét. – Hazamegyek – szólalt meg Alec néhány perc után. – Majd azt mondom, hogy megtámadtak minket, és Heidi elszakadt tőlem, akkor nem fogják tovább keresni. Aro Mester feltétel nélkül bízik bennem, ráadásul el tudom venni a gondolatolvasó érzékét, hogy manipuláljam. Ti biztonságban lesztek.

- Miért segítenél nekünk? – kérdeztem döbbenten. 

- Mert ő sem akarná, hogy bajotok essen, vagy, hogy a családját keresni kezdjék – temette arcát Heather hajába. – Olyan, mintha csak aludna. A teste még mindig forró, a bőre pedig illatos és selymes – szippantott mélyeket a nyaka illatából. – Vajon lenne esélye, ha megharapnám? Átváltozhatna még? 

- A szíve már nem dobog. Sajnálom, Alec, de ehhez már késő, nem tudjuk újraindítani a szívét – mondta fogadott apánk részvétel a hangjában. 

- El kellene temetnünk – szólalt meg halkan Alice. 

- Nem, nem áshatjátok be a föld alá, ő túl szép ahhoz, hogy a férgek martaléka legyen – pattant fel Alec, majd hátrálni kezdett az ajtó felé. 

- Nyugalom – lépett hozzá közelebb Carlisle óvatosan. – Akkor mit szeretnél, hogyan helyezzük nyugalomra őt? 

- Elviszem a kedvenc helyünkre. Ott boldog lesz. Utána pedig hazamegyek, nincs miért tovább maradnom Amerikában. Nekem már úgyis teljesen mindegy, hogy hol vagyok. Nélküle már nem érzem azt a lángolást, ami eddig itt tartott, távol Volterrától. Viszlát, Cullenek. Megmondom a Mesternek, hogy ti segítettetek nekem, így békén fognak hagyni. Éljetek boldogan, nektek még van rá esélyetek – mondta halkan. Majd egy szempillantás alatt elviharzott Heather testével. 

- Valami nem stimmel – gondolkoztam hangosan.

- Mire gondolsz, édesem? – nézett rám Edward döbbenten. 

- A lány, nem is gondolt rá, hogy megöli magát? Nem határozta el a dolgot? – kérdeztem kíváncsian. Majd a tekintetemet Edward és Alice között járattam, akik azonnal elgondolkozó arcot vágtak. 

- Talán csak nagyon hirtelen volt a döntés – válaszolt Alice. – Előfordul, hogy nem kapcsolok elég gyorsan. Ráadásul a farkasok sincsenek túl messze, és ők kétségkívül összezavarják a képességemet. 

- Értem, és te Edward? Nem voltak furcsák a lány gondolatai? Át sem futott az agyán, hogy öngyilkos lesz? – fordultam szerelmem felé. 

- Nem igazán, de ahogy Alice is mondta, hirtelen döntés volt – mondta Edward értetlenül. – Mire akarsz kilyukadni, édesem? 

- Csak furcsa. A lány nem tűnt öngyilkos típusnak. Sokkal inkább fáradhatatlanul hadakozott velünk. Bármire képes lett volna, hogy túléljen, aztán pedig bevesz valamit, és meghal? Valami nem stimmel – ráztam meg a fejemet. – Szerintem valami itt határozottan bűzlik.

- Bella, bevette a mérget, és a szíve leállt. Nem hiszem, hogy ebben lenne bármi, ami gyanús. Nem ez lenne az első csoport a földön, amelyiknek egy fogságba esett tagja inkább a halált választja, mint az esetleges megaláztatást, és bántalmazást. Nem, mintha mi tettünk volna vele bármi ilyesmit, de nem volt logikátlan, amit a lány csinált. Inkább megölte magát, nehogy eljusson valaki a családjához – magyarázta Carlisle. 

- Talán – bólintottam rá. – Azért kettőzzük meg az őrséget a lányok körül. Nekem akkor sem tetszik ez az egész. 

- Rendben van, a lányokat továbbra is nagy erőkkel őrizzük, és majd meglátjuk – egyezett bele szerelmem. Utána pedig a többiek is bólintottak. 

- Szerintem menjünk haza – ajánlotta Emmett. – Azt hiszem várható néhány nagyon dühös amazon támadása, és szeretnék ott lenni, hogy végre alaposabban meggyepálhassam ezt a Maxet. A múltkor csak néhány ütést tudtam mérni rá, mielőtt elmenekült volna a gyáva – dörzsölte össze a tenyereit Emmett. – Azóta is sajnálom, hogy nem sikerült alaposan helybenhagynom. 

- Szerintem is menjünk haza – biccentett Jasper. 

- Akkor indulás – indult el Carlisle elől. 

Mi pedig csendben, és engedelmesen követtük őt. Néhány perc alatt hazaértünk. Emily pedig azonnal felpattant, és Emmett felé kezdett rohanni. Gondolom, hogy a már régen beígért vadászatot szerette volna kicsikarni a kedvenc nagybácsikájából, de Emmett csak felviharzott a szobába, mielőtt még az unokánk elkaphatta volna őt.

- Már nem szeret engem – pityeredett el Emily. Majd a fejét lehajtva szaladt oda Anthonyhoz, aki azonnal felvette, és ringatni kezdte. 

- Mi történt? Hiszen Emmett imádja a lányokat. Főleg Emilyt – kerekedtek ki a szemeim. 

- Mi sem tudjuk pontosan, de amióta Emily először átváltozott, azóta Emmett furcsán viselkedik vele – simogatta meg fiam kislánya hátát. – Sosem hajlandó egy légtérben kettesben lenni vele, és minden testi érintkezéstől is óvakodik. Fel sem vette az ölébe azóta. Senki sem tudja, hogy miért. Még Rose-nak sem hajlandó elmondani, hogy mi a baja. 

- Felmegyek hozzá – makacsolta meg magát Emily. – Nem lehet, hogy egyszer csak úgy döntött, hogy már nem vagyok a „kedvenc csajszija”, ahogy ő szokta mondani – mászott le az apukája öléből. – Felmehetek? – fordult Rose felé kíváncsian. 

- Persze, drágám – mosolygott rá Rosalie gyengéden. Majd a kislány egy szempillantás alatt felviharzott az emeletre. 



(Emmett szemszöge)



Annyira nehéz távolt tartanom magam a kis lurkótól, mert egyszerűen imádom ezt a vagány, belevaló kiscsajt, aki Emilyből lett. Már kisbaba korában is nagyon bírtam, de amióta egy kicsit nagyobb lett, azóta csak még egyedibb lett. Hát még, hogy át is változott. Igazi kis energiabomba, ráadásul a humora is elképesztően jó. Mégsem maradhatok vele kettesben. Még a végén megint baja esik. Nem akarom még egyszer bántani. Szegénykém, segítségért jött hozzám, én meg elhajítottam őt, és miattam sérült meg. Napokig csak szédelegve tudott járni, és szörnyű fejfájás is gyötörte. Mi lett volna, ha még erősebben odacsapom őt valamihez? Meg is halhatott volna. Nem való az én közelembe egy ilyen kis törékeny lányka. Csak kárt tudnék tenni benne. 

- Emmett bá – dugta be a fejét a kis tündér az ajtón. – Bejöhetek? – kérdezte az ajkait rágcsálva, és a cipőjét figyelve Emily. – Tudom, hogy mostanában nem szeretsz velem lenni, de én csak tudni szeretném, hogy miért – görbült le az apró száj. – Azt ígérted, hogy majd együtt vadászunk, és rosszalkodunk. Álmában összekenjük juharsziruppal Marie-t és csupa ilyen vicces dolgot fogunk csinálni. Mi rosszat tettem, hogy már nem akarsz velem lenni néha egy kicsit? 

- Gyere be, Pöttöm Panna. Nem tettél semmi rosszat, prücsök – sóhajtottam fel. Olyan kis ártatlan, és mégis azt hiszi, hogy ő a hibás bármiért is. Kis butus. 

- Akkor miért kerülsz el engem nagy ívből? – nézett rám kíváncsian. 

- Azért, mert veszélyes vagyok rád nézve, picúr. Te is tudod, hogy miattam sérültél meg akkor este, amikor Marie-t megint el akarták rabolni. Nem szándékosan tettem, de mégiscsak én voltam az, aki hozzávágott téged a bútorhoz. Megsérültél, ráadásul elég súlyosan. Hogyan legyek úgy a közeledben, hogy ne essen bajod, amikor egy erősebb mozdulatommal akár meg is ölhetlek – fakadtam ki. Imádom ezt a kislányt, és végső soron joga van tudni, hogy miért nem játszhatunk annyit, amennyit szerettünk volna. 

- Hiszen, nem lett semmi bajom. Néhány nap alatt rendbe jöttem, te pedig megmentetted anyut és Marie-t. Nagyon jó csapat vagyunk – lépett hozzám kicsit közelebb. – Egyébként pedig, ha nem haraptalak volna meg, akkor biztosan nem repültem volna egy nagyot – tördelte meg a kis ujjait. 

- Ezek szerint nem is haragudtál rám? – kaptam fel a fejem meglepetten. 

- Miért haragudnék rád? Nem kellett volna akkorát beléd harapnom, ráadásul nem voltál magadnál. Viszont én tudom, hogy tudatosan soha nem bántanál engem. Nem lehetne, hogy megpróbáljunk még egyszer jó barátok lenni? 

- Tényleg? – kérdeztem döbbenten. Azt hittem, hogy azok után, ami történt a legjobb az, hogyha távol tartom magam a kiscsajtól, erre még ő akar tőlem bocsánatot kérni? Oh, Emmett Cullen, te egy igazi idióta vagy. 

