Minden, ami eddig fontos volt nekem halványulni kezdett, második helyre csúszott. Csak egyetlen dolog számított a gyönyörű szempár gazdája… soha nem láttam még szebbet. Éreztem, ezután hozzá tartozom és nincs az az erő a világon, ami elszakíthatna tőle. Szemei magukhoz láncoltak, a könnyfátyol mögött zölden csillogtak, a pupillához közelítve azonban aranybarnába váltottak. Elképzelni sem tudtam korábban hozzáfoghatót.
Puha fehér bőr, pici orr, szépen ívelt száj és a szőke hajkorona… Néztem és nem tudtam betelni vele.

De Ő egyre távolodott… centiről centire közeledett a járda felé. És a feje… NE! ... a sarkon álló tűzcsap felé hanyatlott.
Utána kaptam, de elkéstem. Nem értem már el… Koponyájának koppanása a tűzcsap szélén visszhangot vert a fejemben. Még egy elhaló nyögést hallottam… aztán a teste elterült az utca kemény kövén. És csönd…

Iszonyatosabb fájdalmat éreztem, szörnyűbbet mintha én estem volna el. Sokadrangú lettem önmagam számára. Ő vált a létezésem értelmévé és a boldogsága az egetlen céllá… Ő, akinek a nevét sem tudtam.
Hozzá akartam ugrani, megérinteni és megbizonyosodni, hogy jól van-e.

De akkor újra felhangzott az üvöltés… Pokoli volt. Kényszerítenem kellett magam, hogy elszakadjak tőle és a sikátor felé fordítsam a tekintetem. Hátrahőköltem attól, amit a koszos, kivilágítatlan zsákutcában láttam.

Tűhegyes fogak mögül habzó nyál tört elő és végigcsorgott a hosszú pofán… Vérbenforgó szemek, elálló fülek, megnyúlt végtagok a kopott bunda alatt, amik hegyes karmokban végződtek és hajlott gerinc, ami a lény egész testének egy természetellenes tartást adott.

Szörnyeteg volt… nincs rá jobb szó. Mintha csak egy horrorfilmből léptett volna elő.

Ahogy jobban megnéztem egy eltorzult farkasra emlékeztetett. Vicsorogva lépett felém és nem volt egyedül. Az árnyékból egy másik ugyanolyan szörny közeledett. Szemükben tömény vérszomj tükröződött és felénk indultak… a bűz fojtogató volt…

A vér száguldozott az ereimben, nem tudtam gondolkodni… Az ősi ösztönök nem hagytak időt a mérlegelésre. Veszély, veszély! Meg kell védenem Őt, a falkámat, akik még a városban vannak és minden ártatlan embert, akik mit sem sejtve a környéken lehetnek. Feltámadt bennem a düh.
A tűz végig cikázott a testemen. Forróság és enyhe remegés… Távolról hallottam a reccsenéseket, ahogy a ruháim leszakadtak rólam. Egy szemvillanással később már, mint büszke farkas morogtam rájuk.

Seth! Nem mozdulj! Segítek! – üzente Embry a gondolataival. Nem messze volt tőlünk, ő is érzékelte a veszélyt és átalakult.

A harag elvakított… Embry figyelmeztetését, csak távoli suttogásként hallottam. Minden izmom megfeszült, támadni készültem… lesz, ami lesz. Erőt gyűjtöttem az ugráshoz, hogy széttépjem őket, bármik is legyenek.

Vérfagyasztó farkasüvöltés hangzott fel ekkor az utca végéről. Embry közeledett. Mancsai alig érintették a földet futás közben… egy pillanat alatt mellettem termett és undorodva morgott fel… ő is rosszul volt a szagtól.
Gondolataink zavartak voltak, nem tudtuk mivel állunk szemben. Embry válaszok után kutatott a fejemben, de azonkívül amit maga is tapasztalt nem tudtam én sem többet.

Felmordultam. Vadul, egyenesen a gyomromból törtek elő a hangok. Készen álltam a harcra.

A két szörnyeteg hátrált egy lépést. Véresen izzó szemükben mintha döbbenetet véltem volna felfedezni. Összenéztek, én pedig meg mertem volna esküdni, hogy ugyanúgy kommunikálnak szavak nélkül, ahogyan mi.
És valóban, mintha döntésre jutottak volna, ocsmány fejük előre billent, majd hátat fordítva nekünk visszaléptek az árnyékba.
Erősebben izzott fel bennem a düh, mint eddig bármikor. Menekülnek? Na nem! Széttépem mind! Szörnyetegek! Bántották Őt! Hozzáértek… neeem….

Az árnyék felé vetettem magam, de Embry elém ugrott és megállított. Közben hallottam amint átszökkennek a sikátort lezáró tűzfalon… csaholásuk egyre távolabbinak tűnt. Még utolérhetném őket… még végezhetnék velük… de hagyjam magára a lányt? nem… lehetetlen.

Elment az eszed? Azt sem tudjuk mik voltak ezek! Lehet, hogy csapda… Beszélnünk kell a többiekkel.

Erősen koncentrálnom kellett, hogy megnyugodjak.

Igazad van. – ismertem be.

A lányhoz osontam… még mindig nem mozdult, de lélegzett. Remegés futott végig a testemen. Érte reszkettem…

Vele mi legyen? – kérdezte.

Nem hagyom itt! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

Tényleg nem lettem volna képes elmenni a közeléből. A lelkem az övéhhez volt kötve ezer láthatatlan kötéllel.

Az egyik kis utcában ledobtam a ruháimat. Visszamegyek és Jacobékkal visszajövünk kocsival. Ha visszatérnének…

Nem hiszem, hogy visszajönnek –vágtam közbe.

Elnézően bólintott.

Az autóban biztosan van tartalék ruha neked – sandított a ruháim cafatjai felé, amik szanaszét hevertek a földön. – Ne mozdulj innen!

Ezzel elrohant.

Egyedül maradtam. Azaz mégsem… Ő csendben pihegett a járdán. Melléfeküdtem, hogy felmelegítsem. Hideg volt az éjszaka, a beton nem kevésbé… Közelebb húzódtam hozzá, bundám homokszíne egybeolvadt az ő szőkeségével. Végre volt egy kis időm átgondolni mindazt, ami velem történt alig pár perccel ezelőtt. Mert igen, megtörtént velem is. Ő itt mellettem, ez az ismeretlen ájult lány, az én lenyomatom.
Szabadjára engedtem az érzéseimet. Minden olyan új volt… Pillanatok alatt fordult meg velem a világ. Ismeretlen, mégis ismerős érzések és gondolatok kavarogtak bennem, amikre most rácsodálkoztam. Néztem az öntudatlan arcát, a szelíd, kedves vonásait és igyekeztem örökre a memóriámba égetni őket.

Vajon itt lakik Seattleben? Mindig a közelében kell majd lennem… Muszáj! A gondolat, hogy egy percre is magára kellene hagynom fojtogatott. Nem! Kizárt! Jacob is meg fogja érteni…

Ekkor halkan felnyöszörgött. Azt hittem fel fog ébredni és hirtelen elfogott a vágy, hogy újra a szemébe nézzek… Az előbb csak egy villanás volt és már el is tűnt a zöldes-barnás szempár előlem. Újra akartam látni… még, még, még!
De nem ébredt fel… csak feküdt tovább mozdulatlanul. Orrommal óvatosan megböktem a meztelen karját, de nem történt semmi.

Beütöttem a fejét… Biztosan fáj neki – döbbentem rá, és mardosni kezdett a bűntudat. Elkaphattam volna!! Ha csak egy másodperccel előbb nyúlok utána…

Rágódásomat egy ismerős autó közeledése szakította meg. Ezer közül is felismertem a motor hangját és a fék csikorgását, bár még messze voltak.

Értem jöttek… azaz értünk. ’’Értünk” – alaposan megrágtam ezt a szót. Semmi esetre sem hagyom őt itt. Már hozzá tartozom. Ezen senki és semmi nem változtathat.
A kocsi lassan megérkezett. Jacob kiugrott és hozzánk rohant. Embry követte, kezében egy pár cipővel, egy nadrággal és pólóval.

-       Embry mindent elmondott. Jól vagy? Nem jöttek vissza?

Nemet intettem a fejemmel, majd óvatosan felálltam és Embryhez léptem. Felém nyújtotta a ruhákat, amiket én könnyedén a fogaim közé vettem és beljebb indultam velük a sikátorban. A visszaváltozás csak egy röpke pillanatig tartott és már kapkodtam is magamra a ruhákat.

-       Kösz – mondtam utána halkan Jacobnak és Embrynek egyszerre – Még jó, hogy mindig van nálatok váltás cucc az ilyen balesetekre.

Könnyeden akartam beszélni, de nem nagyon sikerült. Nem voltam képes közben rájuk nézni, szememet a lányon tartottam, és néztem megbabonázva… Lassan hozzá indultam.

-       Jah, különben futhattál volna utánunk – jegyezte meg Jacob miközben körbejárta a környéket, és fintorgott a bűztől, ami még mindig átjárt mindent.

-       Nem hagyom egyedül Őt – jelentettem ki erre majdnem dühösen.

Mellétérdeltem. Végre megérinthettem őt emberien is. Kissimítottam egy kósza szőke tincset az arcából. Rézbarna bőröm éles kontraszt volt az ő rózsaszín arca mellett. Finoman érintettem a selymes bőrét. Ujjbegyeim végigfutottak a homlokán, le a halántékán, egészen a halovány, vértelen ajkaiig.
Miért nem találkoztunk már korábban? 15 elvesztegetett év, amiben ő nem volt benne…

-       Akkor hazavisszük La Push-ba? – érdeklődött Embry.

-       Nincs más választásunk – válaszolt helyettem Jacob – Először is ő Seth bevésődése, Seth nem hagyhatja el, én pedig nem hagyom itt a kölyköt. Másodszor nem tudjuk sem a nevét, sem azt, hogy hol lakik. Tényleg Seth!  Nézd meg a táskáját, hátha vannak nála iratok!

-       Turkáljak a táskájában? – háborodtam fel

-       Ugyanmár, nem akarod tudni a lenyomatod nevét? – hallottam meg Quil kissé talán erőltetetten vidám hangját a kocsiból. Két egyenletes szuszogás ütötte meg mellette a fülem. Nessie és Claire az ülésen aludtak hátul.

Valóban kíváncsi voltam a nevére. Gondolataim minduntalan körülötte forogtak, de nem tudtam megszólítani magamban.
A válltáskája nem messze tőle feküdt a járdán. Kicsit koszos, sportos, kényelmes táska volt. Látszott rajta, hogy nem megy nélküle sehová. Vagy talán inkább, anélkül nem ami benne van…
Vonakodva nyúltam érte. Úgy éreztem nincs jogom belenézni a magánéletébe, míg ő meg nem bízik bennem annyira, hogy beengedjen.

Kinyitottam. Szinte az egészet betöltötte egy hatalmas mappa… nem bántottam. Mi van itt még? Kulcs, mobil, papírzsepi, női dolgok… és igen, egy kis piros pénztárca! Kivettem belőle az igazolványát.
Dorothy Rees. Született: 1991. július 8-án Seattleben. Lakik: Port Angeles, Meyer Street 13. Anyja neve: Cathrine Sollensk.

-       Dorothy – suttogtam magam elé.

-       Szép név – jegyezte meg Quil.

Szép? Nem, gyönyörű név volt! Illet is rá. Visszatettem a tárcáját a táskába, azt pedig Embrynek nyújtottam, hogy tegye be a kocsiba.

A karjaimba vettem Dorothyt. Félve értem hozzá és emeltem fel… csak nehogy valami baja essen! Pille könnyű volt én pedig sokkal erősebb egy átlagembernél, így alig érzékeltem a súlyát. Feje a vállamhoz bukott, arany fürtjei csiklandozták a nyakam.

Bár soha ne kellene elengednem!

Az autóhoz sétáltam vele, de mielőtt beszállhattam volna, Jacob megállított és a vállamra tette a kezét.

-       Most hazamegyünk. Te hazaviszed és nálad marad, amíg fel nem ébred.  – adta ki a parancsot – De utána sok dolgunk lesz még… Nem tudom mik támadták meg őt, de bármik is legyenek veszélyesek. Soha nem hallottunk még hasonlóról sem. Aggódom… Vajon csak a lányt akarják vagy bárki jó nekik? Beszélnünk kell az öregekkel. Aztán Carlisleal és a többi Cullennel. Ez mindenkire tartozik. Azt hiszem, valami készülődik. Valami rossz… Remélem, mielőbb felébred, hogy elmondhassa mi történt vele.

Elhallgatott. Szemei a semmibe révedtek, ahogy a lehetőségeket fürkészte.

-       Meg fogom őt védeni – szűrtem a fogaim közül.

-       Ahogy mindannyian! – nyugtatott meg – Ha a bevésődése veszélyben van, azzal a farkas is veszélybe kerül, mi pedig megvédünk minden falka tagot.
Azonkívül, amíg ezek a környéken vannak, az emberekre is veszély leselkedik. Vigyáznunk kell a törzsre… És nekem Nessiere! – nézett szeretetteljesen a kocsi felé.

Pár percig csak álltunk… Végül ő törte meg a csendet.

-       Induljunk!

.
.
.

Másnap délután a szobám félhomályában ültem a falnak támaszkodva, mikor a karcsú alak végre mocorogni kezdett az ágyamon. Már hosszú órák óta csak néztem a párnákon szuszogó szépséget.

Nyöszörögni kezdett, ujjai megrándultak a takarón, arca kissé eltorzult, ahogy kinyitotta a szemét. Ijedten jártatta körbe tekintetét az ismeretlen szobán, majd felcsendült egy édes, semmihez sem hasonlítható vékony hang:

-       Hol vagyok?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés