„In my hands
Legacy of memories
I can hear you say my name
I can almost see your smile
Fell the warmth of your embrace
But there is nothing but silence now
Around the one I loved
Is this our farewell?”
(A kezemben
emlékek hagyatéka:
hallom, ahogy a nevemet mondod,
szinte látom a mosolyod,
érzem az ölelésed melegét…
De most semmi más nincs, csak a csend
körülötted, akit szerettem.
Ez lenne a búcsúnk?)
Istenem, nem lehet igaz. Nem akarom elhinni. Miért nem lehet csak egy rossz vicc az egész? Laurentnek ezt kellett volna megerősítenie. Hogy csak valami ostoba próba volt, nem lesz semmi baj, James pedig most azonnal továbbáll. Hogy minden a legnagyobb rendben van.
Nem mintha elhittem volna neki.
De ezt a helyzetet sem akarom elhinni.
Nem lehet igaz, hogy búcsúznom kell tőled, éppen tőled, alighogy végre megtaláltuk egymást!
Valami kegyetlen istent bizonyára szórakoztat a szenvedésünk. Látom a szemedben, hogy mondanál valamit, de ugyanaz a görcs szorítja a torkodat, aminek ikertestvére az enyémet sem ereszti.
Mit lehet mondani, amikor elválsz attól, akit a legjobban szeretsz, tudván, hogy halálos veszélyben lesz? Hiába vigyáznak majd rá, hiszen te nem lehetsz ott vele.
Agyrém…
Talán az őrület a jele, hogy megelevenedik körülöttem a múlt. Képek, hangok szédült keringője. Valószínűleg csak a fejemben, de mind szinte kézzelfoghatóan valóságos.
Kimondod a nevem, nevetve, sírva, kérve, bosszúsan, vagy épp vágyódva – ezerféle hangsúllyal, hangulattal és környezetben. Rajtam mégis minden alkalommal ugyanaz a könnyed, édes borzongás fut végig, mintha egy meleg kéz cirógatna végig a gerincemen.
A mosolyod… a nevetésed. Rám sugárzó derűd olyan, mint a megolvadt napfény, ha körülcsobog egy embert. Kedvtelve bódító, érzékeket csalogató, cirógatóan melengető.
Amikor először beszélgettünk. A felfedezés izgalma. A csodálat, mikor halványan betekinthettem mindennapi világodba, amit mégis annyira egyedi módon élsz meg napról napra. Az önfeláldozásod felett érzett ámulat, hitetlenkedés. Elveszett hit visszatérő szikrája.
Az első érintés, amit elfogadtál tőlem. Bátortalan, finom mozdulat, míg a füled mögé simítottam egyik elkószált tincsedet.
Az első ölelés… az első csók. A bennem szabadulni vágyó szörnyeteg meghunyászkodása, amit a te tekinteted szelídített meg azon a napfényes réten. Kezemre omló vörösesbarna hajad simogatása. A közelségemtől elbizonytalanodó pillantásod. Élő tested melege az én hideg-halott bőrömnek feszülve.
Most megannyi meg-nem-történt, elszalasztott érintés reszket a kezemben.
Hallgatsz, én sem szólok. Csak az olykor összetalálkozó, fájdalmas pillantásunk üzen a másiknak némán.
Aggódunk egymásért, kimondhatatlan gyötrődéssel.
„Sweet darling, you worry too much, my child
See the sadness in your eyes
You are not alone in life
Altough you might think that you are…”
(Kedves, te túl sokat aggódsz, gyermek,
látom a szemedben a szomorúságot.
Nem vagy egyedül az életben,
még ha ezt is gondolod, nem vagy egyedül…)
Igen, te még mindig aggódsz értem, értünk, hiába magyarázzuk mindannyian, hogy felesleges. Akármilyen melengető ez a gondolat, dühít is. Főleg, mert csak újabb fájdalmat okozol vele magadnak: miattam. Hát nem szenvedsz eléggé a helyzet okán így is? Muszáj még ezzel is tetézni? Nem lenne szabad, hogy téged a világon bárki, bármi elszomorítson. És részben, mert szítja a James iránt érzett dühöm és gyűlöletem is. Hogy merészeli ő azt gondolni, hogy joga van életeket kioltani?! Honnan veszi a bátorságot, hogy téged, ezt a cseppnyi tisztaságot, bántani próbálja?! Ki jogosította fel őt ilyen arroganciára?!
De legyen így, ha ezt akarja. Ha ennyire vágyik a halálra, nem fogok habozni, hogy megadjam neki.
Egyikünk sem fog.
Minél hamarabb, annál jobb, mert a lopott vér fájdalmasan lüktet bennem a puszta gondolatra, hogy el kell tőled válnom… Bár lenne más megoldás… de sajnos nincs.
Kénytelenek leszünk valahogy elviselni azt a néhány napot, amit egymástól távol kell elvesztegetnünk.
Istenem, bárcsak könnyebb lenne. Legalább neked.
Miért hoztalak ilyen helyzetbe?!
Ne félts, Szépség, engem ne…
De vigyázz magadra, könyörgöm. Amíg én jóváteszem a hibámat. De neked ne essen bajod, kérlek…
Utána együtt leszünk mindig. Többet nem engedlek el magam mellől. Nem hagylak egyedül soha.
„Never thought this day would come so soon
We had no time to say goodbye
How can the world just carry on?
I feel so lost when you’re not by my side
But there is nothing but silence now
Around the one I loved
Is this our farewell?”
(Sosem hittem volna, hogy ez a nap ilyen hamar eljön,
nem volt időnk, hogy elbúcsúzhassunk…
Hogyan mehet tovább a világ csak így?
Olyan elveszett vagyok, mikor nem lehetsz mellettem…
De most semmi más nincs, csak a csend
körülötted, akit szerettem.
Ez lenne a búcsúnk?)
Persze, hogy tudtam, egyszer az elválásnak is eljön az ideje, hiszen meg akartalak őrizni tisztaságodban. Ha elvenném a halandóságod, ha téged is a mi átkozott létünkre kárhoztatnálak, annál jobban semmivel sem mocskolnálak be.
Most azonban cseppet sem érzem magam megingathatatlannak ebben a kérdésben.
Abban annál inkább, hogy egyszer (bármikor), ha végleg búcsúznunk kell majd, az az én halálom is lesz. Minden tekintetben.
Addigra talán felkészültebb leszek… Jelenleg fikarcnyit sem érzem magam annak. A helyzet mindkettőnket úgy ért, mint derült égből villámcsapás. Tudom, látom rajtad, hogy te is elvesztetted a lábad alól a talajt.
Akármennyire féltettelek, sosem gondoltam bele, hogy valóban elszakadjunk… Hiszen éppen csak, hogy megtaláltalak! Egy évszázadig kerestelek téged, és a sors képes lenne olyan kegyetlenségre, hogy máris véget vessen a boldogságunknak?
Annyi időnk sincs, hogy valóban elbúcsúzzunk egymástól. Akadozva szavakat keresni mindannak leírására, ami végbemegy bennünk.
Csak egy perc… egyetlen egy perc. Hatvan másodperc. Ijedtségtől felgyorsult szíved legalább kétszer ennyit ver ez alatt az idő alatt. Szállítja az édes, drága vért szerte a testedben…
Ne aggódj, James még csak kóstolóhoz sem fog jutni belőle soha.
Erőltetetten lassan lépek feléd. Egybefonódó pillantásunk, úgy érzem, most képes lenne szétzilálni időt és tereket. Az áradó érzelmek mellbevágó intenzitása engem is megdermeszt. Szinte érzékelem, ahogy még szorosabban összeköt minket; feléd húz, embertelen ereje mellett is gyengéden. Vattába csomagol, elrejt a külvilág elől, nehogy más is érezze a köztünk repkedő szikrákat, a belőlünk áradó féltést, szerelmet. Lázas sietséggel iszom be a látványt, hogy ez a kép örökre a retinámba égjen. Te vagy, fájdalomtól dermedten, törékenyen, gyönyörűen.
Ajkamat a tiédhez szorítom, szorosan lehunyt szemmel, hogy még intenzívebben érezzem ezt a felejthetetlen ízt.
Csak másodperceink vannak, azokat kell kihasználnunk.
Erővel szakítom el magam tőled, és lépek hátrébb.
Olyan érzés, mint ha egy ember kemény télen jéghideg fémet szorongatna, s aztán odafagyott kezét feszítené le róla, míg saját magából nem tépi-vágja le azt a bőrdarabot a szabadulásért. Én úgy érzem, mintha valami létfontosságú részemet szakítottam volna ki magamból, s az veled, rajtad, melletted maradna.
Talán a lelkem az.
Az első könnycsepp máris utat talált magának az arcodon. Embertelen hirtelenséggel fordulok meg, s indulok el kifelé. Nem akarom ezt látni. Biztos vagyok benne, hogy akkor képtelen lennék itt hagyni téged. Pedig én is szívesen sírnék. Vagy ordítanék. Lekuporodnék, két kézzel átkarolnám magam és dajkálnám azt a fájó hiányt.
A többiek kitérnek az utamból. Az ő szemükkel látom magam, mégis furcsán idegen ez az arc. Hideg, kifejezéstelen, élettelen. A szeme üres és fénytelen, akár a leheletpárás ablak.
„So sorry your world is tumbling down
I will watch you through these nights
Rest your head and go to sleep
Because my child, this is not our farewell
This is not our farewell.”
(Úgy sajnálom, hogy a világod összeomlik,
Figyelni foglak ezeken az éjszakákon át,
Hajtsd le a fejed, menj aludni,
mert gyermekem, ez nem a mi búcsúnk,
Ez nem a mi búcsúnk.)
Sajnálom, hogy így alakult, de esküszöm, hamar helyrehozom.
Addig… addig az a részem melletted marad, és vigyáz rád. Veled leszek, ne félj, kedves…
És amikor végeztem, újra együtt leszünk.
Csak addig vigyázz magadra, aztán többet nem szakíthatnak el minket egymástól.
Ígérem, Bella.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez nagyon szép volt,komolyan megrendültem.
Amúgy is nehezen viselem az ennyire mély részeket,mert annyira beleélem magam,de ez tényleg hihetetlen volt.