- Igen, tényleg – pirult el Emily. – Azt ígérted, hogy megtanítasz vadászni engem, és mindenféle idegesítő dolgot is el fogunk követni a családunk ellen. Ki kell dolgoznunk a tervet, és el kell mennünk medve lesre. Sok dolgot be kell pótolnunk – lelkesedett fel. 

- Rendben, ma még maradjunk itthon, de holnap elkezdjük a kiképzésedet – vigyorodtam el. Egy igazi kis rosszcsont. Azt hiszem, hogyha saját kisbabánk lehetne Rosalie-val, akkor pontosan olyan lenne, mint ez a kis vadorzó. 

- Jaj, de jó – sikkantott fel boldogan Emily. Azután pedig néhány lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és már fel is pattant az ölembe, hogy nagy, cuppanós puszit nyomjon az arcomra. – Szeretlek, Emmett bá – csimpaszkodott bele a nyakamba. 

- Én is szeretlek téged, te kis vacak – simogattam meg a hátát. – Hiányoztál – kaptam fel, majd feldobtam a plafon felé, azután pedig elkaptam. Emily pedig boldogan kacagott a játéktól. Mindig is imádta, amikor ezt csináltam vele, ellentétben Marie-val, aki nem szerette, hogyha dobálják. 

- Még egyszer – sikongott Emily. Azután, hogy elkaptam. Én pedig nevetve tettem eleget a kérésének, és újra feldobtam őt. Majd szorosan magamhoz öleltem a még mindig kacagó csöppséget. – Te is hiányoztál Emmett bácsi – mondta nekem boldogan. Majd hallottam, ahogy elkattan egy fénykép. Azonnal az ajtó felé kaptam a fejem, ahol Marie állt egy géppel, és szélesen vigyorgó arccal. 

- Olyan aranyosak vagytok együtt – kuncogott ránk édesen. Majd elsüvített, hogy minél több családtagon kipróbálhassa a legújabb szerzeményét. Alice nemrégen vett fényképezőgépet mindkét kicsinek, de Emilyt nem kötötte le annyira a dolog, mint amennyire Marie-t. 

- Tényleg csak azért nem akartál velem lenni, mert volt az a kis balesetünk? – kérdezte Emily elkomolyodva. 

- Igen, mi más okom lett volna még távol tartani magam a kedvenc kiscsajszimtól? – simogattam meg a hátát. 

- Hát az, hogy átváltoztam, és állítólag a vámpíroknak a farkasok büdik – sütötte le a szemeit kissé zavarban. 

- Én büdi vagyok neked? – kérdeztem nevetve. 

- Nem – rázta meg a fejét. – Neked jó illatod van – mondta határozottan. 

- Pedig nekem is büdinek kéne lennem a számodra, nem igaz? Ez fordítva is működik, de mégsem így van. Úgyhogy ne izgulj, neked is jó illatod van. 

- Akkor jó – fészkelte be magát a karjaimba. Majd a hüvelykujját a szájába véve kezdett el egyre laposabbakat pislogni. 

- Csak nem elfáradtál? – kérdeztem döbbenten. Ennél azért később szoktak aludni napközben. 

- Tegnap próbálgattam egy kicsit az átváltozást, talán egy kicsit többet játszottam éjjel, mit amennyit kellett volna – ásította Emily. 

- Hékás, ezt már megbeszéltétek a szüleiddel nem igaz? Nem szabad túlterhelned magad – dorgáltam meg finoman. – Egyébként Rose hol volt, amikor ezt csináltad? – kérdeztem kíváncsian. 

- Egy kicsit becsaptam – pirult el. – Azt mondtam, hogy szomjas vagyok, és meleg, mézes tejet szeretnék. Ameddig lement, és elkészítette, én átváltoztam, és futottam pár kört a szobában. Aztán megittam a tejet, és még a takaró alatt és rosszalkodtam egy kicsit – vallotta be bűneit. – Nem alszom sokáig, csak egy órácskát – hajtotta a vállamra a fejét, és csócsálni kezdte az ujját. 

- Na jó, egy órát talán aludhatsz, ebédkor felkeltelek – nyomtam puszit a homlokára. Majd óvatosan lefektettem a Rose-zal közös ágyunkba, és betakargattam, nehogy megfázzon. Néhány perccel később pedig Marie kullogott be fáradtan a szobába két macit szorongatva, és az ujját ugyanúgy csócsálva, mint a testvére. Mosolyogva csóváltam meg a fejem, majd felvettem a másik kis csöppséget is, és a nővére mellé bújtattam az ágyba. Emily azonnal reflexszerűen Marie felé fordult, és átölelte a macit, amit még tőlem kaptak, majd halkan szuszogva aludtak tovább mind a ketten…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés