Lustán nyújtózkodó délután ásít be az ablakon, a nap hétágra süt odakint. Újabb nap, ami csak úgy tessék-lássék eltelik. Úgy unatkozom… még az emberek közé sem mehetünk. Pedig ilyenkor, egy új helyen még majdnem szórakoztatóak.
Alig egy hete érkeztünk meg jelenlegi lakhelyünkre. Forks állítólag az egyik legcsapadékosabb hely még washingtoni mércével is, de az elmúlt napok erre rácáfolni látszanak.
Vagy csak kifogtuk az elmúlt évtizedek legragyogóbb időjárású szeptemberét.
Pech.
Az idő úgy vánszorog, mint valami mézgába ragadt légy. Ezekben a pillanatokban mérhetetlenül tudom sajnálni, hogy az alvás, mint időtöltés, másfél évszázada nem szerepel a cselekvési listámon.
Alice, Rosalie és Esme társaságában lelkesen csacsogva eltűnt még reggel. Minthogy megint a ruhatervezés volt a fő téma, lemondtam róla, hogy csatlakozzak hozzájuk. Emmett a számítógépnél foglalja el magát, de nekem még ehhez sem fűlik a fogam. Carlisle és Edward hozzám hasonlóan egy-egy kényelmes fotelban terültek el. Időnként találkozik a tekintetük és összefintorognak. Valószínűleg nevelőapám gondolataira válaszol így az öcsém. Az érzéseik között nem találok semmi rendkívülit, ami alapján a témára tippelhetnék, de őket láthatóan teljesen lefoglalja a „beszélgetésük”. Annyira azért nem érdekel, hogy érdeklődjek.
Azonban egy nagyon gonosz ötlet kezd megfogalmazódni bennem… Remélem, Edward nem vette észre még. Persze, ha megtette volna, akkor valószínűleg már belekezdett volna a fejmosásba.
Hogy áldott tudatlanságában meghagyjam, a szorzótáblát kezdem felmondani magamban. Egyszerű és ritmusos, azaz megfelel a célnak. Drága testvérem az én fejemben ezt fogja hallani, nem a többi gondolatom. Remek.
Kezdődjék a műsor…
***
Carlisle hang nélkül mesél. A képességem ilyen szempontból rendkívül praktikus. Nem mintha bármi titkosról lenne szó, de Jasper halálra unná magát, ha a kórházról, illetve főleg az ott dolgozókról kellene hallania egész nap. Engem viszont érdekel. Legalább őt ettől megkíméljük, épp elég kibírnia Alice nélkül unatkozva a napot…
A csendet megtörni különben sincs kedve egyikünknek sem.
~…Az ápolónők meg úgy néznek rám, mintha még életükben nem láttak volna férfit. Az orvosok küllemét elnézve meg tudom érteni, de… de az már mégiscsak túlzás, hogy a betegek nyugtatói közül csennek el néhányat saját maguknak!~
Összefintorgunk. Carlisle-ért, bárhol járunk, odavannak a nők. Esetében furcsa módon még a halandók tudat alatti vészcsengői sem szólalnak meg. Persze jogosan, hiszen valóban semmilyen körülmények között nem jelent veszélyt az emberekre. Szegény ápolók persze reménytelenül ácsingóznak fogadott apám iránt, akinek Esme a mindene. Meg persze mi, a gyermekei is, csak mi nem úgy…
~Egyszer beviszlek, megmutatni. Legalább majd belátják, hogy nem én, hanem határozottan te vagy a legszebb…~
Eddig lehunyt szemem felpattan, egyébként közömbös arckifejezésem meglepetté válik, tökéletesen tükrözve a gondolataim, amik kiteljesednek egyetlen „MI?!” kérdésben. Carlisle azonban mintha észre sem venné. Saját ötletén bólogatva folytatja a gondolatmenetet.
~Talán összehívhatnék mindenkit, hadd gyönyörködjenek benned… vagy inkább elrejtselek, csak a saját örömömre?~
Szinte csodálkozom, hogy az arcomon nem jelennek meg hatalmas kérdőjelek erre az abszurd gondolatra. Szemem kerekre tágul a megrökönyödéstől, még a szám is nyitva felejtem. Végül némi torokköszörülés után nagy nehezen megszólalok.
- Carlisle…
~Edward, ha látnád, milyen elbűvölő vagy…~
Már hogyne látnám, szoktam tükörbe nézni, ráadásul az ő gondolataiból is csak engem ábrázoló képek zuhognak rám, némelyik valós, némelyik egészen zavarbaejtő fantáziálás… Enyhén hányingerem lesz tőlük, s mintha a szoba is forogni kezdene. Próbálok nyugalmat erőltetni legalább a hangomra, még a szokásosnál is lágyabban beszélni, ahogy súlyos betegekhez szokás.
- Carlisle, jól érzed magad?
~Hát persze, hiszen téged nézhetlek! Edward, ha éreznéd, amit én…~
Ennél a pontnál kezd tükröződni rajtam a pánik. Emberként biztos sokkot kaptam volna. Tekintetem riadtan rebben körbe a szobában, menekülési útvonalat keresve. Közben nevelőapám gondolatai egyre töredékesebbek, de mindet mintha sűrű rózsaszín cukormázzal öntötték volna le. Ráadásul gyakori hangos, ábrándozó sóhajok teszik teljessé a dolgot. Uh…
~Oh, Edward… a gyönyörű kezei… azok a szép, hosszú, fehér ujjak… az az elegánsan sápadt bőr… az aranyszín szemek!... azok a fejedelmi vonások…~
- Carlisle!
Mintha észre sem venné kétségbeesett kiáltásomat, hangom rettegő tónusát. Felpattanok. Magam sem tudom, mit tehetnék, de ez… az ép eszem teszi kockára.
Pillantásom a szoba túlfelén pihenő Jasperre esik. Gyanúsan néma egy ideje, szeme lehunyva, tartása feszült. A gondolatai pedig… mit keres ott a szorzótábla?!
- Jasper!
A kiáltásom az utolsó csepp a pohárban. Testvéremből kirobban a fékezhetetlen, önfeledt kacagás. Vagy inkább röhögés? Térdét csapkodva, harsogva nevet. Gondolatai csaknem összefüggéstelenek a derültségtől.
~Hát ez óriási volt! Istenem! Ilyen szórakozást! Azt az arckifejezést, Edward! Meghalok!~
Még lélegezni is elfelejtek felháborodásomban.
Fenyegetően morogva indulok felé. Ez bosszúért kiált! Kezdheti megásni a sírját… Sajnos azonban Jasper időben észbe kap és felismeri a veszélyt. Eluralkodik rajtam a nyugalom. A képessége ellen mit sem tehetek, s ki is használja ezt. Testvérem talpra pattan.
- Azért lásd be, vicces volt.
A képembe vigyorog, majd rohanvást távozik a nyitott ablakon át. A rám erőltetett higgadtság csak fokozatosan foszlik le rólam, ahogy távolodik. A lányokhoz igyekszik, mesélni. S talán még azt is reméli, ott biztonságban lesz tőlem? Naivitás…
- Edward…
Riadtan pördülök hátra. Carlisle bűnbánóan néz rám, a magyarázat lehetséges megfogalmazásain töpreng. Nem! Édes istenem, nem érdekel, hogy ő hogyan élte át ezt a borzalmat! Így sem leszek képes semmi rózsaszínűre ránézni a következő években, az biztos.
Szó nélkül ugrom ki az ablakon, és fogom menekülőre.
Jasper, ezért kitekerem a nyakad!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
xD
Nekem nagyon-nagyon tetszt.Olvastam már hasonló történetet,de ez sokkal jobb volt.