Edward nélkül, a jóslatok bűvkörében

Carlisle ajkai kissé elnyíltak, szemei zavarodottságot tükröztek, mikor végre rá mertem pillantani. Számítottam erre a reakcióra, nem hittem, hogy természetes lett volna ennyi emlék az átváltozásról.

-         Bella – suttogta -, én köszönöm. De ha tudtam volna, hogy ennyire tökéletesen emlékszel mindenre, hidd el, nem kérdeztem volna. Tapintatlan voltam.

-         Nem, Carlisle. El akartam neked mondani. Bármennyire is fájdalmas volt, nem bánom, hogy emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy a későbbiek során ezek még hasznos információk lesznek számodra – nyugtattam meg. - És tudnod kell, ha kellene, még mindig ott feküdnék a képzelt lángok között. Nekem ti vagytok a családom. Mindig is értettem, miért szeret téged apaként Edward, és Esme-t anyaként, a többieket testvérként. Én is így érzek – mondtam őszintén, mosolyogva. Carlisle kinyújtotta felém kezét, én pedig megfogtam.

-         Köszönöm, hogy ekkora áldozatot hoztál Edward-ért, és értünk. Azt is tudom, hogy most még nagyobb áldozatot fogsz hozni. De biztos vagy abban, hogy egyedül csinálod? Edward biztosan…

-         Edward biztosan visszatartana. Szörnyű, hogy hazudnom kellett neki, mert most újra a bűntudatban dagonyázik. De muszáj elmennünk, Carlisle. Edward is tudja ezt, de nem merte nekem elmondani. Alice viszont látott két jövőt felvillanni, mint már mondtam nektek, kivéve persze Edwardnak. Ő győzködött volna, hogy nem lesz semmi baj, ha maradunk még egy-két évet. Nos, az egyik látomásban itt maradunk, de megindulnak a pletykák, Charlie-ra is gyanakodnának. A másikban elmegyünk, és minden rendben lesz. Edward azt hiszi, összetörnék, ha itt kellene hagynom Charlie-t. Szomorú leszek miatta, ez természetes, hiszen szeretem. Viszont egyikünk sem változik szemernyit sem a családból, kivéve Nessie-t. Ő viszont túl gyorsan. Gyanakodni fognak az emberek a látomás szerint, bár az is lehet, hogy már most gyanakodnak. Ha hallja is a gondolataikban ezt Edward, inkább kockáztatna, csak hogy engem boldognak lásson. A nyárra még maradunk, de ősszel elmegyünk.

Carlisle felállt, átölelt engem.

-         Edward meg fog neked bocsájtani – suttogta, mintha kihallotta volna hangomból a fájdalmat, valahányszor kimondtam a nevét. – Egy valamit nem értek – nézett a szemembe töprengve. - Miért nem mondod el Edwardnak, hogy mi történt veled az átváltozás során? – erre keserűen felnevettem.

-         Carlisle, hát nem voltam elég világos? Hogy miért nem akartam megmozdulni, sikoltani? Tudtam, hogy szenved. Szerinted mi lett volna, ha a torz testem vonaglik a kíntól, ha a sikolyaim keresztülhasítanak Edward aggodalmán? Az aggodalma ezerszeresére nőtt volna. Szeretném, ha elfelejtené, hogy mindig magát hibáztassa. Habár most pont az ellenkezőjét érem el, de Alice biztosított, hogy minden rendben lesz. Hiszek neki.

-         Alice és Jasper mikor érkezik haza?

-         Ma délután. Alice-nek újabb látomása volt. Edward el akar menni Olaszországba, de Alice és Jasper hazaviszik. 

-         Ellent fog állni.

-         Nem fog. A réten fekszik, biztos tudod, miért. Az az ő helye volt, most már a miénk. Nem fog elmenni rögtön, nem lesz ereje. Csukva lesz a szeme, Alice nem is engedi majd, hogy kinyissa. Jasper pedig hazaviszi. Renesmee majd megnyugtatja, sőt még Jacob is biztatni fogja. De megkértem őket, ne mondják el, hová és miért mentem.

-         Ó, Jacob. Mi lesz vele? – kérdezte Carlisle aggodalmaskodva.

-         Beszéltem vele. Azt mondta, az ő helye ott van, ahol Nessie van.

-         És mi lesz Billy-vel? A falkával?

-         Nos, erre én is gondoltam. Ezen csak mosolygott. Szereti őket, mindig is szeretni fogja, de neki már csak Nessie fontos. A falkája pedig visszatérhet még Sam-hez.  „Meg fogják érteni” –mondta teljesen magabiztosan. Persze nem bánná, ha néha-néha eljönne hozzánk apa és Billy. Ez mindenkinek megfelelő lenne. Még talán Charlie-nak is, annak ellenére, hogy nem akar sokat tudni. De tudom, hogy élete végig kapcsolatban akar velünk maradni, mint ahogy Billy is.

-         Örülök, hogy velünk tart Jacob. Remek fiú – mosolygott Carlisle.

-         Igen, az - értettem vele egyet. – Carlisle, a segítségedet szeretném kérni.

-         Csak nyugodtan – intett nagyvonalúan.

-         Nem tudom, helyesen tettem-e, de elloptam a donorvérem. Nem akarok nyomokat hagyni magunk után.

-         Ez logikus döntés volt, Bella. Valóban el kell minden nyomot tűntetnünk magunk után. Túl sok a gyanakvó ember. Néhányan valóban suttognak arról, hogy történt valami veled, persze sokan ezt a rejtélyes betegséged számlájára írják. Ne aggódj, ki fogom törölni a nyilvántartásunkból a nevedet. Mintha ott se lett volna, mintha nem is adtál volna vért. A papírokat is megsemmisítem.

-         Köszönöm, Carlisle. A véremet pedig elégetem.

-         Ez lesz a legjobb – bólintott.

-         Most pedig – szóltam, témát váltva-, hazaviszem Charlie-t, ha nincs kifogásod ellene.

-         Természetesen, hazamehet. De még két hét szigorú pihenés!

-         Megmondom neki. Holnap este hazajövök. Elmegyek J. Jenks-hez. Elintézek mindent.

-         A pénz nálad van? A fényképek?

-         Kicsit több pénz is, mint kellene. De sosem lehet tudni. A képek is nálam vannak.

-         J. Jenks boldog lehet, hogy mostantól nem Jasper intézi ezeket az ügyeket.

-         Ebben biztos vagyok. Valahányszor kimondta Jasper nevét, a szíve őrült tempóban kezdett dörömbölni. Sajnáltam szegény embert.

-         Igen – hagyta rá Carlisle. – Siess vissza hozzánk – mondta mosolyogva, bár aggódó éllel a hangjában.

-         Úgy lesz – ígértem. – Ezt odaadnád Edwardnak? – nyújtottam át egy borítékot.

-         Persze, amint vége a műszakomnak, hazamegyek. Biztos otthon lesz?

-         Sötétedéskor viszik haza, bár Alice szerint nem fog szólni egy szót sem, csak Renesmee-t akarja majd maga mellett tudni. A szobájában keresd – mondtam. Vágyakoztam utána, de le kellett győznöm a heves érzéseket. – Viszlát, Carlisle. Köszönök mindent.

-         Ugyanezt elmondhatom én is – majd megölelt újra, Charlie kórlapját a kezembe adva.

Charlie szerette volna, ha maradok egy kicsit. „Pihenned kell” – mondtam, betuszkolva az ágyba, de megígértem neki, egy hét múlva, mikor jobban lesz már, elviszem hozzánk. Sue ott maradt vele, s én nagyon hálás voltam neki, hogy apámmal van.

Sokkal nyugodtabban foglaltam helyet Jason Scott irodájában, mint legutóbb. A jogtanácsos, aki mellékkeresetként okiratokat hamisított, piszkos ügyeket simított el, alacsony, pocakos volt és kopaszodott, valószínűleg ötvenöt éves volt. Kevésbé reszketett, és nem volt annyira betegesen sápadt színe, a homloka sem verejtékezett, mint legelső találkozásunkkor. J kinyújtotta kezét az asztalon keresztül:

-         Bella, örülök, hogy újra látom.

-         Helló, J – mosolyogtam és kezet ráztam vele.

Ezúttal miben segíthetek? – kérdezte. - Születési anyakönyvi kivonat, halotti bizonyítvány, jogosítvány, útlevél, társadalombiztosítási kártya…?

-         Tulajdonképp minden olyan iratra szükségem van, amire egy embernek szüksége lehet, ha egy másik országba akar költözni.

-         Melyik ország lenne az?

-         Anglia – vágtam rá.

-         Anglia – tágultak ki J szemei. – Bella, sajnálom, de ehhez minimum két hónap kell, és többe is fog kerülni, mint az előző.

-         Van rá három hónapja J – ígértem neki. – A pénz nem akadály. – J erre hangosan kifújta a levegőt.

-         Három hónap. Igazán bőkezű velem, Bella. Csak önnek kellenek iratok?

-         Nem. Lesz munkája bőven, J, de megfizetem érte. Tíz embernek kellenének okiratok.

-         Tíz?! – nyögte J – Ez megnehezíti a dolgokat.

-         Dupla pénz – mondtam azonnal. J összerezzent. Csábítóan hangzott ez az ajánlat. A homlokát dörzsölgette. Pár perc belső vita után megszólalt:

-         A nevek? Életkorok? – s már nyúlt is egy toll után, ami sebesen szántotta a hófehér lapot, ahogy a neveket, életkorokat soroltam.

-         Képek? – kérdezte hivatalos hangon.

-         Ezzel nem lesz gondja – gondoltam meg magam. Az előző hamisításnál már látta Nessie és Jake képeit, nem kell, hogy mást is ismerjen arcról. Jasper majd befejezi, mint azelőtt. – Mr. Jasper fogja elintézni.

-         Ahogy gondolja, Bella. Még valamit tehetek kegyedért?

-         Igen. Szeretném tudni, tud-e ajánlani hasonlóan fontos embert, Angliában?

-         Természetesen, hisz anélkül az ember nélkül ezt sem tudnám elintézni. Az úr neve Mr. Watson. A címét azonban majd csak később tudom megadni, épp áthelyezi a székhelyét.

-         Nem probléma – bólintottam. – Mennyibe fog mindez kerülni nekem?

-         Pontosan a hatszorosa az előző bizniszünknek – válaszolta. Gyanítottam, nem meri kimondani a tetemes összeget. Az összeg felénél jóval több volt nálam, ami éppen megfelelt, még szükségem volt pénzre a következő napon.

-         A másik felét, ha készhez kaptam az iratokat – nyújtottam felé a borítékot. Saját vérem illata csapott meg, ahogy a boríték felkavarta a levegőt táskám körül. El kellett égetnem, minél hamarabb, valami sikátorban akartam sort keríteni rá. J egy mini széfbe süllyesztette a pénzt.

-         Hát akkor, Bella, három hónap múlva várom vissza, a Pacifico-ban, este nyolckor. – bólintottam, miközben felém nyújtotta kezeit. Kezet ráztam fele, hideg ujjaimon éreztem, hogy izzadt volt a tenyere.

-         Viszlát, J!  - mosolyogtam rá szélesen, szemeibe nézve. Kicsit gyorsabban kezdett verni a szíve.

A sikátor kicsi volt, de este lévén elég sötét ahhoz, hogy ha tüzet is gyújtok, kevesen lássanak meg. Remélhetőleg azt fogják hinni, hogy egy hajléktalan éjszakázik itt. Úgy tűnt, már mások is igénybe vették ezt a helyet tűzrakás céljából. A szagok és a kormos foltok erről árulkodtak. Az ott talált lyukas, rozsdás hordóba dobáltam néhány újságot, amit a benzinkútnál szereztem, mikor tankoltam. Vettem még egy kanna benzint, két üveg vizet és egy doboz gyufát is.

Visszatartottam a lélegzetem, ahogy a tűzbe hajítottam a tasakot. Sokáig nem mertem levegőt venni, nem akartam érezni az égett műanyag és vér szagát.

Hogy eltereljem a figyelmem, a levelemre gondoltam. Mostanában kaphatta kézhez Edward. Nem kapott benne teljes magyarázatot, de talán nyugodtabbá vált, és enyhült az önmarcangolása:

 „ Edward!

Szükséges volt egyedül eljönnöm, és hazudnom, hogy elengedj. Tudom, miért kételkedtél, de mint máskor, most sem számítottál Alice látomásaira. Alice természetesen engem hívott fel, mikor a jövőnk két féle irányba mutatott. Én meghoztam a döntést, amit te miattam nem mertél. Tudnod kell, érted bármit elviselek. Sose kételkedj ebben!

