-Ne segítsek, szerelmem? – kérdeztem már vagy ötödjére. Bella a steak elkészítésén fáradozott. Megforgatta szemeit, lerakta a kést, a csaphoz ment, bevizezte kezeit, és összefröcskölt.
-Teeee – morogtam játékosan. Kajánul vigyorgott rajtam, átugrott az asztal felet, pont a szék mellé, ahol ültem. Mutatóujjával maga felé fordította arcomat, a testem automatikusan fordult az ő teste felé. Karjait nyakam köré fonta, fejünk most egy magasságban volt. Átöleltem derekát, s ő egész közel hajoltam hozzám.
-Majd este segíts – suttogta érzékien fülembe.
-Mi lenne, ha most segítenék, és inkább este főznél? – kérdeztem mohón.
-Akkor ketten is éhen halnának, azt pedig a te lányod biztos nem bocsájtaná meg.
-De csak egy kis apró segítséget – kérleltem. Száját az én számra tapasztotta. Mikor el akartam mélyíteni a csókunkat, ugyanúgy tolt el magától, mint amikor én toltam el magamtól emberi mivolta miatt. Gondoltam, ha már úgyis nosztalgiázunk, akkor én meg lebiggyesztem az ajakaimat, ahogyan ő tette, valahányszor kénytelen voltam megszakítani ajkaink játékát.
-Mike nincs annyira jól, mint mondta. Igazából irigy ránk, amiért így szeretjük egymást. Helyesbítek, amiért te ennyire belém vagy habarodva, mert ennyire gyönyörű és érzéki vagy, odaadó, csodás anya és – kecses kezét gyengéden a számra tapasztotta. Kérdőn néztem szemeibe.
-Biztos, hogy az utolsót is ő gondolta?
-Nem, de biztos ezt gondolná – mosolyogtam lehengerlően. – De nem gondolja, mert te engem ajándékoztál meg a szépséges bébinkkel – kuncogtam.
-Nagyon a bögyödben van neked ez a Mike. De miért is?
-Mintha nem tudnád – fintorogtam.
-Nem tudom. Majd te elárulod nekem, igaz? – sóhajtotta fülembe, aztán az ajkait leheletfinoman nyakamon kezdte táncoltatni.
-Olyan utálatosak a gondolatai – nyögtem kiszáradt torokkal. – A képzelgései, ahogy rád néz. Aztán hirtelen gondol egyet, és jó neki más is. De ha te újra feltűnsz, rögtön beindul a fantáziája. Nem bírom ezt elviselni.
-Pedig egyszerű – mosolygott az én Bellám. – Amikor rólam fantáziál, képzeld a helyébe magad. Nekem igaz, hogy egyszerűbb, amikor téged nők hada bámul, de neked is megoldható.
-Engem nem szoktak bámulni a nők – füllentettem, majd akaratlanul mozgott az ajkam: - Miért is egyszerűbb?
-Mert nem látok a gondolataikba, és mert nem hibáztatom őket. Hogy is tehetném, mikor én se vagyok különb, én is szégyentelenül bámullak, és fantáziálok rólad. Másrészt pedig, megkaptalak téged, így igazán nincs miért panaszkodnom.
-Ez igazán megható – nevettem önfeledten.
-Szóval gúnyolódsz?- bökött a mellkasomba.
-Dehogy – tiltakoztam elkomolyodva. – Csak boldog vagyok – néztem mélyen szemeibe. – Szeretlek, ugye tudod?
-Ahogyan én is szeretlek – simított végig arcomon. Legszívesebben haza rohantam volna vele:
-Biztos nem várhat az étel? – kérdeztem reménykedve.
-Edward, szerelmem – imádtam, mikor így szólított -, ne tedd ezt még nehezebbé nekem. Így is iszonyú néha a nappalokat kibírni. Muszáj megfőznöm, elvinni apunak az ebédet, aztán feltakarítani Emmették szobájában, és még az üvegszilánkokat is eltűntetni a fűből – fanyalgott.
-Tudom – sóhajtottam. – Megengeded nekem, hogy elintézzem a szobát, meg a szilánkokat?
-Itt hagysz? – incselkedett.
-Tíz perc – ígértem.
-Számolom a másodperceket – biztosított. Nem tehettem róla, gyenge voltam, hosszasan csókoltam, még akkor is mikor belemosolyogva a csókba, elkezdett hátrafelé lépkedni a gáztűzhely felé. Lehetetlen volt elengedni. Hiába próbálkozott: leengedte a kezeit, abbahagyta a csókolást, el akart húzódni. De én csak azért is felemeltem a kezeit, visszaraktam őket a vállamra, töretlenül ostromoltam ajkait, s szorosan magamhoz öleltem. Csak akkor engedtem el, mikor úgy éreztem, nem sokáig érem már be a csókkal. Zihálva kapkodtuk a levegőt, homlokomat homlokához érintettem, míg csillapodott hullámzó mellkasom.
-Tíz perc – nyögtem, egy utolsó csókot nyomva homlokára. Bágyadt vigyorral fordult teendői felé.
Ahogy elhaladtam a hatalmas, patinás keresztnél, eszembe jutott, mikor először volt itt, és meséltem neki Carlisle-ról. Akkoriban leginkább az aggasztott, hogy valami, amit mondok, vagy valami, amit teszek, az egyszer csak túl sok lesz Bellának, és sikítozva elrohan. Lágyan elmosolyodtam, a hála melege járt át. Hálás voltam Istennek, hogy vámpír létem ellenére, elküldte nekem Bellát. Legfőképp mégis Bellának voltam hálás, amiért kitartott mellettem. A késztetés, hogy visszamenjek a konyhába, egyre nagyobb lett, de tudtam, sok millió nappalunk és éjjelünk lesz még egymásra. Belépve testvéreim szobájába, Esme-t pillantottam meg, ahogy az ép ruhákat hajtogatta egy kupacba. Mosolyogva dúdolgatott, elmerülve gondolataiba: „Annyira boldogok. Végre a kisfiam is mosolyog. Bella pedig anya lett. Unokám van. Olyan elképesztő. Olyan felemelő érzés.”
-Helló, anyu!
-Edward – mosolygott még szélesebben anyám, majd megölelt. Puszit nyomtam arcára.
-Segíthetek? – kérdeztem csak úgy, a miheztartás végett.
-Menj csak vissza Bellához – intett nagyvonalúan. – Majd én elintézem ezeket.
-Azt hiszem, jobb lenne, ha segítenék neked. Elég nehezen hagytam ott őt. – hajtottam le fejem vigyorogva.
-Oh, hát akkor mi lenne, ha eltűntetnéd a szilánkokat? Én addig összeszedem a ruhákat.
-Elnézést, amiért ilyen rendetlenséget csináltunk. Nem tudok neki nemet mondani – vontam meg a vállam picit. Anya kuncogott egy kicsit:
-Ugyan már, kicsim! Emmett lelkesedve ecsetelte a telefonba, milyen jól tudtok rombolni. Em már vett is magának egy óriási plazmatévét. Azt mondta, Rose első útja pedig a ruhaboltba vezetett, vett magának és Nessie-nek egy –egy rózsaszín selyemblúzt. Alice szerint a rózsaszín lesz az új divat, bár én ennek annyira nem örülök. Így remélem nem bánja, ha néhány ruháját az árvaháznak adom. A tizenéves lányok biztos odáig lesznek értük.
Mosolyogva bólintottam. Anyámnak aranyszíve volt. Mindig mások boldogságát tartotta szem előtt.
Kiugrottam az ablakon, kezemben néhány hatalmas szemeteszsákkal. Halottam, ahogy Jacob egy Quileutes – legendát mesél Nessienek. Gondolataikon keresztül láttam, hogy a legnagyobb cédrusfa tetején helyezkedtek el, most az egyszer nem zavart, hogy Jacob ölében ül Nessie. Jacob a mesélés közben elmélyülten babrálgatott a kislányom hajával.
Vészesen elszaladt az idő, talán éppen hogy volt öt percem. Marékszámra, őrült tempóban dobáltam a szilánkokat a zsákba, de annyira aprók voltak a darabkák, hogy már nem is reménykedtem, hogy egyhamar végzek.
-Segíthetünk, pajtás? – vigyorgott a képembe Jacob, nyakában a kislányommal. Bólintottam, Jacob-nak sem árt meg a munka. Nessie leugrott róla, s egyből a szilánkokkal kezdett bajlódni. Nessie haja különböző fonatokkal volt ékesítve, színes fonalszálakkal kiegészítve. Reméltem, Jacob a legközelebbi hajkreációból, a tollakat hanyagolja a repertoárjából. Erre a gondolatra mosolyogva csóváltam meg a fejem.
Jacob felugrott a szobába. Esme-vel megegyeztek, hogy Jacob elviszi majd a La Push-i strandra a bútordarabokat, a suhanc indiánok biztos élvezettel égetik majd el tábortűzként. Jacob tetszetős halomba rendezte a darabokat az erdő szélén.
Már rég letelt az a bizonyos tíz perc, azonban tudtam, Bella nem fog haragudni, ha kések, ezért gyorsan bedobozoltuk a tönkrement ruhákat – ezeket is a tábortűz fogja felemészteni -, az elektronikai cikkeket pedig szintén bedobozoltuk, mondván Port Angeles-be majd leadjuk a hulladékkezelőbe. Ha már örökké élünk, legalább védjük meg a környezetünket.
-Késtél – bökött felém vádlón egy nagy késsel kedvesem.
-Csak mert egyfolytában rád gondoltam – hízelegtem neki-, s ügyetlenkedtem. A koncentrálás nem ment egykönnyen, miközben rólad álmodoztam.
Felvonta szép ívű szemöldökét, közben pedig küszködött vigyorával. Lehuppantam a konyhaasztal szélére, s kitártam karjaimat. Nyelvet öltött rám, visszafordult a sercegő húshoz, immár a kés a mosogatóban pihent.
-Te direkt kínzol engem – öleltem át hátulról. Ahogy belecsókoltam nyakába, kuncogni kezdett:
-Csak egy kicsit.
-Inkább nagyon – ellenkeztem. – Soká lesz még kész ez az ínycsiklandó valami?
-Csak nem megkívántad? – viccelődött.
-Bárányból van? – kérdeztem rötyögve.
-Sajnos nem. De hidd el, a nyers bárányhusi az igazi. Megkóstolod?
-Ha már az illata ilyen észvesztő – szippantottam bele szerelmem nyakába -, milyen hatása lehet a húsának?
-Próbáld ki – susogta fejét oldalra billentve. Bolond lettem volna nem élni az alkalommal.
A hús vészesen recsegő hangot adott, mire Bellám kissé feleszmélve elzárta a gázt.
-Edward – nyögte Bella-, túlfeszíted a húrt. Minél hamarabb végzek a főzéssel, Charlie- hoz annál hamarabb tudok elmenni. Hozzád pedig még annál is gyorsabban érnék vissza.
-Azt akarod, hogy kimenjek?
-Mi lenne, ha játszanál nekem valamit a zongorán?
-Mit szeretnél hallani?
-Bármit, ami téged tükröz ebben a pillanatban.
Szó nélkül indultam ki, de ő még visszarántott: egy gyors csókot adott, ragyogó mosolyával kiegészítve. Megcirógattam kézfejemmel arcát.
Leültem a zongorához. „Bármit, ami téged tükröz ebben a pillanatban.”
„Ezt* még biztosan nem hallotta”- gondoltam magamban, s játszani kezdtem. A dallam egyszerű volt, ugyanakkor a legszebb érzéseket csalta elő a lelkemből: szerelmet, békét, elmélyülést az élet örömében. A lelkemből. Majd kilencven éven keresztül úgy hittem, a vámpíroknak nincs lelkük. Most mégis azt érzem, mintha Bella által világossá vált volna számomra: van lelkük, csak kell valaki, aki által a lélek kibontakozhat. Mintha mindaddig csak szunnyadna a lélek, míg meg nem érintik: feltétlen szeretettel, teljes odaadással, arra késztetve, hogy ő maga is viszonozza mindezt. Bellának volt a legerősebb lelke. Képes volt a szerettei miatt bármikor feláldozni magát, szembenézni a halállal. Sosem felejtem el, mikor megtudtam, hogy teherbe esett. Rettentően megijedtem, féltem, hogy az a valami, ami Bella testébe férkőzött, felemésztheti. Ugyanakkor a szívem mélyén boldog voltam, mert volt rá halvány esély, hogy Bella anya lehet. Talán Bella sosem gondolt bele abba, hogy mekkora veszteség egy nőnek, ha nem lehet gyermeke. Mindig mondtam ezt neki, de ő csak annyit mondott, szeret és semmi más nem számít neki. Tudom, hogy komolyan gondolta: akkor is velem lenne örökké, ha Nessie nem lenne. Amikor kértem, ne vállalja a kockázatot, akkor sem gyűlölt. „Edward, én szeretem a babámat. Nem csak azért, mert az enyém, hanem mert tőled van. Egy rész belőled. Azért szeretem őt, mert senki mást nem szeretek jobban nálad. Én is aggódom, hogy mi lesz ebből az egészből. De ígérd meg nekem, ígérd meg, ha bármi történik is velem, szeretni fogod, és nem hagyod magára. Én is a része vagyok. Ha engem szeretsz, őt is szeretni fogod. Ő téged is szeret. Érzem. Ha majd megölel téged, abban az ölelésben én is ott leszek. Ha majd beszél hozzád, a szavakban én is ott fogok lenni. Higgy nekem, kérlek.”
Féltem, demindent meg akartam neki adni. Ahogyan ő nekem.
Elmondhatatlanul boldognak és nyugodtnak éreztem magam. Már nem számított, hogy Bella engem érdemel-e, vagy, hogy én megérdemlem-e őt. Mindent egyszerűnek láttam: ő engem szeret, én őt, s a kislányunk által újjászülettünk. A szerelem egy magasabb lépcsőfokára léptünk Nessie által. Igaza volt a szerelmemnek, ha Nessie- vel voltam, Bellát és magamat láttam benne.
Végére ért a dallam, s én automatikusan visszasétáltam a konyhába. Megálltam a konyhapultnál, s csodáltam őt. A körettel bajlódott, elképesztő természetességgel mozgott a konyhában. Nem csodáltam, hogy Charlie annyira szerette a főztjét. Én is szerettem volna, minden bizonnyal.
Valahányszor elhaladt mellettem, rám mosolygott, megsimítva karomat. Aztán egyszer csak kihajolt az ablakon:
-Jacob, eszel most, vagy bejössz velünk Charlie-hoz, és ott eszel vele?
-Gyere el velünk Jake – kérlelte rögtön Nessie. Bella nem várta meg a választ, becsukta az ablakot. Mindketten tudok, hogy Jacob nem mond soha nemet Nessie-nek. Halvány mosollyal az arcán, műanyag dobozokba adagolta az ételt.
Nagylelkű voltam ma: Jacob kezeibe nyomtam az Aston Martin Vanquis kulcsát. Arca egy pillanatra döbbenté vált, aztán elvigyorodott. Persze ezzel nem elégedett meg, Nessie-nek elöl kellett ülnie. Mi így is, úgyis hátul ültünk volna Bellával, de azért jobb lett volna, ha a kislányunk is ott van.
Nem törődtem a biztonsági övvel – csak Nessie esetében -, s az ölembe húztam Bellát. Csak néztük egymást, időnként apró csókokkal borítva el a másikat. Ez könnyebbé tette az este várását.
Amint kiszálltunk a kocsiból, Nessie Jacob nyakába ugrott.
-Nessie! – sziszegte riadtan kedvesem.
-Senki nem látta – szorítottam meg gyengéden kezét-, ahhoz túl gyors volt. De ez még nem jelenti azt – néztem kicsit szigorúbban kislányunkra -, hogy máskor is csinálhatod.
-Bocsi apu, anyu – szólt őszintén. Mindketten elmosolyodtunk, Jacob pedig halkan nevetgélt. „Miért ne ugrálhatna? Én úgyis megvédem, ha valaki meggyanúsítaná. Az én Szörnyecskémet.” Megforgattam szemeim, habár valahol örültem, hogy Jacob bármikor képes lenne megvédeni őt.
Ahogy végighaladtunk a kórház folyosóján, különböző gondolatok tolakodtak elmémbe:
„ Micsoda gyönyörű nő!” „Ha az én férjem is ilyen izmos lenne, mint ezek a modellszerű férfiak…” „Remélem, nekem is ilyen káprázatosan szép lesz a gyermekem!”
Carlisle szembejött velünk a folyosón, kinyújtotta kezeit Nessie –ért, Jacob pedig kezeibe adta. Megpuszilták egymást, s Carlisle hatalmas vigyorral bámulta unokáját. „A legtökéletesebb unoka, amit egy nagyapa kívánhat magának.” A főnővér mintha az ájulás szélén állt volna: „Ő a főnököd. DeIstenem, mikor annyira édes ezzel a gyerekkel a kezében. Fogd vissza magad. Atyaég, és a fia. Elég, elég. Mindketten házasok. Nagy levegő. Ha nem lennék harminc, talán bepróbálkoznék a fekete hajúnál. Kezdek megőrülni…” A főnővér elviharzott mellettünk.
Valahol sajnáltam az elkápráztatott embereket, de a mosolyomat nem tudtam elfojtani: Bella ül velem szemben, várva a gombás raviolira, s megdorgál, amiért kápráztató vagyok. Nem csodáltam, hogy ennyire fontosak voltak neki az emberi emlékei, én is szerettem elmerengeni ezeken a bájos, vicces és romantikus pillanatokon.
Charlie szobájában mindössze három szék volt egy kisebb asztal körül. Charlie hozatni akart még be székeket és egy asztalt, de nemet intettem. Jacob már amúgy is az ölébe ültette Nessie-t, elfoglalva az asztal felét. Bella gyengéden belenyomta a másik székbe apját, a harmadik széket félretolva, majd szépen megterített: még terítőt is hozott.
-Ti nem esztek? – kérdezte Charlie gyanakvóan. – Vagy ettetek már Nessie-vel?
-Még nem – feleltem -, de tudod Charlie, sajnos mi ilyet nem ehetünk.
-De miért – kezdett bele, de aztán megrázta fejét, mosolyt erőltetett arcára, Bella felé fordulva: - Köszönöm kicsim, hogy gondoskodsz rólam.
-Nincs mit, apu – mosolygott Bella. Leültem a székre, kinyújtottam kezemet imádott feleségem felé. Ő készségesen ült ölembe, fejét vállamra hajtva. Alig láthatóan ringattam, s Charlie füleinek túl halkan, de dúdoltam. Ugyanazt a dalt, amit délben játszottam neki. Ujjaim az ő ujjaival játszadoztak.
-Csak egy falatot, kérlek, Nessie – nyitotta tágra szemeit Jacob. Nessie beleegyezően sóhajtott, s beleharapott a húsba, amit Jacob nyújtott felé villáján. Tetszettek kislányom gondolatai: azt fontolgatta, a nyakát vagy a csuklóját harapja-e meg Jacobnak, ha hazaértünk, annak ellenére, hogy egész kellemesnek találta a hús ízét.
Charlie kis ideig azon töprengett, vajon Jacob miként tette túl magát Bellán, s vajon miért állnak ilyen közel egymáshoz unokájával.
Tekintete véletlen tévedt ránk, s gondolatai hirtelen irányt váltottak. „Boldognak tűnnek. Ez jó. Ameddig Bellát boldoggá teszi, addig jó neki is. Csak az a szörnyű fél év ne lett volna. Ennek ellenére Bella feltétel nélkül fogadta vissza, sosem fogom megérteni, miért. Talán ez is a ’ ne firtassuk, csak amennyire ténylegesen muszáj ’ kategóriába esik. Furcsa, hogy néha úgy érzem, hálás vagyok Edward-nak, amiért mindent meg akar adni Bellának.
Ahogy elnézem, sikerül is neki mindent megadnia. Nemcsak a méregdrága autókat, hanem a szerelmet is. Bár esetükben talán az imádat jobb szó lehet. Hogy is mondta Renee? Bennük két öreg lélek veszett el. Mintha igaza volna, úgy mozognak ők, ketten együtt, mintha valójában egyek lennének, csak két külön testben. Csak legyen boldog az én kicsim, és akkor én nyugodt leszek…”
Boldog voltam Charlie gondolataitól, enyhült az iránti bűntudatom, miszerint jogtalanul szakítom el tőle Bellát. Most, hogy én is apa lettem, értettem csak meg, milyen nehéz elfogadni azt, amikor egy gyermek számára már nem csak a szülői szeretet a legfontosabb. Sajnos nekem még egy napom se volt élvezni ezt a kivételes helyzetet: Jacob azonnal „ellopta” tőlünk őt. Mégsem tudtam haragudni rájuk. Mert csak mindent meg akart adni Nessie-nek, azt akarta, hogy biztonságban és boldogságban legyen. Nessie pedig az első pillanattól kezdve igényt tartott Jacob személyére. Valahol megnyugtató volt az összetartozásuk gondolata. Bíztam Jacob-ban, és szerettem Nessie-t. Más nem is igazán számított, amikor rájuk gondoltam.
Véget ért a látogatási idő, így elbúcsúztunk Charlie-tól. Hazafelé is Jacob vezetett, s én elmerültem Bella szemeiben.
Rögtönzött sportversenyeket rendeztünk a délután folyamán, aminek a hazatérő Emmett rettentően megörült. Bella továbbra is ódzkodott a sporttól, így inkább berendezték Rose-zal a lerombolt szobát.
Emmett estefelé megjegyezte, aki hamarabb átúszik a folyópartra, annak megengedi, hogy kipróbálja az új plazmatévéjét. Jacobot és engem nem hatották meg szavai, viszont Nessie lelkesedve futott a folyó felé. Leginkább csak le akarta győzni nagybátyját, a plazmatévé gondolata egyáltalán nem volt számára sem csábító.
Nessie ravasz volt, kérte Emmett-et, hogy kézen fogva lépjenek a vízbe, hogy biztosan egyszerre kezdjenek el úszni. A vízió, amit felvillantott Emmett fejében, jókora előnyt hozott számára. A vízióban Bella vadászguggolásban fenyegette Emmett, amiért egy újabb ostoba fogadással állt elő. Amikor Emmett magyarázkodni próbált, Bella a torkának esett. S Em hiába próbálkozott, Bella egyre durvábban bántalmazta őt. Mire testvérem észbe kapott, Nessie már a folyó közepe felé járt, esélye sem volt utolérni. Nessie haja palástként terült szét a vízen, ahogy szélsebesen siklott, szinte az enyhe hullámok felszínén.
Emmett morogva tempózott egy darabig, de mikor meglátta Nessie-t átugorni a feje felett, dühösen csapott a hullámokra, majd visszafordult.
-Éhes vagyok – ugrott Nessie Jacob karjaiba, majd hirtelen mozdulattal félresöpörte a fekete hajtömeget a nyakából, s gyengédnek nem mondható mohósággal mélyesztette éles kis fogait Jacob nyakába.
-Vagy inkább szomjas – kuncogott Jacob, s megadóan hajtotta félre fejét.
-Fúj, és még képes inni a kutyából, a kis csaló – szuszogta mérgesen Em.
-Hagynod kellene belőlem holnapra is, nem, kicsi Nessie? – kérdezte Jacob lehunyt szemekkel. Egyáltalán nem fájt ez neki, inkább élvezte a gondolatot, hogy nem csak lelki társak, hanem tényleg úgy van rá szüksége Nessie-nek, mint a szomjat oltó vízre.
Nessie még egy utolsót kortyolt, csak utána válaszolt:
-Holnap majd levadászunk egy újabb grizley-t. Enyém a vére, tiéd a húsa.
-Rendben – csókolta homlokon csuromvizes lányomat. Nessie elnyomott egy ásítást, s lehunyt szemekkel dőlt Jacob vállára.
-Ideje hazamenni – szóltam kissé csalódottan. Jacob kérdőn nézett rám, de csak legyintettem. Sajnáltam, hogy ma sem alszik otthon Nessie, pedig a reggel még velünk akart aludni. Ez majdnem olyan rossz volt, mint mikor Bellát kellett azelőtt napsütéses időben, néhány napra magára hagyni, míg vadásztunk.
Nessie már félig aludt, mire hazaértünk, Jacob mégis a fürdőszobába vitte Nessiet, csak annyi időre hagyta magára, míg letusolt, s felvette a pizsamáját. Aztán ölébe véve megszárította haját, mesélt neki egy újabb, rövidebb törzsi mesét.
A földszinti kanapén aludtak el: Jacob elterpeszkedett, Nessie padig összegömbölyödött széles mellkasán. Kísértetiesen hasonlított ez a kép arra, mikor Bellának még szüksége volt alvásra, csupán én ébren őriztem álmait. Megértően terítettem rájuk egy hatalmas takarót.
„Este van” – hallottam meg szerelmem gondolatait. „ Otthon várlak.”
Apró puszit nyomtam Nessie hajzuhatagára, mielőtt kiviharoztam volna az alkonyati félhomályba.
Kedvesem a nyitott bejárati ajtó előtt várt rám. Lágy mosoly tette még szebbé arcát. Karjaimba kaptam őt:
-Ez a munkaköri leírásomat képzi – emlékeztettem.
-Örökké? – kérdezte ajkaimhoz hajolva.
-Örökké – ígértem neki, sóvárogóan megízlelve ajkait.
AJÁNLOM AZ OLDALT
