Második fejezet - Swan Lányok

(1900 -as évek)

Az időjárás kedvező volt egy kiadós vadászathoz. A szél enyhén, kellemesen fújdogált megzörgetve a fák leveleit. Nagyokat szippantottam a levegőből, - igaz szügségtelen lett volna, ám én így éreztem magamat teljesnek - s zsákmányomat otthagyva folytattam utamat az ösvényen. A föld a lábam alatt kiszáradt, fusztrált a helyzet, mivel a felkavarodó por az orromba szállt, eltelítve légutamat. Sietősre fogtam a dolgot, s vámpír mivoltomnak köszönhető észveszejtő tempóban kezdtem rohanni a házunk felé. Ahogy kiléptem az erdő sűrűéből bátyám előttem termett, s átfogta vállamat, közben mosolygott.

 

      - Köszöntlek ismét ithhon, Alice! - ölelt át mikor beértünk az ajtón. Viszonoztam a gesztusát, és nem kis meglepetésemre még egy csókot is kaptam a jobb arcomra. Testvérem és én csaknem kilenc esztendeje elváltunk egymástól, csak vitt a fejünk, s lábunk, ám most újból rátaláltunk a másikra.

 

      - Hiányzott az otthon nyugalma. Annyi mindent tudtam meg az emberekről ezen évek orán, melyeket külön töltöttünk. Rengeteget tudnék regélni a bálokról, kastélyokról, s arról amit nemrég észleltem, az emberi fölényességről, nagyravágyásról! - mondtam testvéremnek, miközben felsétáltunk a korhadó grádics legtetejére, ahonnan a szobánk ajtaja nyílott. - Ha elhinnéd miket tapasztaltam! Csak azért, mert így nézek ki, ahogy kinézek már három udvarlóm is akadt. Méghozzá hercegek! Trónörökösök, Edward! Mind azt hiszi megkaphat feleségül, hisz' nekem a pénzük számít, de mindahányan tévednek! - estem kétségbe - Mond meg nekem, miért ilyen felszínesek mind?

 

      Gondolkodón lehajtotta fejét, s nem is emelte vissza a tekintetét rám, míg meg nem szólalt. - Alice, húgocskám, annak az egynek, kinek egyszer a jegyese és asszonya leszel, nem lesz felszínes, együgyű! Pont hozzád illő lesz! Ne bánkódj, mert egyszer mindenkit utolér a szerelem! Van rá egy - elég hosszú - életünk, hogy megtaláljuk a tökéletes társat!

 

(2005 - Washington, Forks)

A tegnapi vásárlókörúton beszerzett darabokat - egy feszülős bézs színű toppot, s egy combközépig érő fekete, oldalt fölhasított szoknyát - vettem fel, valamint egy szintén bézs magassarkú szandált. Kiegészítőnek egy gyönyörű nyakláncot választottam, melyet mé Jaspertől kaptam úgy tizenhét évvel ezelőtt. Imádtam a kis csecsebecsét, csaknem úgy, mint a fehérarany karkötő, s fülbevalószettet. Családom kizárólag nekem csináltatta a darabokat. Felvittem egy kis rúzst a számra, enyhén füstösre pingáltam a szemhéjam, s amint befejeztem a munkáltot letáncoltam a földszintre szerelmem ölelő karjaiba.

 

      - Káprázatosan festesz! - suttogta fülembe. Arcon csókolt, megfogta a kezemet, és kivezetett a házból. Edward már tűkön ülve várakozott, Rose a visszapillantó tükörbe nézegette magát, Emmett meg... Hát, Emmett volt. Példa erre a hamarosan bekövetkező elszólása is, miszerint Rosalie tegnap egy kissé extrémebb volt a kelleténél...

 

      - Na hála az égnek itt vagytok! Már rég a suliba lehetnénk, ha te nem váltogatnád a ruházatodat percenként! Rose bébi, mond csak meg nekik, hogy te sem tökölsz annyit!

 

      - Ezt hogy értsem Em? - fordult kedvese felé.

 

      - Hát ha Aly fele olyan gyorsan öltözik, mint te hajtottad a lovat - a lovat szónál macskakörmözött a levegőben és bárgyú vigyort öltött - tegnap éjszaka... Már négyszer oda értünk volna, sőt... Ha... - Rosalie ha nem lenne vámpír, már pirosló arccal bambán bámulna maga elé, de mivel az volt hatalmas taslit adott Em -nek. - Cica, ezt most miért?

 

      - Emmett! Ez magán ügy! Neked lehet poén kiteregetni az intim életünk minden egyes részletét, de nekem marhára nem!

 

      - De cica, vámpírok! Amúgy is tisztában vannak vele! - látszott rajta akar még valamit mondani, de felesége fenyegető pillantásának hatására egyből megkukult.

 

Jasper és én beszálltunk az autóba, szerelmem röhögve veregette vállba Em -et. Figyeltem mi lesz a vége a szurkálódásnak, és nem kellett csalódnom, Emmett szokáshoz hűen viselkedett. Tenyereit két fülére tapasztotta, kiöltötte a nyelvét és folyamatosan azt hangoztatta: - Nem hallom ám Jazz! Nem hallom ám! - Nem bírtam ki, nevetnem kellett. Muszáj volt. Olyan gyerekesen viselkedett "idősebbik bátyám", hogy szinte belefeküdtem az ölükbe a kacagástől. Edward durcázott, így erősen koncentrált az útra, kizárva minket. Ekkor látomásom támadt.

 

 

      Azzal a látomásnak vége szakadt, a nevetőroham újból rámtört a lány csípős válaszát hallva, s Edward meglepett arckifejezését látva.

 

      - Nagyon vicces! - mormogta, s befordult a parkolóba.

 

      - Szia! - felvettem a legbájosabb mosolyomat és kezet nyújtottam. - Alice Cullen vagyok, nem baj ha leülök?

      - Helló! - a csajszi látszólag nagyon meglepett volt, de valamennyire tartotta magát és álcáját. - Én Sophie vagyok, ülj le nyugodtan. - ráztunk kezet.

     - Most költöztél Forksba? - fordultam felé miután előpakoltam a felszerelésemet.

      - Igen, a múlthéten, de csak ma kellett iskolába jönnünk. - mosolyodott el.

      - Jönnötök?

      - Van egy testvérem, Bella.

      - Értem. Hát majd bemutatod Őt is! - nevettem. Sophie szemei egy pillanatra kitágultak, s szaporábban vette a levegőt. - Valami baj van? - kérdeztem egyből.

      - Nem, nem... Csak tudod Bella nem az a "Helló-Szia-Hogy-Vagy?"típus... Eléggé kezelhetetlen. - rázta meg a fejét, mint akinek valami rossz emlék jutott az eszébe és most próbálja elhessegetni.

      Kezemet a vállára tettem - Nyugalom! Jól kijövök az emberekkel! - ekkor belépett a tanár, s az óra megkezdődött.

Végig unatkoztam azt a negyvenöt percet, aztán csengetés után egyből bemutattam Sophie -t a srácoknak. Jazz egy feltűnés mentes pillanatban a fülembe suttogta, hogy túl feltűnő, hogy jó pofizok, de én lehurrogtam. Az embereknek az a feltűnő, hogy senkit sem engedünk magunkhoz közel... Így legalább nem gondolnak majd olyan furának minket. Egy kis idő múltán Edward -ék is megérkeztek, lyukas óráink voltak, kivéve Rose -t és Emmett -et, nekik állampolgári ismeretek következett. Em egy bárgyú vigyort küldött bátyámnak, s lelépett párjával.

      Egyből testvérem karjaiba vetettem magamat és ujjongva ismertettem meg vele Sophie -t. Ő egy másodpercre ledermedt, aztán bemutatkozott bátyámnak, s diszkréten megkérdezte, hogy együtt vagyunk e. Erre önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés.

      - Edward a bátyám. - jelentettem ki határozottan.

      - Sophie! - kiáltott valaki a folyosó végéről. Mikor odaért és ránk nézett fülig pirult, majd dadogni kezdett. - Már mindenhol kere - kerestelek... Vele - velem kell jönnöd! - megragadta Sophie csuklóját és elvonszolta afelé, amerről jött.

      - Ez lenne Bella? - kérdeztem csak úgy magamtól. Megfordultam, de Edwardnak hűlt helye sem volt. Elcsodálkoztam. Valami folyik itt, és nem láttam! - Hogyan?

Az egész hátralévő napot agyalással töltöttem el, Jazz és Rose idegeskedett Edward miatt, mert fogalmuk sem volt róla hol van. Emmett halál nyugodtan ült és mosolygott magában. Valahányszor kérdeztük min derül nem válaszolt, s mikor fenyegetni kezdtük csak annyit mondott: - Az öcskös elmondja majd, ha akarja! - szóval téma letudva... Erről ennyit.

Délben a menza felé topogtam szerelmemmel az oldalamon, mikor valaki belém jött. Megéreztem az illatát Sophie -nak. Egyből köszöntem neki, Ő mindössze elmormogott egy "bocsáss meg" -et és rohant tovább.

      - Itt tartják a Forma1 -et vagy mi van? - hökkent meg Jasper.

      - Nem tudom, de ez egyre érdekesebb. Szerintem ezzel a Bellával van valami... Próbáld meg kiszedni Em -ből, oké?

      - Oké. - szusszantott, én hálám jeléül szenvedélyesen megcsókoltam.

      - Menjetek szobára! - üvöltött fejemtől két milliméterre Emmett, de úgy, hogy valószínűleg egész Washington állam hallotta. Jazz rámordult és átkarolta a derekamat. Beléptünk az ebédlőbe, s megdöbbenve láttuk Bellát és Sophie -t egy asztal tetején állva. Utóbbi szorongott és égett az arca.

      - Mi a Szent Atya...? - harsogta Em azt, amit mindnyájan gondoltunk.

Hozzászólások megjelenítése