Szerzői megjegyzés: Damien Rice – Sleep, don’t weep c. száma nagyon ajánlott hozzá, itt lehet meghallgatni: http://www.youtube.com/watch?v=0hHuKFFOpmg (úgy látszik, más is párhuzamot vont a TwilighttalXD)



Aludj

Végre alszol.
Hallom a nyugodt légzésedet, a szíved pedig már nem ijedt madárkaként verdes a mellkasodban.
Az arcod gyönyörű és békés, a könnysávok mégsem száradtak meg egészen. Annyi könnyed hullt ma… azt hiszem, mindkettőnk helyett sírtál. Hisz csak egy szörnyeteg nem siratja meg a mai napot. Egy szörnyeteg, mint én…

A kezeid most, mintha még álmodban is meg akarnád cáfolni a gondolatom, szorosabban fonódnak körém. Persze még így sem érzem, de mivel képtelen vagyok levenni rólad a szemem, látom, ahogy megfeszülnek az izmaid. Szinte görcsösen kapaszkodsz.
Mintha az életet szorítanád magadhoz, pedig mindketten tudjuk, hogy én csak halált hozhatok rád. Vagy így, vagy úgy…

Az én izmaim is megfeszülnek, ezért elengedlek egy pillanatra, nehogy összeroppantsalak. Hisz olyan törékeny vagy! Olyan sebezhető és védtelen! Minden másodpercben attól rettegek, hogy összetörsz a karjaimban, de te, te érthetetlen lény, mintha csak ilyenkor éreznéd magad biztonságban.
Most is úgy bújsz hozzám, hogy majdnem elhiszem, szükséged van rám…

Hangtalanul felnevetek a képtelen gondolatra. Hisz kit akarok becsapni? Az egyetlen, aki itt betegesen függ a másiktól, az én vagyok. Olyannyira, hogy itt, a bódító közelségedben egy percre elfelejtem, mennyire önző dolog is tőlem, hogy újra veled vagyok.
Szinte semmivé redukálódik az inger, hogy gyűlöljem magam, amiért túldramatizáltam a halálom, és így lekéstem róla.

De őszintén, mégis hogy gondolkozhatnék a saját fogyatékosságaimon, mikor visszakaptalak téged! Mintha a vágyálmom és a legrettegettebb látomásom vált volna valóra ma. Mikor megjelentél a téren épen, egészségesen, gyönyörűbben, mint valaha, és győzködtél, hogy nem haltál meg, biztos voltam benne, hogy valamiféle kifordult mennyországba kerültem, ahol a szörnyeknek is megengedett, hogy boldogok legyenek. Hisz mi lehetett volna tökéletesebb? Hallottam a hangod, éreztem a bódító illatod, hozzád érhettem…
És aztán visszazuhantam a valóságba, ami maga volt a mosolyba bújtatott kegyetlenség, a selyem zsebkendővel felitatott vértócsa, de mégis, valahogy szebbnek tűnt, mint az elmúlt, szürke fájdalomba és kilátástalan haldoklásba vesző hónapok. A mellkasomban feltöltődött az űr, eltűnt az a cafatos szélű, folyton vérző seb, és valami meleg és intenzív rúgott szíven, mikor rájöttem, hogy nem csak délibáb vagy.

Tudod, még sohasem féltem annyira, mint ma, amikor azt hittem, hogy újra elveszíthetlek, pont mikor visszakaptalak. Valami megmagyarázhatatlan, mindent felölelő rettegést kellett az elmém peremére szorítanom, hogy megvédhesselek, hogy mind élve kikerüljünk abból az olajfestmény-szagú pokolból.

Még most sem hiszem el, hogy sikerült. Itt fekszel a karjaimban, és csak várom a pillanatot, hogy valaki az arcomba röhögjön, és közölje azt, amit már rég tudok: hogy ez nem a valóság.

De múlnak a percek, gyorsabban, minthogy szabadna, (de pont annyira gyorsan, ahogy a színtiszta boldogság rohan át rajtunk: csak megízlelni van idő, kiélvezni már csak az emlékek ködös, torzult vásznán át lehet), és te még mindig velem vagy.
Lehetséges ez?
Szabad, hogy egy szörnyeteg ennyire boldog legyen?

Finoman megrándulsz, és máris minden érzékem kiélesedik. Túl szorosan fogtalak? Fáj valamid? Fázol? Rosszat álmodsz?
Az arcod fokozatosan összegyűrődik, a kis kezeid ökölbe szorulnak. Hallom, ahogy a körmeid a tenyeredbe préselődnek, és magamban imádkozom, nehogy átszakítsák azt a lehetetlenül vékony bőrhártyát, nehogy kiserkenjen a véred.
Most a hasadhoz húzod a térdedet, és összekuporodsz, védve magad valami láthatatlan veszélytől. A szemed ritmustalan táncot jár a szemhéjad alatt, és már biztos vagyok benne, hogy újraéled a mai napot.

Azonnal, szinte ösztönösen simítok végig az arcodon, majd a karod oldalán, végül a hátadon, hogy kiűzzek minden rosszat az álmaidból. Ahol a kezem hozzád ér, ott egy percre ellazulnak az izmaid, de ahogy továbbvándorolok, visszatér a görcsös merevség.
Cirógatni kezdem a hátadat, és teljesen az ölembe húzlak, majd előre-hátra hintázom veled, ahogy az embereknél szokás.
Egy percre mintha a közelségem abszurd – és mégis ismerős – módon megnyugtatna téged, de ahogy megszorítod a kezem, érzem a változatlanul benned tomboló feszültséget, még ha nem is fizikai síkon.

Kezdek kétségbe esni. Nem szabad még egyszer végigélned azokat a borzalmakat! Muszáj megvédenem téged az emlékeidtől, meg kell valahogy nyugodnod…

A megoldás evidenciája úgy vág fejbe, hogy szinte beleszédülök. Hát persze, az altató!
Még ha kevésbé lenne tökéletes a memóriám, akkor se lenne szükségem egy tizedmásodpercnyi gondolkodásra sem, hogy felidézzem a dallamát.
Olyan természetesen kezdem dúdolni, ahogy először lejátszottam a zongorán: hisz ez a dal te magad vagy, és rajtad kívül nem kell semmi, hogy a részese legyek.

Egy fél perc sem kell hozzá, és a tested máris teljesen ellazul. Az arcod kisimul, és egy halvány mosolyra húzódik a szád. Én is, kicsit büszkén, követem a példád, majd egy pillanatra sem hagyva abba a dúdolást, az ajkamat az egyik, majd a másik szemhéjadhoz érintem. Közelebb bújsz hozzám. A kezem most kicsit bátrabban a hajadba túr, majd, szinte alig érintve téged, végigcirógatja a hatalmas póló által szabadon hagyott, rikítóan sápadt bőrfelületeket. Hogy illünk most egymáshoz! Ha nem tudnám, hogy képtelenség, elhinném, hogy ennek így kell lennie…

A figyelmem újra az arcodra fókuszál, ahogy alig hallhatóan felsóhajtasz, majd pont, mint régen, a nevemet suttogod. A mosolyom kiszélesedik. Mióta vágytam rá, hogy újra átéljem ezt!
Egy ideig folytatom a pillekönnyű cirógatást, csak hogy újra meg újra szóra bírjalak, de aztán észbe kapok. Nem akarom, hogy miattam felébredj, és megtörjön az átmeneti nyugalmad, így beérem annyival, hogy a karomban tarthatlak, és ringatlak az altatód ritmusára.
Mindent, amit mondani akarok neked, belesűrítem a dallamodba, így most minden taktus egy vallomás, egy darabka önmagam.

Aludj csak, Bella.
Ígérem, most senki sem fog bántani.
Nem fogom engedni, hogy újra kizokogd a lelked.
Ha ehhez az kell, hogy eltűnjek, hát lehet, hogy beleőrülök, de elmegyek.
Ha viszont az ellenkezője…
Nem remélek semmit, de mikor a reggel megtöri ezt a káprázatot, a kezedbe adom a döntést.
Bárhogy legyen is akkor, ennek a szürreálisan tökéletes ékszakának az emlékét mindig magamban fogom hordozni, még ha az örökkévalót szó szerint is kell értenem.

Aludj most, Bella.
Hagyd, hogy az édes tudatlanság kisimítsa a gondok mély redőit.
Hagyd, hogy az alaktalan éjszaka feloldja a bánatod.
És kérlek, hagyd, hogy most, mikor mindent szabad, úgy szeresselek, mint még senki ezen a sárgolyón.

Aludj csak, Bella, aludj…