A mesének vége

„Annyira szerettem volna válaszolni neki, de nem tehettem még rosszabbá a fájdalmát. Nem, amíg volt elég erőm, hogy mozdulatlan maradjak.

Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik, hogy emlékezzek mi történt, egy másik, hogy a jövőbe tekintsek, és egy másik hely, ahol a végtelen szenvedés maradt.

És még egy az aggodalomnak.

Hol van a gyermekem? Miért nincs itt? Miért nem beszélnek róla?

„Nem. Itt maradok.” suttogta Edward, válaszul egy kimondatlan gondolatra. „Majd megoldják.”

„Ez egy érdekes szituáció.” felelted. „És én még azt hittem, hogy már mindent láttam.”

„Majd később foglalkozok vele. Később foglalkozunk vele.” Valami gyengéden megnyomta a felhólyagosodott tenyerem.

„Biztos vagyok benne, hogy öten meg tudjuk akadályozni, hogy vérontás legyen belőle.”

Edward sóhajtott. „Nem tudom, ki mellé álljak. Szeretném mindkettejüket megfenyíteni. Hát, majd később.”

„Azon tűnődöm, vajon Bella mit gondol majd – ki mellé áll.” tűnődtél.

Egy halk, feszült kuncogás. „Biztos vagyok benne, hogy meglep majd. Mindig meglep.” Lépteid újra eltávolodtak, én meg dühös voltam, hogy nem volt több magyarázat. Csak azért beszéltetek ilyen titokzatosan, hogy idegesítsetek?

Visszatértem Edward lélegzeteinek számolásához, hogy mérjem az időt.

Tízezer- kilencszáznegyvenhárom lélegzettel később, más léptek susogtak be a szobába. Könnyedebbek. Ritmusosabbak.

Furcsa volt, hogy egy pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit az előtt a nap előtt soha nem voltam képes hallani.

„Meddig még?”kérdezte Edward.

„Már nem tart sokáig,”felelte Alice. „Látod, milyen tisztává válik? Most már sokkal jobban látom őt.” Sóhajtott.

„Még mindig keserűnek érzed magad?”

„Igen, kösz, hogy felhoztad,”morogta. „Te is lealázva éreznéd magad, ha rájönnél, hogy lebilincsel a saját természeted. A vámpírokat látom a legjobban, mert én is az vagyok; oké látom az embereket, mert az voltam. De egyáltalán nem látom ezeket a furcsa félvér teremtményeket, mert ez olyasvalami, amit még nem tapasztaltam. Ah!”

„Összpontosíts, Alice.”

„Rendben. Bellát most már majdhogy nem túl könny látni.”

Egy hosszú pillanatig csend volt, aztán Edward sóhajtott. Ez új hang volt, boldogabb.

„Tényleg rendbe fog jönni,” lehelte.

„Hát persze, hogy rendbe jön.” – ígérte Alice.

„Nem voltál ennyire optimista két nappal ezelőtt.” – motyogta Edward

„Nem láttam jól két nappal ezelőtt. De most, hogy már megszabadult a vak foltoktól, gyerekjáték.” – magyarázta barátnőm.

„Összpontosítanál a kedvemért? Az órára – becsüld meg.” Kérlelte Edward.

Alice sóhajtott. „Milyen türelmetlen. Adj egy percet-”

Halk lélegzés.

„Köszönöm Alice.” a hangja élénkebb volt.

Meddig? Nem tudnák legalább kimondani értem? Túl sokat kérek? Még hány percig kell égnem? Tízezer? Húsz? Még egy nap – nyolcvanhatezer-négyszáz? Még annál is több?

„Káprázatos lesz.”

Edward erre csendesen morgott. „Mindig is az volt.”

Alice felhorkant. „Tudod, hogy értem. Nézz csak rá.”

Edward nem válaszolt, de Alice szavai reményt adtak, hogy talán mégsem hasonlítok egy rakás faszénre, mint aminek éreztem magam. Úgy tűnt, hogy mostanra egy rakás elszenesedett csonttömegre hasonlítok. A testem minden egyes sejtje hamuvá vált.

Hallottam Alice-t kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését. Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam. Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.

„Én jövök,” hallottam, ahogy Rosalie rámordul valakire, és egy hangos morgást feleletként.

„Hé, most” figyelmeztetett Emmett.

Valaki felszisszent.

Továbbra is hallgattam, de csak a játékot hallottam. A baseball nem volt elég érdekes, hogy elterelje a figyelmem a fájdalomról, így Edward lélegzését hallgattam ismét, számolva a perceket.

Huszonegyezer-kilencszáztizenhét és fél perccel később, a fájdalom megváltozott.

A jó hír az volt, hogy elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább valami új történt. Ez lehet az - reménykedtem. A fájdalom elmúlik…

És a rossz hír. A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a szomjúság…

Még egy rossz hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett.

Hogy lehetséges ez?

A szívdobogásom már túl gyors, felgyorsult –a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.

„Carlisle,” hívott téged Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Tudtam, hogy meghallod, ha a ház közelében vagy.

A tűz visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket. De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a Nap, és tomboló, új sebességgel vert.

Beléptél a szobába, melletted Alice-szel. A lépéseitek annyira jól elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy te a jobb oldalon voltál, egy lépéssel Alice előtt.

„Hallgassátok,” mondta nektek Edward.

A szobában a leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.

„Ah” mondtad „Majdnem vége.”

Az enyhülés, amit a szavaid hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.

„Hamarosan” értett egyet buzgón Alice. „Szólok a többieknek. Megkérjem Rosalie-t…?”

„Igen – vigye el a babát.”

Mi? Ne. Nem! Mit értett azon, hogy vigye el a babát? Mit gondol? – kiáltottam magamban kétségbeesetten. Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütés szerű szívemet -, mind visszafojtottátok a lélegzeteteket válaszul.

Egy kéz megszorította a csökönyös ujjaimat. „Bella? Bella, szerelmem?”

Képes lennék sikoltás nélkül válaszolni neki? Fontolgattam egy percig, és a tűz még mindig forróbbá vált a mellkasomon keresztül, lecsillapodva a könyökömben és a térdemben. Jobb nem kockáztatni.

„Felhozom őket,” mondta Alice egy sürgős éllel a hangjában, és hallottam a szél suhogását, ahogy elszökkent.

És aztán – oh!

A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt, mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana.

Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra.

Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.

A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.

Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel.

Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.

Minden olyan tiszta volt. Éles. Határozott.

A magasban ragyogó fény, még mindig vakítóan fényes volt, és mégis tisztán láttam a

villanykörtében izzó szálakat. A szivárvány összes színét láttam a fehér fényben, és a színskála szélén egy nyolcadik színt is, aminek nem tudtam a nevét.

A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját.

Előtte, láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően

Láttam, azt a részüket, amit beborított a fény, és azt is, amit nem. Apró bolygókként forogtak a levegőben, kerülgették egymást, mintha csak egy mennyei táncot járnának.

A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbentem lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon, örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs levegővel. Éreztem a buja selyem illatát. Éreztem, valami meleg és kívánatos illatát, valamiét, aminek nedvesnek kellett volna lenni, de nem volt az…

Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem méz-orgona- napfény-ízű illatot, ami a legerősebb és a legközelebbi illat volt.

Hallottam a többieket, ahogy újra fellélegeznek, most hogy én is lélegzem. A lélegzetük keveredett a méz és orgona és napfény illattal, új ízeket hozva. Fahéj, jácint, körte, tengervíz, kelő kenyér, fenyő, vanília, bőr, alma, moha, levendula, csokoládé…egy tucat összehasonlítást végeztem a fejemben, de egyik sem illett bele igazán. Olyan édes és kellemes volt.

A TV-t lenémították a földszinten és hallottam, hogy valaki– Talán Rosalie? – áthelyezi a testsúlyát a földszinten.

Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre.

Rap zene? Egy pillanatra elámultam, és aztán a hang eltávolodott, mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal.

Kezdetnek rájöttem, hogy ez pontosan így lehetett. Hallottam volna az autópályát?

Nem éreztem, hogy valaki fogja a kezem, amíg az a valaki finoman meg nem szorította. Mint korábban, amikor elrejtettem a fájdalmam, a testem megmerevedett a meglepetéstől. Ez nem az az érintés volt, amire számítottam. A bőre tökéletesen sima volt, de rossz hőmérsékletű. Nem volt hideg.

A sokk első fagyott pillanata után, a testem úgy reagált az ismeretlen érintésre, ami még inkább sokkolt.

Levegő szabadult ki a torkomból, dühösen, keresztül az összezárt fogaimon, mély, fenyegető

hangon, mintha csak egy csapat méh zümmögne. Mielőtt a hang elhalt volna, az izmaim megfeszültek és összerándultak, elhúzódva az idegentől. Felpattantam, olyan gyorsan fordulva, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem történt meg. Minden porszemet láttam, minden szálkát a faborítású falakon, minden megbomlott cérnaszálat mikroszkopikus méretekben, ahogy a szemem tovább vándorolt.

Aztán ott találtam magam védekezőn a falhoz lapulva úgy egy-tizenhatod másodperccel később. Már megértettem mi döbbentett meg, és túlreagáltam.

Oh. Hát persze. Edwardot nem kellene hidegnek éreznem. Most már azonos hőmérsékletűek vagyunk.

Tartottam a pozíciómat még egy-nyolcad másodpercig, felmérve az előttem lévő jelenetet.

Edward keresztülhajolt az operációs asztalon, ami az én halotti máglyám volt, a kezeit felém nyújtotta, az arckifejezése aggódó volt.

Edward arca volt a legfontosabb dolog a világon, de a periférikus látásom felismert minden mást egyszerre.

A védelmező ösztönöm előjött, és automatikusan kerestem a veszély bármilyen jelét.

A vámpír családom óvatosan várt a szemben lévő falnál az ajtó mellett, Emmett-tel és Jasper-rel az élen. Mintha veszély lett volna. Az orrlyukam kitágult, kereste a fenyegetést. Semmi nem odavalót nem éreztem. Valami édes bágyadt illatát – amit durva vegyszerek rontottak el- szúrta ismét a torkomat, amitől fájt és égett.

Alice kikukkantott Jasper könyöke mellett egy hatalmas vigyorral az arcán; a fény visszacsillant a fogain egy újabb nyolcszínű szivárványként.

A vigyor megnyugtatott, és aztán összeállt a kép. Jasper és Emmett azért álltak elöl, hogy megvédjék a többieket, ahogy azt gondoltam. Amire nem jöttem rá azonnal az az volt, hogy én magam vagyok a veszély.

De mindez mellékes volt. Az érzékeim legnagyobb része és az elmém még mindig Edward arcára fókuszált.

Soha ezelőtt a perc előtt nem láttam.

Hányszor bámultam Edwardot és csodáltam a gyönyörűségét? Hány órát –napot, hetet – töltöttem el azzal az életemből, hogy arról álmodoztam, hogy mi is a tökéletesség? Azt hittem jobban ismerem az arcát, mint a sajátomat. Azt hittem, ez az egyetlen biztos fizikai dolog a világon: Edward arcának hibátlansága.

Talán vak voltam. Most először – miután az emberi gyengeség és a tompa árnyék nem takarta el a szemem - láttam az arcát. Ziháltam és aztán küzdöttem a szókincsemmel, képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Jobb szavakra volt szükségem.

Ennél a pontnál, a figyelmem másik fele megállapította, hogy rajtam kívül nincs veszély, így automatikusan kiegyenesedtem a guggolásomból; majdnem egy teljes másodperc eltelt

azóta, hogy az asztalon voltam.

Hirtelen belemélyedtem abba, ahogyan a testem mozgott. Abban a pillanatban, hogy kigondoltam, hogy felállok, már egyenes is voltam. Nem volt egy töredéknyi idő sem, amibe a mozgás került; a változás azonnali volt, majdnem mintha egyáltalán nem is mozdultam volna meg.

Még mindig Edward arcát néztem, mozdulatlanul ismét.

Lassan megkerülte az asztalt, minden lépés majdnem fél másodpercbe telt, a lépése kanyarogva áramlottak, mint ahogy patak vize cikázik a sima kövek között – a kezét még mindig kinyújtotta.

Néztem a kecsességét, elnyelve az új szemeimmel.

„Bella?”kérdezte mély, csendes hangon, de az aggodalom a hangjában feszültséggel töltötte meg a nevem.

Nem tudtam azonnal válaszolni, elvesztem a hangja bársonyosságában. Ez volt a legtökéletesebb szimfónia, egy egy-hangszeres dallam, egy hangszer, ami tökéletesebb volt, mint bármely ember készítette…

„Bella, szerelmem? Sajnálom, tudom, hogy ez zavaros. De jól vagy. Minden rendben.” – próbált nyugtatni.

Minden? Az agyam visszapörgött az emberi léte utolsó órájához. Az emlék már homályosnak

tűnt, mintha egy vastag, sötét fátylon keresztül néztem volna – mert az emberi szemeim félig vakok voltak. Minden olyan homályos volt, mégis tudtam, mi történt velem, miután Nessie ki kellett venni.

Amikor azt mondta minden rendben, akkor Renesmee-t is beleértette? Hol van? Rosalie-val?

Próbáltam emlékezni az arcára – tudtam, hogy gyönyörű volt – de bosszantó volt az emberi emlékeken keresztül nézni. Az arcát eltakarta a sötétség, a silány fény…

Mi van Jacobbal? Jól van? A hosszan-szenvedő legjobb barátom most utál? Visszament Sam csapatába? Seth és Leah is?

Biztonságban voltatok, vagy az átváltozásom háborút szított a falkával? Edward mindenre vonatkozó ígérete erre is vonatkozott? Vagy csak megpróbált megnyugtatni?

És Charlie? Mit fogok most neki mondani? Biztos telefonált, mialatt én égtem. Mit mondtak neki? Mit hisz, mi történt velem?

Amíg a pillanat egy töredékéig azon gondolkoztam, melyiket kérdezzem először, Edward bizonytalanul kinyújtotta a kezét, és az ujjhegyeivel megcirógatta az arcom.

Sima, akár a szatén, gyengéd, akár egy pihe, és most tökéletesen olyan hőmérsékletű, mint az én bőröm.

Az érintése, mintha a bőröm alatt söpört volna végig, egyenesen az arccsontomon. Az érzés csiklandós volt, elektromos – keresztülrázta a csontjaim, végig futott a gerincemen és remegett a gyomromban.

Várjunk csak, gondoltam mialatt a remegés melegséggel és sóvárgással öntött el. Nem kellett volna ezt elveszítenem? Nem adtam fel ezt az érzést az alku részeként? Újszülött vámpír voltam. A szárazság, a perzselő fájdalom a torkomban is ezt bizonyította. És tudtam, mivel jár újszülött vámpírnak lenni. Az emberi érzelmek és vágyakozások később ugyan abban a formában térnek majd vissza, de elfogadtam, hogy nem fogom ezeket érezni az elején. Csak szomjúságot. Ez volt a megállapodás, ez volt az ára. Beleegyeztem, hogy megfizetem.

De Edward keze körülfogta az arcomat, mint egy szatén borította acél, a vágy végigszáguldott a kiszáradt ereimen, a fejem búbjától egészen a lábujjaimig.

Felemelte az egyik tökéletes szemöldökét, várva, hogy megszólaljak.

Köré fontam a karomat.

Ismét nem volt mozgás. Egy pillanatig egyenesen és mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szobor; abban a pillanatban a karjaim közt volt.

Meleg volt – vagy legalábbis az én érzékelésem szerint. Az édes, finom illatával amit soha

nem voltam képes igazán érezni a gyenge emberi érzékeimmel, de ez száz százalékig Edward volt. Nekinyomtam az arcom a sima mellkasának.

Aztán kényelmetlenül áthelyezte a testsúlyát. Eltolva magát az ölelésemből. Felnéztem az arcára, összezavarodva és megrémülve a reakcióján.

„Uhh… óvatosan Bella. Au.”

Elrántottam a karom, a hátam mögé kulcsoltam őket, amint megértettem.

Túl erős voltam.

„Hoppá,”fintorogtam.

Azzal a mosolyával nézett rám, amitől elállt volna a szívverésem, ha a szívem még mindig dobogott volna.

„Ne ijedj meg szerelmem,” mondta, felemelte a kezét, hogy megérintsem az ajkaim, amik rémülten nyíltak szét.

„Csak per pillanat egy kicsit erősebb vagy, mint én.”

Összeráncoltam a szemöldököm. Ezt is tudtam, de lehetetlenebbnek tűnt, mint e perc bármelyik lehetetlen része. Erősebb voltam, mint Edward. Miattam azt mondta: Au.

A keze ismét az arcomat cirógatta, és én elfelejtettem minden aggodalmam, amint egy újabb vágyhullám söpört végig a mozdulatlan testemen.

Az érzelmek annyival erősebbek voltak, mint azelőtt, hogy a fejemben lévő extra részek ellenére is nehéz volt egy gondolatmenethez ragaszkodni. Elárasztott egy újfajta érzés.

Emlékeztem, Edward egyszer azt mondta – a fejemben lévő hangja, csupán egy gyenge hasonlata volt a kristálytiszta zenének, amit akkor hallottam -, hogy az ő fajtáját, a mi fajtánkat könnyű összezavarni. Most már értettem miért. Erőlködtem, hogy koncentrálni tudjak. Volt valami, amit ki kellett mondanom. A legfontosabb dolgot, azt, hogy szeretem.  Aztán odajöttél hozzánk.  Soha nem láttalak téged sem ezelőtt, nem igazán. Szokatlan késztetést éreztem, hogy pislogjak – mintha a Napba néztem volna.”

Mindenkit most tudtam csak igazán látni és értékelni. Azon a napon még ezernyi dolgot tapasztaltam magamon: nem tudtam többé például elpirulni, vagy ott volt a vadászat során az az intenzív ösztönösség. Az a nap a kezdete és a vége volt az örökkévalóságnak.