A függöny behúzva – legalább látni nem lehet a zuhogó esőt és a villámokat. Annál inkább lehet hallani a tetőre hulló és az ablakon kopogó vízcseppek és a mennydörgés zajait.
Bella egy vastag pokróc alá kucorodott ezen az estén, és egy könyvvel próbálta elterelni a gondolatait az odakint tomboló viharról. Kiskora óta erős ellenérzésekkel viseltetett iránta, sőt, mondhatni félt tőle.
De a gondolatai szép lassan a kezében tartott könyvről másfelé vándoroltak. Már meg sem lepődött magán, mikor rájött, hogy fejében már megint az Ő aranybarna szemei, az Ő mosolya jár.
– Mire gondolsz most? – Csak halk suttogás volt, Bella mégis összerezzent ijedtében.
– Megijesztettél! – mondta a lány, mire Edward elmosolyodott és vállat vont.
– Nem én tehetek róla, hogy nem szoktad meg a módszereimet.
– Hát ha ezek a módszereid, akkor kérlek, a közelemben hanyagold őket – vágott vissza Bella durcásan, de a helyzethez mérten legfensőségesebb hangnemében.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre. – Újra az a féloldalas mosoly, melynek következtében Bella azonnal megenyhült, és ismét bizsergető imádat kerítette hatalmába.
– Na? – sürgette Edward.
– Már ne is haragudj, de ezek után nem várhatod el, hogy közöljem veled a gondolataim. Oldd meg magad. – Továbbra is sértettséget tettetett, magában azonban jól mulatott a helyzeten.
– Rendben – gondolkodott el a fiú homlokráncolva. – Hm...
– Rám gondolsz. – Edward hangja újra suttogássá halkult, ahogy a lányt könnyedén arrébb rakva lefeküdt mellé az ágyra.
Bella egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy barátja egyből eltalálta – ha nem is tudott olvasni a lány gondolataiban, jól ismerte már. Ennek ellenére csípősen visszavágott.
– Nem képzelsz egy kicsit sokat magadról?
– Nem hiszem – nevetett a fiú halkan. – Tudod, túlságosan is kiismerhető vagy.
– Régen még túl nehéz volt belém látni.
– Az régen volt.
– Szóval már számodra is nyitott könyv vagyok...? – A mondat egyszerre hangzott kérdésnek és megállapításnak is; Bella hangjába egy cseppnyi szomorú lemondás is vegyült – talán pont az tehette olyan érdekessé az együtt töltött perceket, hogy volt még mit megismerni a másikban.
– Nem, szimplán csak túl sokat gondolsz rám – felelte Edward, láthatóan jól mulatva.
– Még hogy én?! – csattant fel Bella, természetesen, mint azt maga is tudta, teljesen jogtalanul.
Ekkor hangos mennydörgés szakította félbe a beszélgetést. Bella rémülten húzódott közelebb Edwardhoz, egyik kezével a pólójába kapaszkodva, s arcát a mellkasára fúrta.
– Gyűlölöm a vihart – motyogta.
– Akkor hogy akarsz majd legközelebb jönni velünk baseballozni?
– Tényleg, hogyhogy most nem játszotok? – érdeklődött Bella, továbbra is a pólóba mormolva.
– Csak én nem mentem. Inkább hozzád jöttem, hogy megvédjelek a gonosz villámoktól és mennydörgésektől – felelte Edward gúnyosan.
– Ez nem is igaz – nézett ekkor fel Bella kétkedve. – Sehonnan sem tudhatsz erről.
– Rendben, bevallom, nem is azért jöttem – vallotta be a fiú színpadiasan.
– Hát akkor miért? – kérdezett vissza Bella kíváncsian.
– Ma még egyszer sem mondtam, hogy mennyire szeretlek – felelte Edward egyszerűen.