Lángok

Kevésbé lepett meg, mint az elvárható lenne.
Végülis hamvába holt kérés volt: a Volturi nem piszkítja be a kezét puszta kegyből. A Volturi soha nem pusztítaná el egy potenciális fegyverét.
A Volturit egy kicsit sem érdekli, hogy a vágyaim drasztikus átcsoportosításra kényszerültek, egybeolvadtak, és olyan mértékben felerősítették egymást, hogy jelen pillanatban az evolúció megingathatatlannak tűnő törvényszerűségeinek ellentmondva minden egyes porcikám a halált kívánja.

Csak hát, tekintve, hogy a fajtámat a természet példátlan hatékonysággal programozta a túlélésre, a megvalósítás egy kicsit körülményes.
Talán valaki ott fenn rendelkezett így, az egyensúlyt fenntartandó. Annyi mindent kaptunk, amit más nem, így mondhatni szükségszerűen korlátozódott a szabad akaratunk: a létünk alapvető kérdéseibe nincs beleszólásunk, s a legegyszerűbb, ha az ösztöneink szerint cselekszünk.
Kivételesen okos vadállatok vagyunk, semmi több.

Tulajdonképpen ez a legravaszabb büntetés, amit a fajtám kaphatott az arányok eltolódásáért. Egy szinte sebezhetetlen, ösztönvezérelt ragadozót olyan mértékű intelligenciával felruházni, hogy bűnnek fogja fel saját létezését? Zseniális!
Megengedni ugyanennek a vadállatnak, hogy erődtestében – szinte művészi kontrasztként - törékeny, dédelgetett érzelmek keletkezhessenek, majd hagyni őket összezúzódni valahol a szív tájékán, hogy aztán a szilánkok kedvükre szaggassák? Tapsot a Teremtőnek!

És tapsot annak, aki a porcelánt olyan törékenynek teremtette.
Aki a boldogságot megragadhatatlanná, a szépséget múlandóvá, az igazságot üldözötté tette.
De leginkább az érdemel elismerést, aki engedte, hogy a legtisztább, legcsodálatosabb lény ennyire könnyen dönthessen! Aki az ő gyönyörű lelkét pont olyan védtelen, triviális látszatburokba zárta, mint az átlagemberekét.
Aki nem védte eléggé, aki átengedte őt a sebezhetőségének…
Az ütemes csattanások nekem is szólnak…
Megbicsaklom.

Érdekes. Egy vámpír többnyire csak akkor mutatja a fizikai gyengeség jeleit, ha a halálán van. Úgy tűnik, a testem pontosan érzékeli, hogy már nem sok időt tölt ebben a világban. Nincs is jogom már itt lenni, a bennem tátongó űr erre tökéletes bizonyítékként szolgál. A világ kiöklendezett magából, vagy talán én őt.
Talán sosem tartoztam igazán ide, kivéve mikor…

Egy tizedmásodperc műve volt. Mintha egy acélredőny zuhant volna az elmémre, elvágták a gondolataim útját, az érzékeim pedig azonnal kiélesedtek.
Most tudatában vagyok a külvilágnak, ennek a szürke, értelmetlen élettérnek.
Már nem a Volturi földalatti mocskából menekülök, kiértem végre a szabad levegőre. Egy szűk, macskaköves utcán lépdelek, az emberi szem számára túlságosan is gyors tempóban – többen döbbenten, már-már ijedten fordulnak utánam. Rutinosan lassítanék, de egy gondolat szöget üt a fejemben.

Nincs értelme tovább rejtegetni, ki vagyok.
Sőt, az egyetlen dolog, amivel végre kiszakíthatom magam ebből a nemkívánt létből az, ha felfedem a valódi mivoltát. Méghozzá pont ezen a helyen, ahol a vámpírok kollektív titka sűrűn szőtt lepelként borul a városra. Ha felszakítanám a legfőbb dogmánk szövetét, ha meggyaláznám ezt a felsőfokú megtévesztésnek emelt szentélyt, nem lenne más választásuk. Veszéllyé válnék, amit azonnal, szakszerű módon ki kell iktatni.
Mosolyra húzódik a szám, a lehetőségek pedig megállíthatatlan áradatban zúdulnak elő.

Fél kézzel felkaphatnám ezt az autót, és a fejem fölé emelve fürödhetnék a kikerekedett szemek fényében…
Felmászhatnék a legmagasabb ház tetejére, majd mikor az összes katasztrófaturista és rendőr odagyűlt, lelépnék a peremről… elborzadt sikolyok közepette érnék földet olyan kecsesen, mint egy tornász…
Nekiiramodhatnék, és futhatnék ebben a hazugságvárosban, körbe-körbe, lassítva-gyorsítva, csak hogy mindenki érzékelje mozgásom földöntúliságát… még élvezném is, mielőtt széttépnének…

Részegítő távlatok nyílnak meg előttem, ahogy hagyom, hogy az évtizedek óta gondosan elrejtett vámpírösztöneim átszakítsák a lelkiismeretem vékony hártyáját.
Hirtelen nem értem, miért az a sokévnyi önmegtartóztatás. Minek próbáltam beilleszkedni, miért akartam, hogy az emberek elfogadjanak, hogy másnak lássanak, mint ami vagyok? Hisz sose sikerült teljesen átverni őket! Valahol mélyen és sötéten a civilizáció selyemköntösébe burkolt, elsorvadt ösztönük vészjelzést adott le, riadtan észlelve a cukormázzal borított halál közelségét.
És ez így van rendjén. Ők a préda, én a vadász. Évezredes hagyomány.
Valamilyen kifacsart módon ez így a természetes.

A falak ledőltek. A bennem lévő szörnyeteg kéjes dorombolásba kezd, üdvözölve új keletű döntésemet: ölni fogok, hogy megölhessenek.
Vadászni fogok, az áldozatom pedig az lesz, akit a legjobban megkívánok.

Mintha csak egy évszázados tehertől szabadítottak volna meg, furcsa, kellemes bizsergés fut végig rajtam; letaglózó szabadságérzettel tölt el a mentális korlátozások hiánya.
Mikor újra körbenézek az utcán, a szemem már egy ragadozóé. Elborzasztó hatékonysággal keresi a digitális gépeket kattogtató, harsány turisták és a tőlük tisztán elkülönülő, nyugodt léptű helyi lakosok kavalkádjában a gyenge láncszemeket, a legkönnyebb célpontokat: az a fiatal, vékonyka nő egyedül, fáradtan fordul be egy kihalt kis sikátorba; ez az öregúr gondolataiból ítélve egész nap egyedül lesz aprócska lakásán; a mellettem elviharzó, könnyes arcú kamaszlánnyal most szakított a barátja, és azt hiszi, meg akar halni…
Szinte öntudatlanul szívom be a tüdőmbe a levegőt, hogy a kiszemelt áldozatok közül halálos rutinnal válasszam ki a legfinomabbat. A különféle izgalmakat ígérő illatok egyszerre alkotnak furcsa, a lehetőségek nagy számát mutató egyveleget és különálló, egyénekhez tartozó halálos ítéleteket.

Egy szemvillanásnyi időbe telik, hogy kiválasszam a legelőnyösebb kombinációt: ijesztő könnyedséggel indulok meg a kamaszlány nyomában. A vérének illata friss, üde és tiszta, mint valami hegyi patak; fájdalmasan kaparja a torkomat a leküzdhetetlen inger, hogy megízlelhessem.

A lány befordul a sarkon, és követve őt látom, hogy a város egy forgalmasabb részére kerültünk. Döntenem kell. Csinálhatom diszkréten: mellészegülök, csupa olyasmit fecsegek, amire sértett önérzete a leginkább vágyik, a bizalmába férkőzöm, magamhoz csábítom, majd keresünk valami félreeső helyet, és…
De mindez túl sok időt venne igénybe. Már így is fájdalmasan sok telt el, mióta…
Gyorsan túl kell lennem rajta. Akár itt, a kétsávos utca szeme láttára. Így olyan vakmerőséggel erőszakolnám meg a Volturi tekintélyét, hogy azonnal lépniük kéne.

Ki tudja, talán ha elég gyorsak lesznek, a lány még túl is élheti…

Furcsa dolgokat indít el bennem ez a kósza, jelentéktelen gondolat.
A hatása lassan, de biztosan valahova egész mélyre leszivárog, elködösítve a kielégülésért ordibáló ösztöneimet. A kijelölt áldozatom megszűnik a figyelmem középpontjában lenni, helyette arcok, hangok, emlékek kúsznak kristálytisztán a lelki szemeim elé.
Még itt, a vámpírlét esszenciájának közepén se hagyott el a családom és mindaz, amit ők képviselnek.

A fejem hihetetlen tempóban tisztul ki, azt hiszem, a helyére kattant valami. Visszakerült a hiányzó darabka, és újra értelmet kapott a választott életmódon, míg az elmúlt pár perc emléke hányingerrel tölt el.
Carlisle megtanított rá, hogy csakis rajtam múlik, mi vagyok. Választhatok az egyenes, vérrel kijelölt út és a folytonos akadályokkal, kihívásokkal és próbatételekkel nehezített, emberibb életmód között. Csakis én döntök, és ezt a döntést már közel egy évszázada meghoztam: nem akarok szörnyeteg lenni.
Itt, mindennek a végén nem fogok az elhatározásom arcába köpni. Nem hazudtolom meg sem a nevelőapámat, sem a családomat, még ha önmagamat sikerült is pár percre.

Hátat fordítok az immár jóval előttem járó lánynak, és találomra, célt vesztve megindulok.

Közönyösen szemlélem a körülöttem lévő világot, s az lehetőségek ígérete nélkül ásít vissza rám.
Most, hogy visszazuhantam önmagamba, minden újra kifakult, jellegtelen, értelmetlen és értéktelen lett… úgy érzem, belefulladok ebbe a végetnemérő szürkeségbe…
…az üresség, amit eddig próbáltam figyelmen kívül hagyni, most könnyedén a tudatom felszínére csusszan, és rám vicsorog… érzem, ahogy lehetetlen csápjaival a lényegemben kezd turkálni, kijelölve a határokat: már minden az övé, és semmi sem az enyém… belülről trancsíroz szét azzal az elviselhetetlen súllyal, ami a semmi sajátja…
Egy pillanatra kikapcsolnak az érzékeim, és azt remélem, végre vége, hogy már ez a tökéletes, sebezhetetlen test sem bírja elviselni a színtiszta fájdalmat.

De aztán egy távoli, hatalmas óra mutatója kattan egyet, és ahogy az idő, én is tovább létezem. Sztoikus közönnyel nyitom ki a szemem, s az első, amit megpillantok, a házak cserépteteje fölé magasodó toronyóra.

Az elhatározás nyugalma végighullámzik rajtam.
Hogy nem jutott hamarabb eszembe? Hiszen minden adott: a főtér, ahol az óra áll, zsúfolásig van tömve bámészkodókkal. A körülvevő falak elég magasak, hogy csak akkor engedjék be a napot, ha az a legintenzívebben tündököl. A déli napfény tökéletes lesz. Tükörként fogom visszaverni.

Még emberi mértékkel is lassan sétálok el a térig. A megnyugvás halványan, de teljes bizonyossággal simít végig rajtam. Talán egy kicsit melodramatikus a választásom: ragyogva hagyni el ezt a világot, mintha csak a pokol tüzén égnék… de a lényeg nem változott. Nemsokára vége lesz. Végre.

Az emberek szürke masszaként kavarognak körülöttem: hol szétválnak, hol összesűrűsödnek, de sosem állnak az utamba. Jelzik, hogy ők ízig-vérig ennek a világnak a részesei, én pedig nem.
Türelmesen, lesajnálva figyeli az evilági élet, ahogy a szakadék felé lépkedek. Talán részvétből egy kicsit taszítana is rajtam, ha elveszteném a határozottságomat.

Persze ez nevetségesen lehetetlen. Nélküle minden az értelmét vesztette.
A különleges lényén keresztül láttatta velem a világot, és meg volt győződve róla, hogy az nélküle is szép.
Naiv kislány!
Én mindvégig tisztában voltam vele, hogy ebből a helyből csak te tudsz csodát kicsikarni.
Hogy egyedül te igazolod a létezésemet.
Nélküled semmi keresnivalóm itt, már nem szabad élnem.
Nem is tudok.
Ez ilyen egyszerű.

Elmosolyodom. A végén letisztulni látszik minden.
Itt, az óratorony lábánál, várva a megnyugvást adó delet, az elmém végre megszabadult a sok jelentéktelen gondolattól.
Nincs előttem már semmi, csak Te.
És ez így tökéletes.
Most, hogy bebiztosítottam a halálom, megengedhetem magamnak, hogy te tölts ki.

Persze csak azt a kis részt, ami még megmaradt belőlem, de ez még így is sokkal szebb, mint érdemlem.
Önző és kicsit groteszk módon, boldogan mosolyogva hagyom, hogy a maradék időmben az emlékedben fürödhessek.
Valószínű, ez az utolsó alkalom, hogy rád gondolhatok.

Az óra megkondul. Megkezdődik a visszaszámlálás.
Az első napsugarak már leszivárogtak, lemetszve egy keveset abból a kis árnyékpocsolyából, amiben állok.
Nem hiszem, hogy megvárom, míg az egész elfogy. A hatás szempontjából jobb lenne hirtelen kilépni. Átmenet nélkül. Tiszta törés.

Megemelem a lábam. Furcsa módon azonnal a Te kétségbeesett hangod kúszik a fülembe a tömeg zsivaján át.
Mi a baj, kicsi Bella?
Te is tudod, hogy ez így van jól!
Ezután végleg biztonságban leszel tőlem. A Túlvilágon már biztosan nem érhetlek el, olyan magasságokig én nem juthatok.
Tulajdonképpen mindig is így kellett volna lennie. Ennek a fogyatékos világnak sem lett volna szabad megengednie, hogy beszennyezzelek, bántsalak, veszélybe sodorjalak.

De most már rendben lesz, Bella. Ígérem, minden és mindenki a helyére kerül.


Halvány mosollyal várom a lángokat.