Nessie kedvéért még egy kis ideig tartott a „bulizás”. Amint Jasper és Alice eltűnt a házból, nyomban kijózanodtam. Edward egész végig kajánul vigyorgott fintorgásomon. Fintorogtam, mert míg Jasper itt volt, én is visítva ráztam magam, ez pedig egyáltalán nem én voltam. A tánc és én… Nincs is ritmusérzékem, azt sem tudom, mit szoktak táncolni rock’n’roll zenére.
-Bella – zökkentett ki elmélkedésemből egy bársonyos hang-, Nessie elaludt. Itt maradjunk vagy menjünk haza?
Egy ravasz vigyorra húzódott a szám. Átkaroltam Edward nyakát, ahogy a fülébe suttogtam:
-Tudod, itt az a hatalmas, kényelmes ágy a szobádban. Még sose próbáltuk ki.
-És akkor hol alszik Nessie? – kérdezte tetettet aggodalommal.
-Most kinek a karjaiban aludt el?
-Roséban.
-Oh, hát visszaértek – kuncogtam.
-Igen, hallották, ahogy Jasper és Alice elindult a Ferrariddal. Azt hitték, te dühödtél be a tánc miatt. Emmett mindenképp látni akarta az arcodat – mosolygott.
-Jellemző – morogtam. – Egyébként ajánlom, hogy legalább Alice használja a józan eszét, és vigyázzon a kocsimra. Egészen megszerettem.
-Nocsak – lepődött meg Edward-, eddig azt hittem utálod a feltűnő autókat.
-De nem azt, amit tőled kaptam!
-Hé, hová lett az én Bellám? Mit csináltál vele?
Nevettem, ahogy kételkedve nézett rám.
-Túl boldog vagyok most. Annak ellenére is, hogy táncolnom kellett.
-Szóval, ha jól értem, ha boldog vagy, akkor szereted az ajándékaimat?
-Amúgy is szeretem őket.
-Persze, ezért nem vezetted még egyszer sem a Ferrarid – durcáskodott.
-Vagy de! Szerinted mivel voltam oda, mikor te meg Nessie leléptetek?!
-Te komolyan azzal mentél be Forksba?
-Igen, onnan pedig elmentem Port Angelesbe. Igaz, hogy apa szerint életveszélyes számomra egy ilyen autó, de azért finoman felhívtam rá a figyelmét, hogy megváltoztam egy kissé mostanában.
-Hát az biztos. Kicsit erősebb lettél –kacsintott. - Mondd csak, más nem látott?
-Miért érdekel ez annyira?
-Elképzelem, ahogy az a sok semmirekellő forksi kölyök nyálcsorgatva bámult téged. A gyönyörű fiatal nőt, tűzpiros Ferrarival. Álmodozzanak csak, te már úgyis csak engem szeretsz.
-Hm, az igazság az, hogy összefutottam Mike Newtonnal. Épp Port Angelesbe indult volna. Felajánlottam neki, hogy elviszem. Igazán jól szórakoztunk.
-Haha – nevetett Edward -, sosem tudtál jól hazudni, egyetlenem!
Fogalmam sem volt, beválhat-e nála az, ha csak elképzelem, amint Mike-kal kocsikázunk és felhőtlenül nevetgélünk. Egy próbát azért megért. Megérintettem Edward arcát. A pajzsom ellökése már egészen könnyen ment. Már csak várnom kellett, addig is erősen koncentráltam a képzelt „valóságra”. Edward morogni kezdett, majd így szólt:
-Mindig is le akartam tépni a fejét ennek a Newton kölyöknek. Nem elég, hogy mindig piszkos gondolatai támadnak, ha meglát téged, még annak a lehetőségét is elveszi tőlem, hogy együtt avassuk fel a kocsit.
Nagy léptekkel megindult a garázs felé. Talán mégiscsak elmegy hozzá.
-Edward, ugyan! Ő csak Mike!
-Pont ez az! Mike kocsikázhat veled, miközben olyan ruhát veszel fel, ami nem sokat takar, én meg…
-Te meg még többet kapsz – vágtam közbe. – Port Angelesbe is azért mentem, hogy még kevesebbet mutató „ruhát” vegyek, hogy aztán neked tetszek. Szerinted komolyan velem utazott Mike? Kit érdekel Mike Newton?! Ő egy senki hozzád képest. Sosem értettem, miért vagy rá féltékeny. Vagy talán adtam rá okot?
Egy pillanatra átsuhant a lehetetlen kósza gondolat a fejemben: vörös köd fedi el az elmém, ahogy Mike nyaka felé hajolok, aztán lassan, nagyon lassan fogaim utat találnak a rubinszínű folyadékhoz, a forró, édes nedűhöz. Így megpecsételve a sorsunkat: Edward soha többé nem emlegetné Mike nevét, kivéve, ha hálálkodna nekem, amiért „felfaltam”. Edward remegő hangja józanított ki:
-Ami azt illeti, igen – csattant fel. – Ő hamarabb megérinthette a hajad, mint én. Ő kísért ide-oda, ő beszélt veled mindenféléről, miközben gondolatban már nem csak beszélgetésről álmodozott. Neki lassan olyan sok emléke lett veled kapcsolatban, hogy szinte minden reményt elvesztettem. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem…
Ekkor megcsörrent a telefonja:
-Fogd rövidre, Alice – mennydörögte.
-Bármennyire is gyűlölöd szegény Mike Newtont – halottam Alice csöndes, mégis jeges hangját-, nem hagyhatod, hogy Bella elvegye az életét. Bella sosem bocsájtaná meg magának.
-Tessék? – kérdezte értetlenkedő, magas hangon Edward.
-Bella alig fél perce elhatározta, hogy megöli Mike-ot. Edward, mikor fogod már fel végre, hogy ő képes érted bármit és bárkit feláldozni?!
Edward még válaszolt valamit, de én már nem halottam. Átvágtam a nappalin, rohanni kezdtem, haza akartam menni. Nem tudom miért, de úgy gondoltam, az az egyetlen megoldás a vörös köd ellen, ha haza megyek, és elfoglalom magam. Ráfér már a takarítás a házunkra. A házunkra… ki tudja, meddig lesz a mi házunk. Rettenetes hiányt éreztem: hiányzott a közelsége, az egész lénye…
Összekötöttem a hajam, ahogy beléptem a napaliba. Fölöslegesnek tartottam az ő illatát árasztó pólóját viselni, ezért átöltöztem, egy rövid sortot és egy topot vettem fel.Előkészítettem a takarításhoz szükséges felszerelést. Semmit sem kapkodtam el, emberi tempóban dolgoztam. A szemem szúrt, de biztos voltam benne, hogy nem a szúrós szagú, emberi szemnek égető érzést okozó fertőtlenítő szer volt az oka.
Fogalmam sem volt, mennyi ideig súroltam, törölgettem, dobáltam ki a lejárt szavatosságú ételeket a hűtőből, szedtem össze Nessie szobájában a feleslegesnek vélt kacatokat. Utoljára hagytam a szobánkat. Friss ágyneműt húztam, rendet raktam a polcokon, az éjjeliszekrényeken. Azt hittem, a fényképeken, ajándéktárgyakon kívül nem lesz semmi más rajtuk, de tévedtem. Az Ő éjjeliszekrényén rábukkantam egy limonádés üveg kupakjára. Kis ideig gondolkoztam, vajon hogyan kerülhetett oda, végül arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára Nessie játszhatott vele, és itt felejtette. Megálltam a konyha végében, s laza mozdulattal hajítottam a kuka felé a kupakot. Amint eldobtam, elfordultam, gondoltam úgyis meghallom, ha nem a megfelelő helyen landol. Nem hallottam, hová esik, mégsem törődtem vele. „Talán az elhasznált rongyok tetején landolt” – gondoltam magamban.
Hiába voltam öntisztító, szükségét éreztem egy zuhanynak. A fürdőszobában a szennyeskosárba dobáltam a ruháimat. „Ha végeztem a tusolással, majd kimosok. Nem hal bele Alice sem, ha ezeket többször is felveszem.”
Csak a hidegvizet engedtem meg, hagytam, hogy az arcomat és hajamat teljesen elborítsák a vízcseppek. Homlokomat a falnak támasztottam, így már végül a víz szabad utat nyert: végigfolyt egész testemen. Remegni kezdtem, pedig a vizet egyáltalán nem éreztem túl hidegnek.
Erőt vettem magamon, sóhajtva elzártam a csapot. Hajamat hátrasimítottam arcomból, miközben megfordultam, majd eltoltam a tusolófülke ajtaját. A mozdulatom abbamaradt: ott állt, neki támaszkodva a falnak, fejét lehajtva, kezében a kupakkal, amit az ujjai között forgatott:
-Kérlek, legközelebb ne dobd ki ezt –suttogta.
-Rendben – hagytam rá, majd összeszedtem magam, a kis szekrényhez léptem, hogy kivegyek egy törülközőt. Éreztem, ahogy karjai derekam köré fonódnak, ahogy meztelen felsőteste a csupasz hátamnak simul. Sokáig nem szólt semmit, én pedig még mindig az egyik törülközőbe kapaszkodtam. Aztán egyik keze előrelendült, finoman lefejtette görcsös ujjaimat a puha pamutról, majd kivette azt, s gyengéden körém tekerte. Karjait végül ismét derekam köré helyezte. Arcát az én arcomhoz tette, mélyeket lélegezve. Bűnösnek éreztem magam, a viselkedésemet pedig gyerekesnek.
Mégsem tudtam mit mondani, valahol ő is ugyanígy viselkedett. Lehunytam szemem, nem tudtam másként cselekedni, csak vártam. Óvatosan vett a karjaiba, mintha még mindig törékeny porcelánbaba lennék hozzá képest. Bevitt a szobánkba, lefektetett az ágyra. Nem nyitottam ki a szemem, de halottam, ahogy cipője koppan a padlón, ahogy a zokni pamutszálai pattognak, mintha elektromosak lennének, ahogy farmerja nehézkesen hull le a cipője mellé. Éreztem, amint az ágy kissé lesüllyed a súlya alatt. Oldalra fordultam, háttal neki, miközben a törölközöm meglazult, s lecsúszott rólam. Nem törődtem vele. Nem okozott gondot neki, hogy átlendüljön felettem, s szintén oldalt fekve, szembe legyen velem. Szorosan, mégis lágyan ölelt magához. Továbbra sem szólt egy szó sem, csak ujjbegyeivel simogatott. Kezei megtaláltak az utat a párnába fúrt arcomhoz, ajkai pedig megpróbálták elsimítani annak megfeszült izmait.
Egyre lejjebb haladt, végül a csípőmnél megállt, majd fejét a hasamra hajtotta, lábaimat átkarolta. Ösztönösen simítottam végig arcán, fűztem ujjaim selymes hajába.
Ekkora már szemhéjam szétnyílt, ő engem nézett, én pedig őt. Nem kellett szavakat formálnunk, nem kellett, hogy olvasson a gondolataimban. Mindketten tudtuk, ha nem szeretnénk egymást ennyire, nem is lenne lényeges, hogy Mike-kal megyek-e valamerre vagy sem. Megértettem, hogy neki csak az a fontos, hogy a legapróbb dolgok is kettőnk között történjenek, hogy a legjelentéktelenebb események, tárgyak is minket kössenek össze, hogy minden cselekedetünk a mi összetartozásunkat jelentse.
-De nem is az volt a legrosszabb – suttogtam, emlékezve félbehagyott mondatára, amit akkor kezdett mondani, mikor Alice felhívta.
-Hanem az, hogy nekem már volt valami megfogható emlékem rólad – mondta, s az éjjeliszekrényről levette a kupakot. – Neked viszont hiába adtam oda a kabátom, nem akartad elfogadni. Persze, tudom, hogy csak Charlie miatt, de azt akartam, hogy legyen valamid tőlem. Mint nekem a kupak…
-A kupak – suttogtam – Annak a limonádés üvegnek a kupakja, amit a vércsoportelemzés óra előtt ittam?
-Igen – suttogta meggyötörten.
-Te azóta őrzöd? –kérdeztem hitetlenkedve.
-Ez az első olyan emlékem veled kapcsolatban, amikor mertem veled incselkedni egy kicsit. Én már akkor mérhetetlenül beléd szerettem, azt hittem, te sosem fogsz így érezni. Tudtam, el kell majd hagyjalak, de kellett valami, ami emlékeztet rád. Alice és Esme nem értették, miért rakom ki az üres kottatartóra a zongorán a kupakot, miközben az altatódalodat játszom el, újra meg újra. De nekem mindig a te eszményi tökéletességed jutott az eszembe olyankor.
-Nem kellett sok idő, hogy én is reménytelenül szerelmes legyek – suttogtam.
-Tudom – mosolyodott el halványan, de szemei nem mosolyogtak.
-Mi a baj, szerelmem?
-Oh – lehelte.
-Hm? – néztem rá kérdőn.
-Tudod, hogy sose szólítottál még így? – kérdezte.
-Uh, hát talán… talán ez gond?
-Hogy gond?! – egy pillanatra ismét elkínzottá vált az arca – Mindig arra vágytam, hogy szeress, és kimond hangosan, hogy kiáltsd ki a világnak. Pedig tudom, az lett volna a helyes, hogy bocsánatot kérjek. „Sajnálom. - mondta, az állkapcsa összezárult. -Hogy tudnám elmondani neked, hogy mennyire sajnálom? Bocsánat minden hibáért, amit elkövettem. Bocsánat a végtelen önzőségemért. Bocsánat a szerencsétlenségedért, amiért megihletted az első, egyetlen, tragikus szerelmem. Bocsánat mindazért, túl az irányításomon – hogy elsősorban én lettem az a szörnyeteg, akit a végzet választott, hogy vessek véget az életednek.”*
-Edward- dadogtam -, ne mondj ilyeneket, kérlek. Sose kérj bocsánatot semmiért. Te nem vagy hibás semmiben, sem önző. S ha ez a szerelem tragikus lenne, semmi nem lenne ilyen tökéletes. Hol lenne akkor most ez a kupak, hol lenének e tökéletes pillanataink emlékei? Hol lenne most Nessie? Gondolod, hogy egyáltalán léteznének? Valóban azt hiszed, hogy egy szörnyeteg vagy? Az életemet onnantól számítom életnek, hogy megismertelek. Te nem véget vetettél az életemnek, hanem segítettél újjászületni.
-Őrülten féltékeny vagyok rád – krákogta-, nem tehetek róla, nem akartam úgy reagálni. Rá kellett volna jönnöm, hogy csak egy képzelgés az egész. Semmi más mentségem nincs, csak mindig is pocsék érzés volt látni, ha csak rád nézett. Úgy éreztem, ellop tőlem. Utáltam még a gondolatát is, hogy neki van esélye arra, hogy akár úgy legyen közel hozzád. Tudtam, hogy lehetetlen, hogy egyszer a te puha, meleg bőröd az én hideg, kemény testemhez simuljon, hogy akár egy pillanatra is, de érintkezhessen az ajkunk.
-Mégis mindenképp te voltál nekem az első, egyetlen – szinte már csak tátogtam a szavakat. Most kezdtem megérteni, milyen nehéz volt neki, és hogy én sokszor még jobban megnehezítettem a dolgokat. – Szeretlek – suttogtam, s most az egyszer én kerekedtem felül.
Azt akartam, hogy érezze, semmi más nem számít soha többé nekem, csak hogy mi egyek vagyunk: egy lélek, egy gondolat, egy világ. Csak érezze, hogy minden így tökéletes, ahogy volt, van és lesz. Mindegy, hogy mi tört vagy törik el emiatt: a csontjaim, az ágykeret, a bútorok vagy akármi más. Ez mind nem számít. Nincs az a testi-lelki fájdalom, amit nem viselnék el miatta.
Sosem volt semmi lehetetlen közöttünk: közel tudott lenni hozzám, az én meleg, puha bőröm betegesen vágyakozott az ő hideg, kemény teste után. Az ajkaimnak sosem volt elég egy pillanat. Mindig, minden nap egyre többet akartam, és ő végül sosem mondott nemet. Miért is kért ezek után mindig bocsánatot?! Tudtam, csak engem féltett, mégsem voltam képes felfogni, mekkora áldozatokat hozott értem.
Egyre szorosabban simultunk egymáshoz, egyre szenvedélyesebben csókoltuk a másikat, egyre vadabbul érintettük egymást. Most sem számított semmi: bármi tört is el, az jelentéktelen volt a mi egységünk mellett. Tökéletesen jelentéktelen, mint minden más ezen a világon.
Képtelenek voltunk magunkat kontrollálni. Pont ez volt most a lényeg: feloldódni egymás által, egymás ölelésében. Végre eljött a mi időnk. Edward mindezt megérdemelte. Én pedig megpróbáltam tökéletessé tenni számára minden egyes pillanatot az életében. Néha talán elszúrtam. Néha talán betegesen szerelmesek voltunk. Időnként a szenvedély hevében összevesztünk.
Egyet azonban mindketten biztosan tudtunk: nincs olyan, hogy „külön”. Csakis „együtt” van. A végtelenségig…
-Szeretlek – sóhajtotta, mind többször és többször. És én mindannyiszor elvesztem.
* Részlet Stephenie Meyer: Midnight Sun c. regényéből, 10. fejezet: Elmélet
Remélem, olvastátok mindannyian a Midnight sun-t, mert leginkább így lesz érthető ez a fejezet! Ha esetleg nem, akkor a kritika résznél nyugodtan adjatok meg mail címet, h magyarul vagy akár angolul elküldjem nektek! Jó olvasást, puszi: Alice23
AJÁNLOM AZ OLDALT
