Gyönyörű délután volt. Bár ahogy Forks fölött mindig, most is felhők takarták el előlünk a napot, a lágy tavaszi szellő illata arról árulkodott, hogy ez valóban egy tökéletes nap. Május 14. Sam és Emily esküvője…

Ahogy tavaly Belláékén, most is kényelmetlenül éreztem magam öltönyben. Vágyakozva gondoltam farkasi alakomra, a meleg, praktikus bundámra és a tökéletes szabadságra, ami ezzel az alakkal járt… Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha farkasként mennék a szertartásra. Milyen fejet vágnának a többiek? Igazán viccesnek találtam az ötletet. Embry talán morogna egyet és átváltozna ő is. Quil és Jacob talán követné… de nem biztos. Egyikük sem az a kiöltözős típus. És ez végtére is egy „vérfarkas-esküvő” lesz. Szinte láttam magam előtt az egészet… jó ötletnek tűnt. Egészen addig amíg a képzeletbeli esküvőn meg nem láttam Emily szomorú, sebhelyes arcát… Miket hordok össze magamnak? Emily megérdemli, hogy ez a nap olyan legyen amilyet szeretne, hogy róla szóljon, normális legyen… emberi!

Megráztam a fejem. Gyorsan megigazítottam a nyakkendőm majd elindultam.

Anya már az ajtóban várt. Mosolygott és csendben dudorászott. Hetek óta jó kedve volt. Sok időt töltött Charlienál és mindig vidáman jött haza. Tudtam, hogy örülnöm kellene, amiért boldog és végre talán továbblép apa halála után. Ő is ezt akarná… De a gondolat, hogy ezután anyának már nem lesz szüksége rá, hogy mellette legyek, nyomasztó volt.

- Leah hol van? – kérdeztem türelmetlenül.

- Majd később utánunk jön – mondta Sue tétovázva.

Pontosan tudtam miről van szó… Azon sem csodálkoztam volna, ha Leah nem jön el ma. A nővérem undok volt és idegesítő, de mindaz amin Sam miatt keresztül ment néha felmentette a szememben. Persze csak az undokság alól, az anyáskodása fölöttem még mindig az agyamra ment, a dirigálásról nem is beszélve…

Egy óra múlva a közelgő alkonyat derengő fényeiben már mind együtt voltunk a tisztáson, ahol annak idején a tábortűz mellett először hallottam a fajunk legendáját.
Most székek álltak itt, elöl kis emelvény fehér rózsákkal díszítve.

Jobbra Samék falkája ült, balra a miénk. Még mindig két falkában éltünk… Két Alpha egyszerűen nem fér meg egymás mellet… De ettől még mind összetartoztunk, testvérek voltunk.

Szűk körű esküvő volt. Jaredék mögött Emily családja ült, majd Billy, Charlie, És az öreg Quil Atera.
Leah is betántorgott az utolsó pillanatban, fájdalmas arccal ült le mellém. Másik oldalamon Jacob ült csendesen, mögötte a már nem is olyan kis Renesme és a Cullenek. Edward, Bella, Carlile, Esme, Alice, Jasper, Rosalie és Emmett.

Volt valami megdöbbentő és mégis csodálatos ebben. Vámpírok és vérfarkasok együtt. Vámpírok, a barátaim…!

Emily gyönyörű volt. Egyszerű fehér selyemruhát viselt, haja befonva, mint egy igazi quileute indiánlánynak. A fátyol a fején finoman eltakarta arca egyik oldalát, elfedve a sebhelyeket.

Sam arcáról sugárzott a boldogság és még mindig azzal a rajongó, szerető pillantással nézett Emilyre, mint amikor először meglátta. A tekintetében tükröződött, amit már jól ismertem Jacob, Quil, Jared és Paul szeméből is, a lenyomat.

Sokat gondolkodtam ezen az utóbbi időben. Tulajdonképpen mindent tudtam róla, de valójában mégis semmit… Ezerszer is hallottam a testvéreim gondolataiban, de még nem éltem át. A szeretett lény válik az életed középpontjává, csak ő számít… az ő biztonsága, az ő boldogsága… Vajon nem szűnök-e meg ezután önmagam lenni? Féltem tőle, ahogy az utóbbi időben sok mindentől. Bár igazán abban sem voltam biztos, hogy ez megtörténik velem valaha…

A szertartás egyszerű volt, de szép. Később én is vigyorogva gratuláltam az ifjú párnak.

- Sok boldogságot srácok! – kiáltottam, majd vidáman rásóztam Sam vállára.

Nem rogyott meg a kezem súlya alatt. Egy másodpercen belül viszonozta is.

- Köszönjük Seth! – mondta és nevetett – Igazán jól áll neked az öltöny!

Erre csak fintorogni tudtam.
Emily már komolyabban fordult hozzám. Szavaiból áradt az egész lényét átjáró szelídség.

- Leah nem jött el? Nem látom sehol…

- Itt volt! Mellettem ült, de most nem tudom hová lett.

Körbenéztem, éles szememmel Leaht keresve, de ő nem volt már a tisztáson. A szagából arra következtettem, hogy nem rég ment el.

- Nehéz neki… - sóhajtott Sam – De nem tudom mit tehetnék.

Igazán sajnáltam őt. Nem tehetett arról, ami történt. Szerette Leaht, de a bevésődés ellen nem lehet küzdeni.

- Talán beszélnem kellene vele… - folytatta Sam.

- Ugyan már! – ellenkeztem – Ez a ti napotok haver! Majd én beszélek a lökött nővéremmel.

Meg sem várva a válaszukat siető s léptekkel a indultam is a fák közé. Mikor már a sűrűben voltam vetkőzni kezdtem, ruháim egy bokor alá dobáltam. Már előre láttam magam előtt Sue arcát, mikor megpillantja az élére vasalt nadrágom sárosan, koszosan, mikor hazaérek. De hát még mindig jobb így neki, mintha leszakadna rólam az átváltozás pillanatában.

Miután végeztem, nekilendültem egy ugrásnak… alig egy másodpercig tartott, forróság futott végig a gerincemen, végtagjaim megremegtek és már, mint hatalmas farkas értem földet.

Azonnal még az eddiginél is erősebben kezdtem érezni a szagokat. Már csak ebből is rögtön megtaláltam volna Leaht. De amint átváltoztam, elmém kitágult, befogadva az összes farkasi alakban lévő testvérem gondolatát. Most csak Leahét hallottam ( a többiek az esküvőn voltak ), ideges volt és szomorú. Nem messze innen egy sziklánál ült.
Ő is rögtön megérzett engem, amint átalakultam.

Seth! Hagyj békén! Egyedül akarok lenni! – hallottam a fejemben.

Ne csináld már! – üzentem a gondolataimmal és nagyon reméltem, hogy nem szalad el előlem, mivel sokkal gyorsabb volt nálam. Futásnak eredtem.

Ne most akarj jó testvért játszani, jó? – dühöngött – Egyedül is meg tudom oldani!

Pár ugrással a sziklánál is voltam.

Hé! Tudom, hogy nehéz, de azért igazán nem kéne hazavágnod az esküvőt!

SETH! Semmit nem értesz az egészből! Húzzál szépen vissza, és bájologj Sammel, vagy a vérszopó barátaiddal!

Leah dühösen vicsorgott rám.

Asszem épp elégszer hallottam a gondolataidban, hogy értsem. – duzzogtam. Válaszképpen csak egy morgással jutalmazott.

Figyelj! A nővérem vagy és akármennyire is az agyamra mész, nehezemre esik látni, ahogy szenvedsz! – kezdtem kérlelni – Tudod, olyan furcsa minden mostanában… Örülnöm kellene, hiszen azok a fekete csuklyások, a Volturik sem zargatnak már többé minket, mindenki boldog, és a falkáknak sincs már kimondottan dolga… nincs mitől megvédeni az embereket… De Leah! Én olyan egyedül vagyok! Sem anyának, sem Jacobnak, sem Belláéknak nincs szüksége rám. És mintha hiányozna valami… Tudom, ez nem is hasonlít arra, amin te mész keresztül, de mégis…

Elakadtak a gondolataim, egyszerre teljesen üresnek éreztem a fejem. Még magamnak sem vallottam be ezeket a dolgokat soha. Csak Leaht akartam vigasztalni, de végül magamat is kispadra küldtem mellé. És tényleg soha nem éreztem, még ilyen elkeseredettséget… Senkinek nincs szüksége rám!!!

Hirtelen rám tört a vágy, hogy elszaladjak… elmenjek messzire, magam mögött hagyva mindent és mindenkit. Hogy csak az ösztöneim vezessenek… Ahogy Jacob tette legutóbb.
Csábító ötletnek tűnt. Gondolataim meglódultak, a lábamban már éreztem a bizsergést…

Leah nagyot sóhajtott.

Eszedbe ne jusson!

Ugyan miért ne?

A törzsnek szüksége van ránk, még akkor is ha most nem úgy tűnik.

Tényleg nem tűnt úgy, de éreztem, hogy igaza van.

Jajj öcsi… Egy valami van ami megoldaná mindkettőnk vívódásait..

A bevésődésre gondolsz – jelentettem ki, és ez inkább magamnak szól nem neki.

Elmerengtem egy percig. Mire észbe kaptam Leah már felugrott és mellettem termett.

Ideje visszaindulnunk! – visszhangozták a gondolatai a fejemben.
Beleegyezően bólintottam, majd futásnak eredtünk az esti félhomályban vissza a tisztás fel…

.
.
.

Este nem tudtam elaludni. Beszélgetésünk utolsó mondatain járt az agyam. „ A bevésődés!” – ismételgettem magamban újra és újra míg végül el nem nyomott az álom…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés