„Hiányoztál…” és amire nem számítanál ilyenkor

Kinyújtotta felém kezét, de nem tudott felém lépni. Ajkai elnyíltak, mikor végigsimítottam kézfején, karján, az arcán, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Koncentrálnom kellett a másik karomban lévő lányomra.

Közel húztam magamhoz kedvesemet, tarkójánál fogva, ő pedig körénk fonta karjait. Homlokon csókolt, de éreztem, ahogy végigsimított gerincemen, hogy ez csak Nessie-nek szólt.

-         Bella – suttogta lágyan a nevemet.

Renesmee felvillantott egy képet, amiben Jacob-bal ülnek a konyhában, éreztem az üzenetben, hogy Nessie éhes. Nem tudtam arcára nézni, vajon így van-e, vagy csak látta rajtunk, hogy kettesben szeretnénk maradni. Kicsusszant karjainkból, és amint szabaddá váltak karjaink, azonnal egymás után kaptunk.

Erősen szorított magához, de megcsókolni még mindig nem csókolt meg. Olyan volt, mintha sokkot kapott volna, persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Mondani akartam valamit, de a gyomromban kavargó görcsös akarat megbénított.

Hirtelen a nyakamba csókolt, felfelé haladva, míg el nem érte ajkaimat. Szenvedélyes nyögése olvasztott fel annyira, hogy visszacsókoljak, de beszélni továbbra sem lettem volna képes. Agyam egy kis része tudta, haza kellene mennünk. Képtelenségnek hittem, de képes voltam ezt gondolatban közölni vele. A mellkasa vadul járt föl-le, ahogy elszakadt ajkaimtól. Tekintete zavart volt, de bólintott, kézen ragadott, s a következő pillanatban már a folyó felett suhantunk el.

Éveknek tűnt, mire elértük a házat. Az ajtót feltépte, maga után húzva. A nappali egy része még mindig romokban hevert, de ő nyilvánvalóan a szobánk felé tartott. Egyetlen mozdulattal tépte le a szúnyoghálót a baldachinról. A ruháink is hasonló sorsra jutottak.

Annyira nem érdekelt most, hogy mennyire vagyunk zajosak, és hogy ki hall meg minket. Nem volt bennem egy szemernyi szégyenérzet sem, mikor kitört az üvegfal, akkor sem, mikor belemarkoltam az ágytámlába, és az kettétört. Egy alkalommal bezuhantunk a gardrób ajtaján, ami porrá őrlődött alattunk.

Úgy tűnt sosem fogunk megállni, sosem fogunk betelni egymással. Újra és újra lerohantak minket az érzelmek, hol a szerelem, hol a bocsánatkérés, hol a másik hiánya, tekintete, mozdulata miatt.

Egyetlen egyszer szólalt meg:

-         Hiányoztál – suttogta, mikor tudtuk, ez az utolsó alkalom másnap délelőtt, hogy teste acélként szorítson a falhoz. És valóban ennek szabadott volna lennie az utolsónak, mert halottam, ahogy egy súlyos teherkocsi tart a másik ház felé, de én nem tudtam józanul gondolkodni, magam után rángattam a még egyetlen ép helyre, a fürdőszobába. Egyetlen ajtó és négy kisebb fal választott el minket a külvilágtól, mindentől.

Halottuk elmenni a teherkocsit, s ugyanabban a pillanatban Edward hevesebb lett, sürgetően rohantunk a végső beteljesülés felé.

Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy felöltözzünk, hogy rendbe szedjük magunkat, mert tudtuk, Emmett és Jasper de főleg Emmett -, minden alkalmat megragadnak arra, hogy a saját szemükkel láthassák, igenis el tudom veszteni a fejemet, s most megragadták az alkalmat: elkezdték áthordani a bútorokat. Jasper csak annyi ideig bírt a közelünkben maradni, míg lerakta a ház elé az egyik szekrényt, aztán felnyögött, s rohanni kezdett visszafelé. Emmett bármennyire próbált komoly arcot vágni, ennél a pontnál hahotázni kezdett. A házba lépve hirtelen arcára fagyott a vigyor, torkára forrt a nevetés.

-         Ez nem lehet – dörmögte. – Már megint elvesztettem Alice ellen a fogadást.

-         Pedig tanulhattál volna az én esetemből – mondta Edward, s magához ölelt. – Bella a legokosabb közölünk, bocs pajtás, de még nálad is okosabb, ő már megtanult Alice látomásaiban bízni. Pedig neked sokkal több időd és lehetőséged volt kiismerni Alice-t.

-         Persze, hogy okosabb- halottam egy izgatott hangot mögülünk. – Ő mindig is hitt a látomásokban.

-         Alice- kiáltottam fel, felé vetődve. Nevetve ölelt magához, majd továbblépett, Edward nyakába csimpaszkodva:

-         Örülsz, hogy hazajöttem?- ironizált Alice.

-         Akár hiszed, akár nem, igen, örülök, hogy itthon vagy – szorította magához Edward húgát. – Meg kéne szervezned az esküvőmet.

Azt hittem, rosszul hallok. Edward nem haragudott rám egy kicsit sem? Dühösnek kellett volna lennie, de a tekintete folyékony ónix volt, féloldalas mosolyt küldött felém.

-         Oké – lelkendezett Alice. – Egy hónap múlva esküvő – csapta össze tenyerét.

-         Nem – rázta meg fejét Edward, miközben átkarolta derekamat. – Egy heted van rá, Alice!

-         Egy hét?! – visított Alice. – Képtelenség! Se ruha, se díszek, se virágok! Egy hét alatt nem lehet ennyi mindent beszerezni!

Miközben tovább rimánkodott Edward-nak, én erősen koncentráltam az elhatározásomra. Alice el kezdett alkudozni, de mielőtt megegyeztek volna, megmerevedett, tekintete távoli lett.

-         De Bella! Ott nem férnek el a vendégek! Gondolj bele, minimum hatvan ember, és a vámpírok, farkasok!

-         Alice, nem látod tisztán. Csak mi leszünk ott, csak a család.

-         De Charlie-val mi lesz? – kérdezte aggodalmasan. A Napfényre gondolt, tudtam jól.

-         Nem tudom – sóhajtottam, miközben ránéztem Edward-ra. Ajkamba haraptam, töprengve, lesz-e még alkalmam Charlie-val bármit is megünnepelni. Bólintottam, Alice-nek. – Igazad van. Akkor legyen újra a házban.

-         Ez az! Megyek vásárolni díszeket, rendelek virágokat! Jasper – kiáltotta. Inkább pattogott, mint sem futott. Halk puffanás hallatszódott a folyó környékén. – Megyünk vásárolni – sikította Alice. Jasper felkuncogott:

-         Ahhoz fel is kellene kelni.

-         Ha láttad volna őket, Bella – vigyorgott Emmett -, mikor hazaértek. Jasper még mindig oda meg vissza van. Alice meg csak csacsogott egyfolytában, meg a fotókat mutogatta.

-         Elhiszem – mosolyogtam, csak nem értettem, miért nem szomorodott el Jasper, mikor Edward-ért mentek. Hisz épp a halálát tervezgette.

-         Sajnálom – tört ki belőlem, a mosolyomnak már nyoma sem volt. Könyörgő szemekkel néztem Edward-ra, miközben olyan gyorsan hadartam, amit az átlagember nem értett volna meg. – Sajnálom, nem így csináltam volna. De nem akarom, hogy miattam kezdjenek az emberek értetlenkedni. Persze, hiányozni fog Charlie, de én veled akarok lenni. Ha ehhez Angliába kell mennünk, hát odamegyünk. Nem…

-         Csss – simított végig ajkaimon. – Szerelmem, nem tartozol bocsánatkéréssel. Köszönöm, hogy ilyen erős vagy. Nem voltam komplett, hogy megint a Volturihoz akartam elmenni. Megígérted, hogy visszajössz – az utolsó szavakat szinte már kiabálta. Valami furcsa idegesség futott végig az arcán. – Csak annyi minden rosszat tettem ellened, nem tudtam racionálisan gondolkodni. Szükségem van rád, mindig. Gyenge vagyok, túl gyenge nélküled. A lelkem túl erőtlen még, kell, hogy egyfolytában mellettem légy – esdeklő hangja visszafojtotta a szavaimat, gondolataimat. Magamhoz szorítottam. Szája lecsapott az enyémre, én pedig önkéntelenül összekulcsoltam derekán a lábaimat.

-         Azt hiszem, mennem kellene – jött felém Em távoli hangja.

-         Igen – motyogta Edward, negyed másodpercre elszakadva ajkaimtól.

Senki más nem tudhatott többet adni senkinek, mint Edward. Ha még ember lettem volna, most belehaltam volna a gyönyörűségbe. A nappali ismét súlyos károkat szenvedett.

Egyáltalán nem érdekeltek minket a további teherkocsik, és szerencsére jó darabig senki nem is zavart meg minket. Hiába kerestem magyarázatot, nem találtam. Semmi okunk nem volt újra felbútorozni a házat, hacsak nem az, hogy Alice kielégíthetetlen vásárlási mániáját csillapíthassuk.

-         Oh – lehelte Edward, kivételesen nem a szenvedély hevétől. – Jönnek – nyögte, mégsem eresztett el. Ami azt illeti, nekem még kevesebb önuralmam volt most. Olyat tettem, amit még soha, de az idő most nem kedvezett nekünk.

-         Bella – szakadt fel torkából egy kéjes hang. Tudtam, most nem lehetek önző, én nem kaphattam meg abban a pillanatban a tökéletes érzést. A nyakába csókoltam, miközben gyengéden eltoltam magamtól, hogy ruhákat hozzak magunknak. Egy egész másodpercembe került, mire összeszedtem néhány ruhát. Egyikőnk sem csillapodott még le, s ezt nem csak belül éreztük, testünk minden porcikája erre utalt.

-         Nessie – halottuk meg Jake vívódó hangját. – Nem hiszem, hogy jó ötlet most bemenni.

-         De én megígértem apának, hogy ezentúl vele alszok –ellenkezett kislányunk.

-         Biztos vagyok benne, hogy nem haragszik meg, ha ezt az estét kihagyod.

-         De a mami is most jött haza – esdeklett Nessie.

Míg ők vitáztak, Edward leült a kanapé ép részére, térdeire ültetve engem:

-         Nem akarom, hogy bármelyikük is meglássa – suttogta szégyellősen.

-         Tudom – kuncogtam zavaromban.

-         Bemegyek, hagyj békén, Jake. Ők a szüleim. Ők is fontosak.

-         Tudom, kislány, tudom. De emlékszel mit olvastál a…

-         Ki ne mondd, Jacob! – kiáltotta Edward kétségbeesetten. – Kicsim, gyere be!

Nessie bevágta Jake előtt az ajtót, dühösnek látszott, amiért megpróbálta visszatartani. Kettős, paradox érzés fogott el: hálás voltam, hogy Jake próbálta elvinni a közelünkből Nessie-t, ugyanakkor boldog voltam, hogy a lányunk velünk akart lenni.

-         Mondjatok mesét nekem – bújt hozzánk Renesmee. Aztán tekintete végigsiklott a szobán. Szája kis „o” alakot formált. Edward megszorította a kezem, mindene megfeszült.

-         Ugye én nem így lettem? – kérdezte Nessie, majd hirtelen az arcomhoz nyomta kezeit.

Carlisle dolgozó szobáját láttam, ahogy Carlisle búcsút int Nessie-nek és Jake-nek. Jake egyből átváltozott, végignyúlt a földön, másodpercekkel később elaludva. Nessie lerakta a könyvet, amit épp olvasgatott, s egy vaskosabb kötet emelt le a polcról. Éreztem az emlékben, hogy a feltételezéseire keresett válaszokat. Képek és szövegek sokaság tombolt a fejemben. Nessie egyre gyorsabban olvasott, hol fintorogva, hol még jobban elborzadva. A könyvet, ami a biológiai lexikon volt, háromnegyedénél csapta be, ahol a babák fejlődési szakaszait ábrázolták. A zajra Jacob felriadt, s mikor meglátta, mi van Nessie kezében, felnyüszített. Visszaváltozott, mire Nessie elfordította a fejét.  „Azonnal öltözz fel. Te is olyan vagy, mint azok a fiúk a lexikonban.”  Jacob magára rángatta ruháit, majd visszatette helyére a lexikont. Teljes pánik uralkodott az arcán. „ Nessie, semmi baj. Ez természetes, hogy olyan vagyok. Te is olyan leszel majd, mint a lányok abban a könyvben. „ „Nem – visította Nessie -, én nem leszek olyan, mert én nem fogok olyat csinálni, mint azok a lányok és fiúk az ábrákon.”  Jake ajkai megrándultak, visszafojtva egy ideges nevetést. „ Nem – kiáltott fel ismét Nessie -, ők is.” Láttam, ahogy minket képzelt maga elé. Aztán bevillant neki a születése pillanata. Jacob magához ölelte Nessie-t. „ De te ugye nem?”- rimánkodott kislányom, felvillantva Jake-nek egy ábrát, ami hasonlított tíz perccel ezelőtti helyzetünkre Edward-dal. Jacob próbált nyugodtan, vihogás nélkül válaszolni: „Nem, kislány, én nem.”

Ezzel az emlék véget ért, de Nessie kérdése még mindig visszhangzott bennem. Erre most egyáltalán nem számítottam, nem tudtam, hogyan tudnék úgy válaszolni, amivel nem is hazudok, és megnyugtatom Renesmee-t.

-         Figyelj rám, édesem – mondta Edward, mikor látta, képtelen vagyok megszólalni. – Jól mondta Jacob, ez teljesen természetes. Ha két személy szerelemmel szereti egymást, akkor ezt általában úgy is kimutatják. Nincs ebben semmi rossz, ez egy jó dolog. Ebből a jó dologból lettél te is. A mamival mi vagyunk a legboldogabbak, hogy te itt vagy nekünk.

-         De ez miért kell? – követelte Nessie. – Ha én egyszer babát akarok, akkor nekem is azt kell tennem? Nincs valami kevésbé visszataszító megoldás?

-         Nessie – simogatta meg arcát Edward -, hidd el, egyszer meg fogod érteni, hogy ez hozzá tartozik az élethez.

Renesmee összeráncolta a homlokát, elmerülve gondolataiban. Edward hagyta, hogy hangosan mondja ki a kérdéseit.

-         És mi van a többiekkel? Alice azt mondta, azért megy újra és újra Jasper-hez, mert szerelmes belé. Akkor ők is kimutatják úgy? És ha szerelmesek vagyunk, akkor megházasodunk?

-         Nem mindenki házasodik össze – válaszolta Edward. – Másrészt, Alice és Jasper is kifejezik azáltal az érzéseiket.

-         Akkor miért nincs gyerekük?

-         Nem mindenki olyan szerencsés, hogy gyermeke lehessen – mondta Edward, s én örültem, hogy nem teljesen az igazat mondja. Erre a kérdésre jobb, ha később kapja meg a valódi választ. Reménykedtem, hogy ennél bonyolultabb kérdést már nem kapunk, de hiába volt minden bizakodásom.

-         És Jake-nek van szerelme? – mintha aggódás csendült volna hangjában. Összenéztünk Edward-dal. Most már határozottan azt éreztem, az eddigi beszélgetésük Edward-dal kellemes csevegés volt. Hogy lettem volna képes nemet mondani neki, mikor az hazugság lett volna? Hogy kérhettem volna, várjon egy kicsit a kérdéseivel?