- Apu, elugrom az autóért a szervizbe, utána meglátogatom Jackobot. – Már felöltözve, az előszobából kiabáltam be a nappaliba, ahol Charlie megint meccset nézett.
- Persze, menj csak, érezd jól magad! Üdvözlöm Billyt – jött a megkésett válasz. Ha egyszer meccs van…
- Átadom – válaszoltam, majd kiléptem a házból. Borús idő volt, a szél is fújt egy kicsit, de legalább nem esett az eső. A hűvös szellő belekapott a hajamba, hideg, simogató érzést keltve, mintha Ő cirógatott volna meg. Nem. Erre nem szabad gondolnom, Ő már elment. Fájt kimondanom a nevét, még magamban is. Már hónapok óta elhagyott, mégis az űr, amit éreztem, egyre nagyobb és nagyobb lett és borzasztóan fájt.

Megráztam a fejem, összébb húztam magamon a kabátot, és elindultam a Dowling’s-hoz a furgonért.

Az út viszonylag balesetmentesen zajlott. Minden idegszálammal az útra figyeltem, még véletlenül sem akartam másra gondolni. Elsétáltam Newtonék boltja, és a kávézó előtt, az étteremnél azonban megtorpantam. Ismerős zenét hallottam valahonnan. Clair de Lune… Ez ment a zenelejátszóban, amikor először voltam Nála. Megint a gondolataim közé férkőzött ellenállhatatlan alakja, tágítva az űrt, perzselő érzést hagyva maga után.
Nem bírtam tovább hallgatni a zenét, érezni a hirtelen belém nyilalló fájdalmat. Elkezdtem rohanni, ész nélkül, csak futottam, minél messzebbre, bárhova máshova. Párszor megbotlottam, de nem vágódtam el. Egy kereszteződésnél azonban beleütköztem valakibe. Csukott szemmel vártam az esést, de az nem jött. Egy erős, jéghideg kéz megtartott. Ő volt az. Az illata, az érintése. Jó ideje nem éreztem, de bárhol, bármikor felismerném. Ahogy most is. Nagyon lassan kinyitottam a szemem, belenéztem azokba a gyönyörű, aranybarna szemekbe.
- Látom már megint azon vagy, hogy összetörd magad – mondta azzal a félmosollyal az arcán, amit én annyira szeretek.
Nem tudtam megszólalni. Csak bámultam, nem tudtam elhinni, hogy itt van és a karjaiban tart. A szívem őrült gyorsasággal dobogott, a gondolatok száguldoztak az agyamban. Most először éreztem, bárcsak olvasna az én fejemben is, hogy ne kelljen megszólalnom.
- Bella. – A könnyed mosoly eltűnt az arcáról, bűnbánóan nézett rám. – Én… Ezek a hónapok nélküled borzalmasak voltak. Tudnod kell, hogy szeretlek, életem legnagyobb hülyesége volt téged elhagyni. Én… Bella, jól vagy?
Megszólalt egy autó riasztója. Valamelyest magamhoz tértem a hirtelen zajtól.
- Csak álmodom, ugye? Hamarosan megszólal a vekker, és te eltűnsz.
- Nem álmodsz, Bella, tényleg itt vagyok, nem megyek el.

Felriadtam a hangos csörgésre.
- Dehogynem. Megint csak egy álom volt – csaptam le csalódottan az ébresztőórát.