2 nappal később a parton sétáltam mikor megéreztem Jacob és Nessie illatát. Pár mérföldre lehettek.

Biztosan vadásznak – gondoltam.

A fák között levetkőztem, nadrágom megszokott mozdulattal a bokámhoz erősítettem, majd hagytam, hogy a forróság végigfusson a testemen.
Jacobék felé indultam, mancsaim minimális zajt sem vertek a nedves földön. De így is tudtam, hogy nem lepem meg őket. Hamar rájuk találtam. A lobogó barnahajú kislány és a hatalmas vörösesbarna farkas két elejtett jávorantilop fölé hajoltak.

Lemaradtam a mókáról? – kérdeztem Jacobtól.

Azért még talán jut neked is, ha nyershúsra vágysz! – érkezett a válasz Jacob felől, mikor végre felemelte a fejét.

Amolyan farkas-nevetést hallatott, amit egy külső szemlélő talán morgásnak értelmezett volna. De én pontosan értettem.

Prüszköltem egyet.

A vadászat ellen semmi kifogásom, de talán maradok Sue főztjénél.

Ekkor emelete fel a fejét Renesme is. Vidáman felkacagott. Nevetése csilingelt az erdő csöndjében. Könnyű léptekkel felém szökkent, mire én játékosan arrébb ugrottam. Élvezte ezt a játékot. Bőre világított az sűrűhomályban, göndör fürtjei lobogtak mögötte, szinte külön életet éltek. Újra nekilódult, de ismét elléptem. Percekig kergettük így egymást, míg végül  megunta és egy hatalmas ugrással a hátamon termett.
Apró kezeit a bundámba túrta, összerezzentem a csiklandós érintésétől. Ahogy a tarkómhoz ért megláttam az elém vetített képeket… Először Jacobot emberi alakban, majd saját magát, aztán Embryt, Quilt, végül a kis Claire nevető arcát. Utána egy város jelent meg a fejemben. Magas házak, utcák, terek, sok autó… biztosan nem Forks. Végül egy hullámvasút, körhinták, óriáskerék… 

A látomásnak vége lett, Nessie levette rólam a kezét és átugrott Jacob hátára, aki időközben mellénk állt.

Próbálom kitalálni… - üzentem vidáman – Seattlebe mentek Embryékkel!

Szeretném ha Nessienek lennének emberi élményei… Gyere velünk! A nagyra nőtt kölyköket sem hagyjuk itthon!

Tudod ki a kölyök! – mordultam fel sértődötten.

Renesme újra felnevetet, mintha csak hallaná a mi néma beszélgetésünket. Nem voltam egészen biztos benne, hogy tényleg nem hallja… különös kis teremtés volt, és képtelenség volt nem szeretni.

A Seattlei kirándulás és a vidámpark gondolata egészen felvillanyozott. Kicsit elmenni a megszokott La Push-i környezetből és szórakozni…

Jól van, megyek! Legalább lesz, aki felül veled a szellemvasútra, ha félsz!

Jacob csak fújtatott.

Ezenkívül valami parancs főnök? – folytattam.

Ellenőrizhetnéd a határokat, biztos, ami biztos… Én még hazamegyek Nessievel. Később nálunk!

Futni kezdtem… a menetszél felborzolta a bundám. Az emberi gondolatokat magam mögött hagytam most, mintha nem tudnának lépést tartani ezzel a hihetetlen sebességgel.
Farkas voltam… magányos farkas.

.
.
.

-       Ez most komoly? – méltatlankodott pár órával később Embry a kocsi mellett – Miért nem futunk? Előbb odaérnénk…

-       És szerinted én mégis hogy vigyem akkor Clairet? – háborgott Quil.

-       Hátizsákban? – szóltam közbe röhögve. Embry is felvihogott…

Quil szúró pillantást küldött felém. Befogta Claire fülét, aki a kocsi motorháztetején ült és önfeledten lóbálta a lábát. Miután meggyőződött, hogy a kislány nem hall semmit, dühösen ”megosztotta” velünk, milyen komolytalan, büdös kis farkaskölyköknek tart minket.

Tovább röhögtünk… Quil nagyon vicces volt mikor felkapta a vizet.

-       Szerintem nem vagytok büdösek – vetette közben Renesme okos kis hangján.

-       Gratulálok srácok! – mordult fel Jacob, aki eddig csöndben volt – Nessie fülét nem akartad befogni??

-       Úgyis hallottam volna! – csilingelte az említett személy.

Jacob nagyot sóhajtott. Felkapta Renesmét és a kocsiba ültette. (Nem tudom említettem-e, hogy a fél-ember, fél-vámpír lányka röpke 6 hónap alatt 8 éves kinézetűre változott)

-       Akkor is futni kéne… - morogta maga elé Embry.

-       Normális gyerekkori élmények! – ismételgette Jacob – Áruld el mit nem értesz ebből?

-       Nessie félig vámpír – ugrattam – Délelőtt puszta kézzel szarvasra vadászott veled. Hol itt normalitás?

-       Be a kocsiba, mert itt hagylak titeket – kiáltotta dühösen Jacob – Én meg a hülye falkám… - tette még hozzá halkabban, de persze mind hallottuk.

Miután elindultunk vidám beszélgetésbe kezdtek, a két kislány nagyokat nevetett. Én valahogy nem tudtam megszólalni, pedig igazán szerettem volna… vagy mégsem? Ez nem volt jellemző rám. Bámultam ki az ablakon… az elsuhanó fák, a távoli hegyek… néztem, de nem láttam őket. Mintha nyitott szemmel aludnék…

Nem tudom mennyi ideig néztem így ki az ablakon. Egyszer csak apró kezeket éreztem a karomon.

-       Seth! – kiáltotta Claire, forró bőrömet paskolva – Kicsi Seth!

-       Hát kicsinek azért nem nevezném – mondta Quil és mosolyogva fordult felém…

Rossz pillanatot kapott el, éppen megráztam a fejem, mintha attól rájönnék, hogyan kapcsolhatott csak így ki az agyam. Közben lassan Seattlebe értünk…

-       Mi baj öcskös? – kérdezte aggódva.

-       Mi? Mi van? – kaptam észbe

-       Furcsa vagy mostanában. Olyan más… Igaz Jacob? – szólt előre, de nem kapott megerősítést. – Hol van a mi kishülye Sethünk?

-       Semmi bajom – mondtam kicsit nyafogósan.

Rögtön meg is bántam. Volt egy gyerekes éle a hangomnak és utáltam, ha a többiek kölyöknek néztek.

-       Mikor érünk már oda? – próbáltam gyorsan elterelni a témát. Nem éreztem rá képesnek magam, hogy újra elmondjam, amit Leahnak.

-       Pár perc és ott vagyunk – mondta Renesme, pedig nem igazán tőle vártam a választ.

A vidámpark nem sokat változott az utóbbi években. 10 éve is lehetett már, hogy anyáék elhoztak minket Leahval. „A gondtalan gyermekévek…” – mintha Leah mondta volna ezt valamikor.
Vele ellentétben én soha nem bántam, hogy így alakult az életünk. A legjobb dolognak tartottam, ami velem történt és ugyanúgy élveztem, mint a legelején. A mögöttünk lévő harcokra pedig mindig büszkén gondoltam vissza…

.
.
.

-       Na mi lesz már? – boxolt a vállamba Embry – Csak nézelődsz vagy csinálunk is valamit?

-       Már nincs sok kedvem az egészhez – mondtam az igazságnak megfelelően.

Furcsa érzések kavarogtak bennem, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Ez az egész zavartság nem volt jellemző rám… Világ életemben mindig minden olyan könnyű volt, magátólértetődő… egyszerű! Nem akartam ezt most…

-       Elmegyek inkább sétálni. Szólj a többieknek, hogy majd később találkozunk!

-       Seth! Várj már.. – hallottam még Embry hangját, de nem fordultam már vissza.

Elindultam a Seattlei utcákon. Nem figyeltem merre tartok, csak mentem amerre a lábam vitt.  Átvágtam egy parkon, aztán egy sétálóutcán, egy forgalmas úton, majd egy másikon… emberek siettek el mellette, de én nem láttam az arcukat.
Már órák óta sétálhattam, izmaimban azonban a fáradtságnak még a szikráját sem éreztem. A környék elhagyatottá vált és lassan besötétedett. Hosszú idő után végre megálltam, hogy körülnézzek. Lepukkant környék volt, a szürke házak falán graffitik, plakátok leszaggatva, a sarkon egy kiborított szemetes…

Nagyszerű! Ha a tudatalattim ilyen helyre vezetget, akkor tényleg gáz lehet velem…

Nem tévedtem el… pontosan tudtam hol vagyok, könnyedén vissza is találtam volna, ha akarok… Hiába, farkasérzékek.
Már éppen visszafordultam volna mikor megéreztem az émelyítő bűzt. Ismeretlen szag volt számomra, még soha nem találkoztam hasonlóval. Sem az emberek, sem a vérfarkasok, sem a vámpírok, sem semmilyen állat szagára nem emlékeztetett. Heves undor fogott el, és hányinger tört rám. A kíváncsiságom azonban erősebb volt. Mi lehet ez? Miféle lény? Leküzdöttem a rosszullétem és a szag után indultam. Az ösztöneim arra figyelmeztettek, hogy ez valami rossz dolog és meneküljek, de nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy utánajárjak az ismeretlennek.

Két sarokkal később meghallottam az üvöltést. Földöntúli hang volt, ijesztő… gonosz! Az üvöltést hörgés váltotta fel, majd a csontok ropogásának és az inak szakadásának semmihez sem hasonlítható hangját hallottam a nyögések mögött.

Ezzel egy időben éreztem meg Embry közeledését is. Bár nem voltunk átváltozva, közeledésében mégis biztos voltam. Az illata és a léptei hangja azonnal elárulták nekem hogy ő az. Pár utcával mögöttem járhatott, biztosan Jacob küldte utána… jó rég eltűntem már. Átsuhant az agyamon, hogy talán be kéne várnom és majd együtt kiderítjük, honnan jönnek ezek a szörnyű szagok illetve hangok… De akkor az eddigi borzalmas zajokon egy kétségbeesett sikoly tört át… egy emberi sikoly.

Rohanni kezdtem a hang irányába, megfeledkezve minden másról. Ez a sikítás mindent elárult. Tele volt döbbenettel és félelemmel. Nagyon reméltem, hogy még nem késtem el.

Egy sikátorból jöttek a hangok, és ahogy felé közeledtem már hallottam, hogy valaki rohan kifelé… zihálás és léptek kopogása… de a fenyegető morgás sem szűnt meg, a bűz pedig egyre erősebben facsarta az orrom. Végre elértem a sarkot… és akkor belém ütközött.

Tisztában voltam vele, hogy valaki (valószínűleg az aki az előbb felsikoltott) kifelé szalad, mégsem számítottam rá hogy nekem jön. Minden a másodperc századrésze alatt zajlott le… szőke tincsek libbentek fel előttem, egy könnyű kis test a mellkasomnak ütközött,és ahogy az várható volt vissza is pattant rólam… Mintha megállt volna az idő, vagy videóról nézném az egészet, amit lelassítottak…
Ijedt kiáltás tört fel a szőke hajzuhatag mögül, ahogy a lány a járda felé zuhant rólam. Hihetetlenül hosszúnak tűnt az esése… Szememmel az arcát kerestem, és mikor fürtjei végül utat engedtek a tekintetemnek, belenéztem a szemébe…

Akkor megtörtént.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés