Mire hazaértem a vásárlásból, már alkonyodott. Mosolyogtam, ahogy eszembe jutott egy újabb ködös emlék emberi létemből: Edward egyszer azt mondta, ez a legkönnyebb időszak a vámpírok számára.
Renesmee és Edward nem sokkal ezután felhívtak, hogy már elmentek a határvonalhoz, hogy Nessie Jacobnál aludhasson. Ez azt jelentette, hogy sietnem kellett a „kárpótlás” előkészületeivel. Igazán megszokhattam volna már, hogy Edward sokkal jobb az előkészületekben, meglepetésekben, mint én. Az ágyon, egy fehér lap feküdt. A levél Mrs. Cullennek volt címezve:
„Már az ágyban Hozzád szállnak gondolataim, én Hallhatatlan Kedvesem, itt-ott vidáman, azután ismét szomorúan, várva a sorstól, meghallgat-e bennünket? - Élni csak egészen Veled tudok, vagy sehogy. Igen, elhatároztam, addig bolyongok a távolban, míg csak karjaidba nem repülhetek, nem érezhetem egészen otthon magamat nálad és nem küldhetem lelkemet általad átölelve a szellemek birodalmába. - Igen, fájdalom, ennek így kell lenni - El fogod bírni, annál is inkább, mert ismered irántad való hűségemet. A szívem sohasem lesz másé, soha-soha. - Ó, Istenem, miért kell távol lenni attól, akit annyira szeretünk! (…)
Szerelmed a legboldogabb emberré tesz. - Mostani éveimben volna szükségem némi egyhangúságra, egyformaságra az életben. (…)
Légy nyugodt! Csak létünk nyugodt megítélésével érhetjük el együttélésünk célját. - Légy nyugodt - szeress engem! Ma - tegnap - milyen könnyes vágy utánad - utánad - utánad. Életem - Mindenem! – (…) - Ó, szeress továbbra is, ne ismerd félre soha leghűbb szívemet…
örökké a Tiéd
örökké az enyém
örökké a miénk”*
Ha képes lettem volna könnyezni, most biztos folytak volna a könnyeim. A szívem hevesen dobogott volna a meghatottságtól. Annyira boldog voltam. „El se tudtam képzelni, hogy jobban tudom szeretni, mint régen.
Régi elmém nem volt képes felfogni ezt a sok szerelmet. Régi szívem nem volt elég erős, hogy elviselje ezt. Jobban szerettem Edwardot, mint bárki a világ történelmében, aki szeretett valakit is.”**
Bepakoltam új szerzeményeimet a gardrób egyik üres fiókjába. Egy negyed másodpercig hezitáltam, hogy a kék vagy a fekete fűzős hálóingemet vegyem-e fel. Aztán végül a fekete mellett döntöttem. Felvettem hozzá egy szintén fekete selyem pongyolát.
Épp, hogy csak végeztem, amikor halottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. A hálószobánk üvegfalánál álltam, bámultam a csodaszép tájat. Minden rezdülést, ami kint történt, láttam, halottam, éreztem.
De a bennem egyre erősebben tomboló érzéseket még intenzívebben érzékeltem, ahogy Edward minden lépéssel közelebb került a szobánkhoz. És hozzám. Nem tudtam felé fordulni, csak egy apró mosolyra húzódott a szám, amikor benyitott, s egy apró sóhaj hagyta el száját.
Az üvegfal visszatükrözte tökéletes alakját, hibátlan arcát, szemeinek aranyszín tündöklését.
Tekintetünk egybeforrt a tükörkép segítségével. Lassan lépkedet felém, egy hitetlenkedő mosollyal az arcán. Átölelte a derekamat, arcát a hajamba fúrta, s a nyakamba suttogott:
-Örökké a tiéd…
-Örökké az enyém…
-Örökké a miénk… – suttogtuk egyszerre.
Maga felé fordított, s szorosan magához ölelt. Éreztem, hogy valamit mondani szeretne, de aztán csak kuncogott egy kicsit. Arca komollyá vált, szemeimbe nézett, s mintha a lelkét láttam volna meg, tele féltéssel, gyengédséggel.
Lehunyta szemeit, majd orra hegyét végigjártatta arcom körvonalán. Mélyeket lélegzett.
Nagyot sóhajtottam, megborzongtam édes illatától. „Az illatnak meggyőző ereje van, erősebb a szavaknál, pillantásoknál, érzelmeknél és akaratnál. Az illat meggyőző erejét nem is lehet elhárítani, mert az illat lélegzetünkkel együtt kerül a tüdőnkbe, betölt, elborít, és nincs ellenszere.”***
De az ő szavai mégiscsak vetekedtek csábító illatával, vágyakoztam hangja után, akaratlanul kezdtem kérlelni: - Mondj valamit.
