Mesélnem kell: megígértem, akarom

(Bella szemszöge)

Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz őt otthagynom. Ha Alice nem biztosított volna arról, hogy minden rendben fog menni, azonnal visszarohantam volna hozzá. Április bolondját kiáltva.

-         Nem hosszú idő– fújtam ki a levegőt. – Aztán végtelen sok időnk lesz még.

Kicsit messzebb álltam meg a kórháztól. Tudtam, hogy tudok majd uralkodni magamon. Nem volt nehéz a szaglásommal megtalálni a donorvér tárolót. Olyan gyorsan mozogtam, hogy végső esetben is csak Carlisle láthatott volna meg. Hálát adtam az égnek, hogy apám rendőr volt, így szinte már kötelező volt vért adnom, „önszántamból”, mikor a kórház meghirdette. Charlie szerint fontos volt, hogy ahol csak tud az ember, ott segítsen. Például véradással.

Vércsoport szerint voltak bepakolva, azon belül névsorba. ’Swan, Isabella’ pillantottam meg a keresett tasakot. Táskámba rejtettem, visszarohantam a kocsimhoz, beálltam a kórház parkolójába, táskámat pedig a csomagtartóba dobtam.

-         Helló, Carlisle! Beszélhetnék veled?

-         Persze, a reggeli vizitnek már épp vége. Charlie-ról szeretnél beszélni?

-         Nem – mondtam elszántan. – Az átváltozásomról.

Carlisle arcára döbbenet ült ki, de azért bezárta az ajtót, várakozóan tekintett rám, miután hellyel kínált, s ő maga is leült.

-         Megígértem neked – fogtam bele mondandómba. Carlisle már nyitotta a száját, de én megelőztem. – El akarom mondani, már túl vagyok rajta. Összeállt minden a fejemben. Tudom, hogy fontos tudnod.

-         Köszönöm, Bella – mondta hálásan. És én belekezdtem, habár nem tudtam Carlisle arcára nézni:

- „A fájdalom meghökkentő volt. Pontosan olyan – meghökkentett. Nem értettem, nem tudtam felfogni, mi történik. A testem megpróbálta visszautasítani a fájdalmat, és engem újra és újra elnyelt a sötétség, ami egy teljes másodpercet vagy talán percet is kivágott a gyötrelemből, sokkal nehezebbé téve, hogy a valóságban maradjak.

Megpróbáltam különválasztani őket.

A nem-valóság sötét volt, és nem fájt annyira.

A valóság vörös, és olyan érzés, mintha ugyanabban az időben kettéfűrészeltek volna, elütött volna egy busz, bevert volna egy díjnyertes boxoló, eltapostak volna a bikák, és savba merültem volna. A valóság olyan érzés volt, mintha a testem megrándult és megtekeredett volna, miközben én képtelen voltam mozogni a fájdalomtól.

A valóságban tudtam, hogy van valami sokkal fontosabb ennél a tortúránál, de képtelen voltam emlékezni mi is az.

A valóság olyan gyorsan jött.

Egyik pillanatban minden úgy volt, ahogy lenni kellene. Körbevettek azok, akiket szeretek. Mosolyok. Valahogy, valószínűtlennek tűnt, úgy tűnt mintha megkaptam volna mindent, amiért harcoltam.

És aztán egy apró, lényegtelen dolog rosszra fordult.

Láttam, ahogy a bögrém kiesik a kezemből, a sötét vér kiloccsan és bepiszkítja a tökéletes fehérséget, és én reflexszerűen a baleset felé hajoltam. Láttam más, gyorsabb kezeket, de a testem továbbra is kinyújtózott és megfeszült…

Bennem legbelül, valami az ellenkező irányba rántott.

Szakadás. Törés. Kín.

A sötétség átvette a hatalmat, és elsodort a kínszenvedés hulláma. Nem kaptam levegőt – egyszer már elsüllyedtem, de ez most más volt; túl nagy forróság volt a torkomban.

A darabjaim összetörtek, összezúzódtak, részekre bomlottak…

Még több sötétség.

Hangok, ez alkalommal kiabáltak, ahogy a fájdalom visszatért.

„Biztos levált a placenta!” – halottam messziről.

Valami, ami élesebb volt a késnél, keresztülszakított – a szavak, a kín ellenére visszarántottak a valóságba. Levált placenta – tudtam mit jelent. Azt jelentette, hogy a babám haldoklik bennem.

„Vegyétek ki!”sikoltottam Edwardnak. Miért nem tette még meg? „Nem kap levegőt! Vedd ki most!”

„A morfium –„

Várni akart, hogy fájdalomcsillapítót adjon, miközben a babánk haldoklott?! – döbbentem meg.

„Nem! Most -” fulladoztam, képtelen voltam befejezni.

