Boldogság és nyugalom II. „Elhagyott”

Úgy éreztem, nem tudok elég gyorsan, elég közel lenni hozzá. Csak az ajtót rúgtam be, s a következő pillanatban már a kanapé és a nappali egy része bánta ezt a türelmetlenséget. Csodálkoztam, hogy nem nevet ezen. Volt valami különös érzésem ma éjjel, minden érintésemet, szavamat felül akarta múlni, habár egyáltalán nem bántam. Teljes odaadással bánt velem, tökéletesen irányította az erejét, pedig jócskán erősebb volt még mindig, mint én.

-         Bella – mondtam, mielőtt újra összekuszálódott volna testünk-, kérdeznem kell valami fontosat.

-         Ne most – suttogta. – Használjuk ki az időt.

Majdhogynem lehetetlen volt kezeimet elmozdítani testéről, testemet eltávolítani tőle. De megtettem. A nagy rendetlenségben kicsit lassabban találtam meg a nadrágom, mint akartam. A pici ékszerdobozt kezembe rejtettem. Lehunyt szemekkel várt rám, a szőnyegen fekve. Visszadőltem mellé.

-         Bella – szólítottam meg várakozóan. Rám emelte kissé csalódott, ugyanakkor kíváncsi tekintetét. Kerestem a megfelelő szavakat, amivel kifejezhetném az érzelmeimet.

-         Baj van, Edward? – érintette meg az arcom.

-         Minden tökéletes – mondtam neki. – Tudod, szeretném ezt helyesen csinálni. Tudom, te…

-         Igen? Edward, kérlek – aggodalmaskodott.

-         Emlékszel, mikor anya szigetén voltunk?

-         Elég sok mindenre, igen. Csodálatos volt – mosolyodott el.

-         Igen. Én hoztam magammal akkor valamit. Neked – mondtam, s kinyitottam a kezem. – Bella, én csak ébren tudtam mindig is álmodni. Minden álmom rólad szólt, már akkor is, mikor még nem ismertelek, mikor még nem tudtam, miért üres az életem. Most már tudom, te hiányoztál. Őrült dolgokat műveltem, amiket, azt hittem, sosem tudnék magamnak megbocsájtani. De te felébresztettél. Felébresztetted a lelkem, mindenem. Megtanítottál élni, szeretni. Apává válhattam. Boldognak és nyugodtnak érzem magam. Azt akarom, hogy újra gyere hozzám. Ha lenne bátorságom, minden nap megkérném a kezed, de talán neked ez nem…

-         Az nekem tökéletes lenne – mondta könnyek nélkül sírva. – Semmi és senki nincs, akit rajtad kívül jobban tudnék szeretni. Örökké akarlak – mondta, majd megcsókolt.

-         Isabella Swan? Hozzám jössz újra, meg újra?

-         Amikor csak akarod – bújt hozzám ismét.

-         Várj – suttogtam. Kinyitottam a dobozkát. – Mikor felvágósan eltűntem a víz alatt, a szigeten, én több tucat kagylót zúztam szét, mire megtaláltam a megfelelőket. Nessie találta ki később, hogy milyen legyenek a gyűrűk azokból az igazgyöngyökből. Minden évre egy. Egyelőre be vagyok biztosítva, azt hiszem.

-         Biztos lehetsz benne. És ez csodaszép – nézett a gyűrűre. Kivettem a gyűrűt, lehúzva az első jegygyűrűt az ujjáról, majd az újat húztam rá. Tökéletesen állt rajta.

-         Mondd csak – bámulta továbbra is a gyűrűt-, mennyi gyöngyöt szereztél?

-         A-a-a – ráztam meg fejem-, titok. Biztosíthatlak, ha majd mindet megkaptad már, újra kezdjük a sort. Így megfelel?

-         Tökéletesen – nevetett. Ezúttal engedtem, hogy újra összeolvadjunk testünk.

-         Mennünk kellene Nessie-hez – mondtam sokkal később. Bella lesütötte szemeit, arca zavartságot tükrözött, de hangja egyenletes és komoly volt, mikor megszólalt:

-         Edward, el kell utaznom – határozottan nézett szemembe. Kicsit meglepődtem.

-         Oké, hová megyünk? – kérdeztem.

-         Nem, Edward. Egyedül megyek.

-         De miért? – nyíltak tágra szemeim.

-         Szükségem van egy kis magányra. Ez nem jelenti azt, hogy nem megyek hozzád. Csak elhagylak egy kis időre. Értsd meg, túl sok minden történt velem, mióta vámpír lettem. Kuszák a gondolataim, fáradtnak érzem magam. El kell Forksból mennem, hogy újra tisztán láthassam magam. Szeretlek, ezt ne felejtsd el. Vissza fogok hozzád jönni. Valamikor. Kérlek, vigyázz Nessie-re – arcomat végigsimította, megpuszilva a szám. Felkapkodta a ruháit. Alig egy perc múlva halottam, ahogy a Mercedes Angel elviharzik. Elhagyott. Ott ültem szenvedélyes szerelmünk romhalmain. Elhagyott, egyre csak ez visszhangzott bennem. Itt hagyott, engem és Nessie-t is.

A fejem üresen tátongott, a testem nem mozdult. Üres voltam. Elvitt magával. Érintéseinek, szavainak kínzóan gyönyörű emlékei égették egész lényemet. A vágy utána még erősebb volt, mint valaha. Szaggatottan kapkodtam levegő után.

Nyár volt, természetesen sokkal többet ragyogott ilyenkor a Nap, de mindig is ritkaság volt itt. Nem láthattam kívánatos, érzéki alakját, ahogy gyémántként tündöklik. Nem mehettünk hármasban ide-oda, nem csodálhattam csodálatos képességét, ezzel örökre megfosztott ritkán hallott gondolataitól. Soha többé nem incselkedett velem, nem rázott fel a bűntudatomból. Nem csábított el merész fehérneműben, nem villantotta felém meseszép mosolyát. Nem vonhattam karomba, mikor szomorú volt, nem csókolhattam meg, próbára téve akaraterejét. Tudtam, miért hagyott el. Én voltam az, aki mindent elrontott. James, aztán elhagytam. A szeme láttára gyilkoltam, majd kértem tőle, hogy szedjük ki belőle azt a valamit. A legcsodálatosabb lényt, Bella után.

Örültem, hogy Jacob ott lesz Nessie-nek. Tényleg igazán, őszintén szeretik egymást. Mint valaha mi, az én egyetlen szerelmemmel.

-         Szeretlek, Bella – suttogtam, majd elindultam, hogy utoljára megpillanthassam kislányomat, ahogy édesen alszik Jacob széles mellkasán.

Jacob karjai körülölelték kislányomat, mindkettőjük ajkán apró mosoly játszott. Elfordultam az üvegfaltól. Miután átugortam a folyót, emberi tempóban haladtam. Tudtam, így órákba fog telni, mire a rétre érek, de eközben minden helyet érinthettem, ahol vadásztunk, ahol heves csókokat váltottunk. Minden rá emlékeztettet, és ez így volt jó. Ha ma este felülök a repülőgépre, akkor is őt fogom magam előtt látni. Ha visszatérek a Volturihoz, utolsó gondolatom ő lesz. Létezésem legcsodálatosabb korszakát köszönhettem neki. Nem voltam rá dühös. Szerettem őt. Az örök időkig.

Ezernyi fénynyaláb borította el testem, ahogy a réten feküdtem, elmerülve emlékeimben. Nem volt erőm felkelni, lekéstem a repülőt. Mire jó a vámpírmemória, tudtam, hogy másnap hajnalban is indul járat Olaszországba. Így hát ottmaradtam, lehunyt szemekkel. Néha megengedtem magamnak, hogy azt képzeljem, Bella is itt van, csendesen nézve csillámló arcomat.

Kecses, apró kezek szorították le már amúgy is lezárt szemhéjamat. Hatalmas, erős karok szorítottak magukhoz. Jane? Demetri?