Hamarosan újra együtt leszünk.

Szeretlek, Bella

U.I.: A Volturi nem tudna megoldani semmit. Én pedig nem élhetnék egy olyan világban, ahol te nem létezel.” 

Önkéntelenül sóhajtottam, tüdőm csordultig telt szúrós szaggal, amit a füstölgő, vizes halom árasztott magából. Mégsem ez volt most a legrosszabb, hanem a hiányuk. Önzőnek, türelmetlennek és rossz anyának éreztem magam, de a vágy Edward iránt egyre nehezebbé vált. 

Renesmee pityergett, mikor elmondtam neki, el kell mennem néhány napra, és ez még nehezebbé tette számomra az elválást. Aztán a hazugság, amit Edward szemébe mondtam, egyenesen elgyengített.

Utáltam a gondolatot, hogy még egy teljes napot kell eltöltenem nélkülük, főleg Edward nélkül, de Alice látomásai mostanában csak úgy záporoztak. Biztosan elpirultam volna emberként, mikor közölte velem, milyen bútorokat szerezzek be, mielőtt még azok porrá morzsolódnának a házunkban. Ehhez nem volt elég elmennem Port Angeles-be, mert tudtam, és Alice is tudta, hogy Esme szíve mélyén nagyon sajnálni fogja az antik darabokat.

Felnevettem a gondolatra, hogy azért fogok előre bútorokat vásárolgatni, mert nem bírunk majd magunkkal. Elég bizarr volt ezt előre tudni, még akkor is, ha elégedettséget okozott. Pedig bármennyire hevesek is voltunk házas életünk során, sosem okoztunk helyrehozhatatlan sérüléseket a bútorokon.

Az éjszakát a kocsiban ülve töltöttem, az országút mellett, egy parkolóban. A tizennyolcadik születésnapomra kapott CD-t hallgattam meg először. Aztán, ahogy tovább válogattam a lemezek között, észrevettem egy színes papírba csomagoltat.

„Maminak, Renesmee-től sok szeretettel”

A könnyek, amik már soha többé nem jöttek, most úgy peregtek volna, mint mikor megtudtam, kisbabám lesz.  Beraktam a fényes korongot a lejátszóba, s felcsendült a legszebb zongorajáték, amit valaha halottam. A dallam kezdete után nem sokkal csatlakozott egy szoprán hang is. Alice-é. Száz százalékig biztos voltam abban, hogy Alice ezt is látta előre, és még épp mielőtt elmentek volna Jasper-rel Vegasba, azelőtt készítették ezt a lemezt.

Seattle-be az út több órás volt, ezért hajnalban indultam, még a Nap sem kelt fel.

Szerettem a vámpírmemóriát, nem kellett soha semmit lejegyzetelnem, pontosan megjegyeztem a bútorboltok címét, és az odavezető utat, amiket Esme irattartójából lestem ki, remélve, hogy nem fog megharagudni. Igyekeztem az otthoniakhoz hasonló bútorokat találni. Nem tudom, mennyire szokták drágán adni az antik darabokat, de némelyiknek borsos ára volt, habár a Cullen családnak ez aprópénznek számított.

Edward biztos morgott volna, mikor néhány eladófiúval flörtöltem egy kicsit, hogy már holnap kiszállítsák a bútorokat. Néha túlzásba is vihettem, mikor Edward gyönyörű arca, kívánatos alakja villant elmémbe.

Mélyeket lélegeztem, mielőtt rákanyarodtam volna a házhoz vezető útra.

„Minden rendben lesz! Alice megígérte!” – ígértem magamnak. Remegett a kezem, ahogy megálltam a garázsba. Amint kiszálltam a kocsiból, kivágódott a garázs ház felöli oldala.

- Mami – visította Renesmee, miközben a felém vetődött. Összevissza pusziltuk egymást, egy pillanatra megfeledkezve mindenről. Magamhoz szorítottam, csukott szemmel belélegezve édes illatát. S mikor válla felett felnéztem, megláttam a leggyönyörűbb lényt a világon. Ott állt, arcán különböző érzelmekkel.