Fekete foltok takarták el a lámpákat a szobában, ahogy egy fagyos, új fájdalom jegesen szúródott a hasamba. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam megvédeni a méhem, a babám, az én kis Edward-omat, de gyenge voltam. A tüdőm fájt, az oxigén elégett.

A fájdalom ismét elmúlt, habár most már belekapaszkodtam. A gyermekem, a babám haldoklik…

Mennyi idő telt el? Másodpercek vagy percek? A fájdalom elmúlt. Zsibbadás. Nem éreztem semmit. Nem láttam és nem is hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarcolva a torkom, fel és le.

„Maradj velem Bella! Hallasz? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne hagyd leállni a szíved!”

Jacob? Jacob, még mindig ott volt, még mindig próbál megmenteni.

Természetesen, akartam neki mondani. Természetesen nem hagyom leállni a szívem. Nem ígértem meg mindkettőjüknek?

Próbáltam érezni a szívem, megtalálni, de túlságosan elveszett a testemben. Nem éreztem a dolgokat, amiket kellett volna, és semmi nem volt jó helyen. Pislogtam, és megtaláltam a szemeim. Láttam a fényt. Nem azt, amit kerestem, jobb volt a semminél. Amíg a szemeim igyekeztek alkalmazkodni, Edward suttogott, „Renesmee.”

Renesmee?

Nem a képzeleteim tökéletes és sápadt kisfia? Egy pillanatig megdöbbentem. Aztán elöntött a melegség.

Renesmee.

Mozgatni akartam az ajkaimat, azt akartam, hogy a levegő buborékok suttogássá váljanak a nyelvemen. Kinyújtottam a zsibbadt kezeimet.

„Engedd…add ide nekem.”

A fény táncolt és tündökölt Edward kristály kezeiről. A csillogást vörös foltok szennyezték, a vér, ami a bőrét borította. És még több vörösség a kezeiben. Valami apró és erőlködő, amiről csöpögött a vér. A meleg kistestet a gyenge karjaimba érintette, mintha én tartottam volna. A nedves bőre forró volt – olyan forró, mint Jacobé.

Erőltettem a szemeim; hirtelen minden teljesen tiszta lett.

Renesmee nem sírt, de gyorsan lélegzett, megdöbbenve zihált. A szemei nyitva voltak, a kifejezése olyan megdöbbent volt, hogy már majdnem vicces. Az apró, tökéletesen kerek fejét sűrű, gubancos, véres fürtök borították. Az írisze ismerős volt – de bámulatba ejtő – csokoládébarna. A vér alatt a bőre sápadtnak látszott, krémesen csontszínűnek. Mindent, kivéve az arcát, ami más színben lángolt.

Az apró arca annyira tökéletes volt, hogy elbódított. Még gyönyörűbb volt, mint az apja. Hihetetlen. Lehetetlen.

„Renesmee” suttogtam „Olyan… gyönyörű.”

A lehetetlen arc hirtelen mosolygott – széles, óvatos mosollyal. A kagylórózsaszín ajkak mögött egy egész sor hófehér tejfog rejlett.

Lehajtotta a fejét a mellkasomra, beleásta magát a melegségbe. A bőre meleg volt és selymes, de nem úgy, ahogyan az enyém.

Ismét fájdalmat éreztem – csak egy meleg metszést. Levegő után kapkodtam.

És akkor elment. Az angyalarcú babám sehol nem volt. Nem láttam és nem éreztem.

Ne! Akartam kiabálni. Add vissza nekem!

De túl gyenge voltam. A karjaimat üres gumitömlőnek éreztem egy pillanatig, aztán semminek. Egyáltalán nem éreztem őket. Magamat sem éreztem.

A sötétség elárasztotta a szemeimet szilárdabban, mint előtte. Mint egy ostoba szemkötő, keményen és gyorsan. Nem csak a szemeimet, hanem magamat is megsemmisítő súly fedte el. Fárasztó volt küzdeni ellene. Tudtam, hogy sokkal egyszerűbb lenne, feladni. Engedni, hogy a sötétség lejjebb húzzon, lejjebb és lejjebb egy olyan helyre, ahol nincs fájdalom, nincs kimerültség, nincs aggodalom és nincs félelem.

Ha csak magamért lett volna, nem lettem volna képes túl sokáig küzdeni. Csak egy ember voltam, nem többel, mint emberi erővel. Túl sokáig próbáltam lépést tartani a természetfelettivel, ahogy Jacob mondta.

De ez nem csak rólam szólt.

Ha a könnyebb utat választom és engedem, hogy a sötét semmiség eltöröljön, akkor fájdalmat okozok nekik.

Edward. Edward – zakatolt a neve bennem. Az életem és az övé egy fonállá tekeredett. Ha elvágsz egyet, elvágod mindkettőt. Ha elmenne, azt nem lennék képes túlélni. Ha én mennék el, ő sem élné túl. És egy világ Edward nélkül, teljesen értelmetlennek tűnt. Edwardnak léteznie kell.

Jacob – aki újra és újra búcsút intett nekem, de mégis mindig visszajött, ha szükségem volt rá. Jacob, akit már annyiszor megsebeztem, hogy az már bűn. Megsebezném újra, az eddigi legrosszabbal? Itt maradt értem, minden ellenére. Most csak annyit kért tőlem, hogy maradjak itt én is érte.

De olyan sötét volt itt, hogy egyikőjük arcát sem láttam. Semmi nem tűnt valóságosnak. Ez megnehezítette, hogy ne adjam fel.

Próbáltam küzdeni a rám telepedő sötétség ellen, keresztül, majdnem önkéntelenül. Próbáltam felemelni. Csak ellenálltam. Nem engedtem, hogy teljesen összetörjön. Nem voltam Atlas, és a feketeség olyan volt, mint egy nehéz bolygó; nem bírtam támasztani. Csak annyit tehettem, hogy nem hagytam teljesen eltörölni magam.

Volt egyfajta sablon az életemben – Sosem voltam elég erős, hogy foglalkozzam azokkal a dolgokkal, amik az irányításomon kívül estek; hogy megküzdjek az ellenségekkel, vagy elüldözzem őket. Hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni az, hogy nem adtam fel. Kitartottam. Túléltem.

Eléggé felkészült voltam ebből a szempontból. Elégnek kell lennie mára. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség – győzködtem magam.

Tudtam, hogy Edward mindent megtesz, amit csak tud. Nem adná fel. Én sem.

Egy hüvelyknyire távol tartottam magamtól a nemlétezés feketeségét.

Nem volt elég, habár – ez eltökéltség volt. Ahogy az idő tovább és tovább forgott, és a sötétség egy nyolcad és egy tizenhatod hüvelyk közelségbe ért, szükségem volt valami erősebb vonzásra.

Még Edward arcát sem tudtam magam elé képzelni. A Jacobét sem, Alice-t vagy Rosalie-t, vagy Charlie-t vagy Renesmee-t vagy a tiédet vagy Esme-t… Semmit. Megrémített, és azon tűnődtem, vajon már túl késő?

Éreztem, hogy elcsúszom – nem volt már semmi, amiért kitartottam.

Nem! Túl kell ezt élnem. Edward számít rám. Jacob. Charlie, Alice, Rosalie, Carlisle, Renee, Esme…

Renesmee.

És aztán, habár még mindig nem láttam semmit, hirtelen éreztem valamit. Mint kísértet végtagokat, elképzeltem, hogy újra érzem a karjaimat. És aztán valami aprót és keményet és nagyon-nagyon meleget.

A gyermekem. Az én kisbabám

Megcsináltam. Az esélyek ellenére, elég erős voltam, hogy túléljem Renesmee-ért, hogy kitartsak érte mindaddig, amíg elég erős nem lesz, hogy nélkülem éljen. A kevés melegség a kísértet kezeimben olyan valódinak tűnt. Közelebb ragadtam. Pont ott volt, a hol a szívemnek lennie kellene. Erősen kapaszkodtam a lányom kellemes emlékébe, tudtam, hogy mindaddig képes lennék harcolni a sötétséggel, amíg csak kell.

A melegsége a szívem mellett egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem.

Forróbb.

Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.

Mintha a hajsütő vas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt.

A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.

Éreztem a lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét megtaláltam a szívem épp időben, hogy azt kívánjam bár soha ne találtam volna meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozogatni egy eltűnt ujjamat sem.

James, eltörte a lábam a lába alatt. Az semmiség volt. Az csupán egy jó alkalom volt, hogy egy puha ágyban pihenhessek. Akkor inkább átélném, százszor. Száz törés. Elfogadtam volna és hálás lettem volna érte.

A baba, szétrúgja a bordám, keresztülszakítja az útját rajtam darabról-darabra. Az semmiség volt. Olyan volt, mint egy hideg vizes medencében úszni. Ezerszer inkább azt szeretném. Elfogadnám, és hálás lennék.

A tűz forróbban lángolt és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott.

Rájöttem, hogy nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat terjesztve a vállaimba és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az arcom.

Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Ez nem volt része a történeteknek. Az elmém kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést.

A morfium.

Úgy tűnt, mintha egy millió halállal ezelőtt lett volna, amikor megvitattuk – Edward, te és én. Edward és te azt remélték, hogy elég mennyiségű fájdalomcsillapító segít majd megküzdeni a méreg fájdalmával. Te kipróbáltad Emmett-tel, de a méreg szétégette a gyógyszert, lezárva az ereit. Nem volt idő befecskendezni. Nyugodtan és zavartalanul tartottam az arcom és hálát adtam a ritka szerencsémnek, hogy Edward nem tud olvasni a gondolataimban.

Mert morfium és méreg együtt volt a szervezetembe, mielőtt tudtam volna az igazságot. Tudtam, hogy a gyógyszer okozta zsibbadtság teljesen jelentéktelen, miközben a méreg égeti az ereimet. De semmilyen módom sem említhettem ezt a tényt. Semmit, ami még vonakodóbbá tenné, hogy átváltoztasson.

Nem sejtettem, hogy a morfiumnak ilyen hatása lesz – hogy leszorít és megnémít. Megbénít, amíg elégek.

Ismertem minden történetet. Tudtam, hogy te elég csendben maradtál, hogy elkerüld, hogy megtaláljanak, amíg égtél. Tudtam, hogy Rosalie szerint nem jó sikítani. És azt reméltem, talán olyan lehetnék, mint te. Nem hittem Rosalie szavainak, és bezárva tartottam a szám. Mert tudtam, hogy minden egyes sikoly, ami elhagyja az ajkaim, gyötörné Edwardot.

Most úgy tűnt, mint egy borzalmas tréfa, ahogy teljesíteni akartam az akaratomat.

Ha nem tudok sikítani, hogyan kérhetném, hogy öljenek meg?

Csak meg akartam halni. Soha meg nem születni. A teljes létezésem nem volt képes felülmúlni ezt a fájdalmat. Egy szívdobbanással tovább sem érte meg élni.

Engedjetek meghalni, engedjetek meghalni, engedjetek meghalni – üvöltöttem némán.

És egy soha véget nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások kérték, hogy jöjjön a halál. Semmi más, még idő sem volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a fájdalom egy folytonos perce. Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.

A végtelen égés tovább folytatódott.

Ott lehettem másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét jelentett valamit.

Három dolog történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudtam, melyik volt az első: az idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.

Éreztem, hogy növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, hogy egy új érzékenységet ismerjek fel, hogy elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.

Emlékeztem, hogy miért nem kellene sikoltanom. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár lehetetlennek tűnt, hogy van valami, ami megéri ezt a gyötrelmet.

Ez épp időben történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára, aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, ahol senki mást nem bánthatnak meg, olyan érzés volt, mintha egy cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a tűzben tartsam magam.

Épp elég erőm volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elevenen elégtem.

A hallásom egyre tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük.

Meg tudtam számolni az felszínes, ziháló lélegzeteimet.

Meg tudtam számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek.

Ezek lassabbak voltak, így rájuk koncentráltam. Jobban mutatták az idő múlását.

Jobban, mint egy óra ingája, ezek a lélegzetek keresztül húztak az égő perceken, az égés vége felé.

Egyre erősebb lettem, a gondolataim pedig tisztábbak. Amikor új hangot hallottam, figyeltem.

Halk lépéseket hallottam és éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. A lépések közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon. Nem éreztem az ujjak hűvösségét. A tűz még a hűvösség emlékét is elűzte.

„Még mindig nincs változás?” – kérdezted.

„Nincs.” – jött a válasz Edwardtól.

Egy gyengéd nyomás, egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.

„Nem érzem már a morfium illatát.” – mondta kedvesem.

„Tudom.” - suttogtad

„Bella? Hallasz?”

Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ha kinyitom a szám, elveszítem – sikítanék, üvöltenék, vonaglanék és rángatóznék. Ha kinyitom a szemem, ha megrándítom az ujjam – bármilyen változás véget vetne a fegyelmemnek.

„Bella? Bella, szerelmem? Ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem?”

Éreztem a nyomást az ujjaimnál. Nehezebb volt nem reagálni a hangjára, de bénult maradtam. Tudtam, hogy a fájdalom a hangjában semmi ahhoz képest, ami lehetne. Most csak attól félt, hogy szenvedek.

„Talán… Carlisle, talán elkéstem.” a hangja tompa volt, és elcsuklott az elkéstem szónál.

Az elhatározásom egy pillanatra megingott.

„Hallgasd a szívét Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz.”

Igen, igazam volt, hogy csendben maradtam. Te majd megnyugtatod-gondoltam. Nem kell velem együtt szenvednie.

„És a – gerince?”

„A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esme-é. A méreg majd meggyógyítja, ahogy Esme-t is meggyógyítottam.”

„De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.”

„Vagy valamit jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem ennyi kitartás és bizakodás, hogy megmentsem. Ne vádold magad. Bella rendbe fog jönni.”

Egy megtört suttogás. „Biztos szenved.”

„Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudjuk ez milyen hatással lesz az érzéseire.”

Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. Egy újabb suttogás. „Bella, szeretlek. Bella, sajnálom.”