Közhelyek

Mi az élet? Ritkán gondolkozunk el rajta, hiszen olyan természetes, hogy ezt a napról napra tartó folyamatot tapasztaljuk. Az élet az, amit pillanatról pillanatra élünk, akár fáj, akár örömteli, akkor is. És mégis, valójában mi is volna?

Talán leginkább közhelyek.

Olyan megkérdőjelezhető kijelentések, melyeket naponta cáfolhatunk meg, vagy tarthatunk értelmetlen fecsegésnek. Mégis mondjuk őket… magunk és mások megnyugtatására.

Például tényleg igaz volna, hogy minden ember számára megteremtődött az a másik, aki társa neki, beragyoghatja a napjait, titkainak tudója lehet? Létezik ez a mindent elsöprő szerelem, és kitart az idők végeztéig? Biztosan rálelhetünk erre az illetőre a több milliárd másik között? Vagy mi történik, ha megtaláljuk, de elveszítjük őt szinte azonnal?

Edward Cullen gondolataiban hasonló kérdések motoszkáltak, közben a holtsápadt lányt figyelte. Alighogy rálelt az ő Bellájára, máris elszakítja tőle a sors? Hát ilyen kegyetlen volna a világ, és ennyire halálra ítélt az ő kapcsolatuk? Vagy ez volna a büntetése, amiért egy halandót engedett a szívébe férkőzni?

A fiú már órák óta ült a lány ágya mellett, s annyira mélyen a saját gondolataiba merült, hogy a körülötte lévők fel sem tűntek számára. Nem hallotta senki gondolatait – ami máskor olyan természetes volt számára -, csupán Bellát figyelte, és próbált választ kapni a kérdéseire.

Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy a tükörteremben meglátta őt Jamesszel. Az a düh és gyilkolási vágy, ami akkor hatalmába kerítette a másik vámpír láttán, és a kétségbeesés, hogy elveszíti Bellát, azóta sem csillapodott lelkében. Noha a vadásszal családtagjai azóta már végeztek, és a lány is kórházba került, ő még mindig magát hibáztatta.

Bűnösnek érezte magát gyengesége miatt, amiért nem volt képes eltaszítani magától sem őt, sem az újdonsült érzést szívében. Hiszen, ha elég erős lett volna, nem történhetett volna meg ez, hogy a lány kis híján egy szörnyeteg áldozata lett, hogy most is csupán gépek biztosítják számára az életet. Ebben a pillanatban még arra sem volt büszke, hogy gyengesége közepette is erőssé tudott válni akaratereje, és legyőzte ragadozó énjét, s nem szívta ki Bella minden csepp vérét. Hiszen ott volt az alkalom, megtehette volna…

…de azt sosem bocsátotta volna meg magának. De azért is örök lelkiismeret-furdalás fogja gyötörni, hogy egyáltalán kitette a lányt hasonló borzalmaknak.

Csakis önmagát hibáztatta mindenért, abban a pillanatban az sem tompította fájdalmát, hogy Bella mindvégig tisztában volt a veszélyekkel, és önként ment velük szembe. Nem! Neki kellett volna erélyesebbnek lennie, és ha örök magány is a végzete, eltaszítania magától. Mert ha megtette volna, most nem csak az az állandó csipogás biztosítaná afelől, hogy életben van… ki tudja meddig még.

Gondolataiból a lány gyenge, bizonytalan mozdulatai rángatták vissza a valóságba. Szemvillanásnyi idő alatt boldogság járta át, s állát rögtön a lány párnájának szélére támasztotta, onnan figyelte, ahogy visszatér arcába az élet.

- Edward, annyira sajnálom! – felelte a lány, habár ő akart hasonlókat mondani, hiszen majdnem elveszítette őt.

-Ssss! – csitította. – Most már minden rendben lesz!

És abban a pillanatban úgy is gondolta, nem pusztán a lány megnyugtatására mondta. A továbbiakban elhangzott beszélgetésük alatt lelke lassan felszabadult a nyomás alól, ahogy egyre inkább tudatosult benne, hogy Bella él, és élni is fog. Minden szava bűnbánóan hangzott, nem akarta, hogy a lány haragudjon rá, hiszen számára az is éppen elég volt, hogy tudta, magának sosem fogja tudni megbocsátani, hogy ekkora veszélynek tette ki.

Pillanatnyi megnyugvása akkor lett hirtelen semmivé, mikor meghallotta, hogy Bella akár el is költözhet Forksból. Habár tudta, ez volna a leghelyesebb, mégis lelki fájdalom járta át minden porcikáját, hogy most, mikor visszakapta őt az élettől, le kell róla mondania. Ám tudta, meg kell tennie, Bella érdekében.

Sejtette, hogy ha elmondja neki is, hogy úgy véli, Bellának Floridában a legjobb, tiltakozni fog, de kötelességének érezte megvédeni őt. Hiszen ha vele marad, állandó veszélynek lenne kitéve, és ő ezt nem engedheti meg.

Azonban a sziklaszilárd elhatározás egészen addig tartott, míg a lány könyörögve kérte, ne hagyja el őt soha. Ahogy tekintetük összefonódott, a fiú tudta, nem is lenne képes rá, hogy elengedje a lányt, mert az olyan lenne, ha az egyik felét veszítené el.

Hát ez volna az a közhelyes kijelentés, hogy senki nem élhet a másik fele nélkül?

- Nem hagylak el! – ígérte, s boldogsággal töltötte el, hogy a kétségbeesés végre kezdett eltűnni Bella arcáról, s megnyugodni látszott, habár hallotta szívének heves dobogását. – Nem megyek sehová, itt maradok mindaddig, amíg szükséged van rám.

- Megesküszöl, hogy nem hagysz el?

Edward lágyan a két keze közé fogta a lány arcát, hozzá hajolt, s úgy mondta komolyan, tágra nyílt szemekkel:

- Megesküszöm.

Nem sokkal később már végre minden zavaró tényezőt kizárva ült a lány ágyának szélén. Ahogy maga mellett érezte Bella testének melegét, s tudta, szükségük van egymásra, mint szomjazónak a vízre, elsuttogta a világ legnagyobb közhelyét, ami egyben mégis a legcsodálatosabb szó:

- Szeretlek.

- Én is.

S az az apró, édes csók, amit végül váltottak, megpecsételte sorsukat. Mert jöjjön bármennyi veszély, őket nem véletlenül sodorta egymás mellé a végzet.

S hogy mi az élet? Edward számára se nem több, se nem kevesebb, mint óvni az ő törékeny Belláját minden veszedelemtől, mert ő a társa, a másik fele, akire szüksége van, hogy beragyogja a napjait, ő ismeri a titkait, s fogadja el azokkal együtt is. Az ő élete és sorsa, hogy szeresse és védelmezze, még akkor is, ha ilyet állítani a világ legnagyobb közhelye.