Először nem válaszolt, ajkai kedvenc féloldalas mosolyomra húzódtak. Gyengéden hámozta le rólam a pongyolámat. A finom selyem könnyedén hullott a földre, pont olyan könnyedén, mint amilyennek én éreztem magam, mikor Edward fülembe suttogott, s gerincemen mintha elektromosság cikázott volna keresztül:
-És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba…
-Micsoda szerencsés bárány…
-Micsoda elkápráztatott, kívánó oroszlán…
Apránként araszoltunk a hatalmas ágy felé, miközben ajkaink egy percre sem engedték el egymást. Én lábujjhegyen követtem lehetetlenül szemkápráztató alakját. Óvatosan megemelt, épp annyira, hogy lábaimat csípője köré fonjam.
Ujjaim hajában játszadoztak, majd tovább haladtak, s ingjének gombjával kezdtek bajlódni. Éreztem, hogy a fűzöm egyre lazábbá válik, s Edward erős kezei a padlóra ejtik. Nagyon gyengéden egyre lejjebb toltam ingjét vállain, miközben ajkaimat végighúztam álla, nyaka, válla vonalán. Megborzongott, láttam szemeiben a vad vágyat. Teljesen megbabonázott ez a tekintet, nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy minél közelebb akarom érezni magamhoz, így aztán fel sem fogtam hogyan, de minden ruhánktól megszabadított.
Nem lett volna szükség többé óvatosságra, mégis minden érintésünk, csókunk, mozdulatunk megfontolt volt, minden pillanatot tökéletessé akartuk tenni a másik számára.
Minden szeretkezésünk olyan volt számomra, mint a legelső tökéletes, mindent elsöprő élmény, ami felkavar, ami mindent elfeledtet veled a világon, csak a másik létezik a számodra, és csak az a fontos, hogy te az övé vagy.
Edward mindig azt mondta, a vámpíroknak nincs lelkük. Én tudtam, hogy nincs igaza. Csak két érző lélek tudná így szeretni egymást, mint ahogy mi szerettük a másikat. Csak két erős lélek tudna örökké egymásért élni. Csak két lélekkel rendelkező test tudna így összeforrni a szerelem titokzatos, létfontosságú erejében.
Minden pillanatban egyre szerelmesebb lettem belé, minden percben a közelében akartam lenni, minden órában a csókját akartam érezni ajkaimon, s minden nap el akartam neki mondani, szeretem.
A nevemet suttogta, valahányszor beteljesült testi szerelmünk. Nem akartam, hogy véget érjen ez az éjjel. Hiába tudtam, hogy mindörökké együtt lehetünk, mégis megrészegülten simultam márvány fehér testéhez, a leggyönyörűbb léleknek otthont adó testhez.
Ha képes lettem volna magamat és a képességemet irányítani, mindezt a tudtára adtam volna.
De talán nem volt rá szükség, egyenrangú társak voltunk ebben az érzéki játszmában.
A Nap első sugarai áttörték az éjszaka haldokló felhőinek árnyait, s halványan ragyogóvá tette testünket. Lehunytam szemeim, arcomat a Nap felé fordítottam. Edward mellkasán pihentem, miközben ő hajtincseimmel játszott.
- „Nézd a leveleken a harmat gyöngyeit, hallgasd a madarak álmos pittyegését, nézz keletre, ahol vörösből folyékony arannyá lesz az ég... Tudod, mi a hajnal? Az éjszaka legkisebb lánya. Tiszta és odaadó.”**** Mint te –szólt lágyan Edward. – Köszönöm a gondolataidat…
- Hát hallottad őket?- kérdeztem csodálkozva.
- Minden egyes szót- suttogta, s hangja teli volt szerelemmel. – Beleőrülnék, ha még egyszer, akár egy napra is el kellene válnunk.
- A tiéd vagyok. Senki nem választhat el tőled – ígértem neki.
Csókot lehelt az ajkaimra, majd magával húzott a gardrób felé, hogy tetőtől talpig kékbe öltöztessen.
-Hiányzik a lányom- húzódott csibészes mosolyra szája.
Összekulcsolta kezeinket, s elindultunk a határvonalhoz. Nessie mindkettőnk nyakát egyszerre ölelte át, s apró vállai felett összemosolyogtunk egymással:
AJÁNLOM AZ OLDALT
