Eljött a nap, amire annyira vártam. Edward ma végre megharap, és én is vámpír leszek. Most, hogy végre eljött a megfelelő idő az átalakulásra, én is izgultam, elvégre emberként megszűnök létezni. Meghalok, ha úgy vesszük. Próbáltam felkészülni az fájdalomra, de nem igazán sikerült. Az ilyenre talán nem is lehet.
Edwardban teljes mértékig megbíztam, ő viszont kételkedett. Úgy gondolta, nem tud majd megállni, most, hogy újra megízlelheti a véremet. De én teljes mértékben biztos voltam benne, hogy képes uralkodni magán.

Élénken emlékeztem James harapására, és arra a borzalmas fájdalomra is a balett stúdióban. Tűnődve simogattam meg a sápadtabb, félhold alakú bőrfelületet a csuklómon. Akkor úgy éreztem, mintha tűzbe tartották volna a karom, mintha lángok égettek volna belülről, a méreg terjedése nyomán. Ez a kín, Edwardnak köszönhetően, körülbelül tíz percig tartott, nem tovább. Most viszont három teljes napot kell kibírnom.

Charlie úgy tudta, hogy a nászutunkat töltjük valahol a Bahamákon, közvetlen utána pedig már az egyetemre megyünk. Fájt hazudnom neki. Hiányozni fog. Hiányozni fog a csendes gondoskodása, ami szerencsére a vacsorakészítésre már nem terjedt ki, a néha már idegesítően túlzó aggódása Edwarddal kapcsolatban…
Az én kiszámíthatatlan, kelekótya anyám… Ő is rettentően hiányozni fog gyerekes tekintetével, a technikával való örökös harcaival…
Legjobban mégis Jacobot fáj itt hagynom. Ő itt volt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, megértett akkor is, amikor senki más nem. Segített, amikor a legnagyobb bajban voltam, megmentett a folytonos önmarcangolástól. Mellettem volt, annak ellenére, hogy Edwardot szerettem.
Azok a dolgok is hiányozni fognak, amiket emberként tehettem. Az alvás például. Furcsa volt arra gondolni, hogy soha többet nem fogok álmodni. Se rosszat, se jót. Nem fogok enni sem, legalábbis normális ételt nem. Bár Alice azt mondta, vámpírként pocsék íze van minden emberi kajának. Abba pedig rémes volt belegondolni, hogy hányszor kell majd újra és újra végigjárnom a gimnáziumot…

Kedvesem szobájában, a fekete bőrkanapén ültem. Felemeltem a fejem egy pillanatra. Mind itt voltak, körülettem: Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Emmett, Edward, még Rosalie is. Meglepetten pillantottam rájuk; nem vettem észre, mikor jöttek be.
Alice egész izgatottnak tűnt, nem látta előre, mi lesz a harapás vége: Edward képes e uralkodni magán, vagy sem.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?- kérdezte Edward.
- Tudod, hogy igen. – Válaszomra Rosalie kiment a szobából. Nem értette, hogy dobhatom el magamtól az emberi lét adta lehetőségeket.

- Azt hiszem jobb, ha én is kimegyek – szólalt meg Jasper.
- Azért remélem vámpírként is fogsz bénázni – vigyorgott Emmett. Hát persze… milyen borzalmas is volna, ha pont ezt a képességem veszíteném el…
Csak Alice, Carlisle, Esme és Edward maradtak a szobában. Carlisle azt mondta, végig itt lesz, ahogy Edward is. Gondolom Alice is itt marad.
- Felkészültél? – kérdezte Edward.
- Igen. – Hajamat elsöpörtem a nyakamtól. – Bízom benned.
- Buta bárány… - csóválta a fejét.
Közelebb hajolt, éreztem a leheletét a nyakamon. Az ajka már a bőrömön volt. Megharapott. Éreztem, ahogy szívta a vért, és itta és itta, majd abbahagyta. Magától leállt, és engem nézett végtelen aggódással a szemében.
Éreztem, ahogy a méreg, és vele együtt az égető fájdalom terjedni kezd a testemben.
Három nap.
Három nap pokoli kín.
Három nap fájdalmas haldoklás.
Utána viszont, az örökkévalóság.