Örökké és örökké és örökké

Annyira boldog voltam, amikor megtette, és még mindig az vagyok. Ha nem változtatott volna át, akkor elvesztem őt, és Renesmeét is. Nem értem… Miért kell a vámpíroknak ilyen gusztustalan dolgaiknak lenni, hogy a babák így születnek meg…

De neki köszönhetem, hogy Edward megtette, amire azóta várok, hogy tudom, mi is ő valójában. Hogy ő egy vámpír. A világ legkedvesebb és leggyönyörűbb vámpírja.

A mi kislányunk a világ legaranyosabb kislánya. Nála jobb nem is lehetne. Örülök, hogy a nászúton történt, ami történt, és örülök, hogy akkor még nem voltam vámpír. És annak is örülök, hogy Edward így meggondolta magát a picit illetően.

- Min gondolkozol? – kérdezte a férjem. Ránéztem, és megvillantotta az általam oly nagyon szeretett mosolyát, ami így, 10 év után is ugyanúgy csillogott, mint legelőször. Persze, hiszen mégiscsak ugyanannyi idős már vagy 100 éve.

- Csak a múlton – mosolyodtam el. Lehajolt és megcsókolta a homlokomat.

- Azon belül?

- A lányunk születésén. Azon az időn, amikor még ember voltam, és a jelenen, hogy veled vagyok.

- Nagyon remélem, hogy nem most döntöttél úgy, hogy mégsem engem kellett volna választanod, mert akkor… nem is tudom mit csinálni. Ha akkor elveszítettelek volna, és magamra maradok, nem tudtam volna tovább élni az életemet. Már ha azt életnek lehetett volna nevezni…

- Nem – szakítottam félbe párom nevetségesnek titulálható gondolatmenetét. – Egyáltalán nem. Sőt, éppen arra gondoltam, hogy mi lett volna velem, ha nem jössz vissza, miután elhagytál. És még most sem tudok betelni veled, holott tudom, hogy egy egész kis örökkévalóság vár ránk. Emlékszel, mikor végre minden emlékemet és gondolatomat meghallhattad és láthattad? Mikor megtudtad, hogy én az első naptól fogva úgy szeretlek, ahogy soha senki? Hogy a világon mindennél többet jelentesz nekem, amióta csak megláttalak? Én ugyanúgy szeretlek, mint akkor… mikor te még eleinte utáltál.

- Soha nem utáltalak. Az képtelenség lett volna. Csak vágytam rád, és féltem, hogy nem tudom kordában tartani a vágyaimat. És mindig vágyni fogok rád. Örökké.

- Emlékszel, hogy mondtuk? – mosolyodtam el. Bólintott.

- Élünk majd a mi kis örökkévalóságunkban. Örökké és örökké és örökké – ismételte, majd újra lehajolt, s ezúttal ajkai már az enyémre tapadtak…