-  Bella – suttogta Edward keserűen -, miért? Mi az, hogy nem ma?

-  Kihasználjuk, hogy mindenki minket akar vigasztalni. Van egy tervem. Segítesz? – kérdeztem, de már el is indultam a tisztás irányába. Elkapta a derekamat, visszahúzott magához. Tudtam, mi fog következni. Kompromisszum. Elmosolyodtam.

- Bella – duruzsolta -, nem segítek. Nem, míg meg nem ígérsz valamit.

- Nem kell megígértetned velem semmit. Csak kérj meg rá. Bármit megkaphatsz tőlem – fordultam felé.

Bánatosan mosolygott, ujjait hajamba fűzte. Sokáig csak a szemembe nézett, időnként lehajolva, hogy megcsókoljon. Nem értettem a reakcióját, nem értettem, miért olyan fájdalmas a tekintete.

Szerettem volna megkérdezni, mit kell megtennem azért, hogy segítsen, azonban megelőzött egy elterelő kérdéssel.

-         Tudod, mit mondott Jasper, amiért Alice összetört? – kérdezte, s közben kézen fogott, a tisztás irányába sétálva.

„Nem.” – feleltem gondolatban. Rám sandított, és átkarolta a vállamat. Tudtam, hogy ezzel meg tudom őt puhítani. „Nagyon rossz, amit mondott?”

-         Nos, Jaspert magával ragadta a vérszomj. Tett egy ígéretet Jessicának…

„Ígéretet? Ezt nem értem.”

-         Megígérte, elhagyja Alice-t, ha Jessica szó nélkül elmegy vele, és megengedi, hogy kipróbáljon valamit.

„Azért annyira Jessica sem ostoba, hogy…” – méltatlankodtam, de Edward felnevetett, minden öröm nélkül.

-         Bella, elfelejtetted? – kérdezte ironikusan. - Vámpírok vagyunk. Jasper több száz éven keresztül embervéren élt. Minden praktikát ismer. Egy értelmileg felszínes nőt pedig semmiség átverni. Egyszer igazán kipróbálhatnád egy férfin ezt – fintorgott.

„Nem hiszem, hogy tetszene neked. Örülök, hogy nem tudod, milyen áron vettem rá a bútorkiszállító fiút és J. Jenks-et…”

-         Mit csináltál velük? – nevetett, és gonosznak hangzott. Aztán még inkább nevetni kezdett. Felkapott, erősen tartva. – Tudod mit, inkább mutasd meg!

„ Mosolyogtam, és elpanaszoltam nekik, mennyire fontos, hogy minél hamarabb kézhez kapjam a papírokat és a bútorokat.”

-         Ennyi? – lépkedett tovább, ám nem rakott le. Összehúzta a szemeit, mikor rákacsintottam. – Mesélj még szépen, kedvesem.

„ Nem kell féltékenynek lenned. Elfelejtetted? Vámpírok vagyunk.” – gúnyolódtam.

-         Egyszer úgy is kiszedem belőled, ígérem, meg foglak kérni rá – villantak meg szemei.

„Amint tökéletesen kettesben leszünk, megmutatom neked, mit tettem volna, ha nem vagyok férjnél.” – húztam el a számat. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire féltékeny.

-         Most is kettesben vagyunk – köszörülte meg a torkát, kedvenc mosolyom kíséretében.

„De most nem tehetjük” – szabadultam ki karjaiból. „ Figyelj rám, Edward! Nem akarom őket úgy itt hagyni, hogy nincs minden megbeszélve. Segítened kell nekem. Tudom, hogy eleged van. De ennyivel – sőt sokkal többel –tartozunk nekik!”

-         Mi a terved? – túrt hajába. – Megpróbálok nyugodt maradni. Igazad van, mindenkinek jobb lesz, ha megbeszéljük az elmúlt napok őrületeit.

-         Akkor gyere velem – mondtam, s rohanni kezdtem.

-         Elég közel leszel így? – kérdezte a tisztástól húsz méterre, egy sövény takarásában álltunk meg.

-         Igen – bólintottam. – Alice van egyedül ott?

-         Nem, Jasper leskelődik utána – ráncolta homlokát. – Oh – mosolyodott el megértően-, és a bébink. Elaludt. Megpróbáljam elhozni?

-         Nem, nem – tiltakoztam. – Van egy olyan érzésem, ha véletlen felébredne, pozitív irányba terelheti az eseményeket.

-         Minden bizonnyal – bólogatott. – Gyorsabbnak kell lenned, mint ahogy Alice meglátja az elhatározásod – figyelmeztetett.

-         Mennyi idő kell neki, hogy látomása legyen?

-         „Kissé” pánikol most – sóhajtotta sajnálkozva. – Elsősorban, hogy mi lesz vele és Jasperrel - és tudja, hogy Jasper őt figyeli. Másodsorban, hogy ezek után még családi körben akarsz-e hozzám jönni – nézett rám sokat mondóan.

-         Hozzád megyek – szorítottam meg kezét. – Emmett fog minket összeadni.

-         Ma? – kérdezte mohón, de nem tudtam neki válaszolni.

-         Jasper, fuss! – kiáltotta Alice.

Előre kellett futnom, és közben a pajzsomat Alice és Jasper köré vonnom. Jasper ahelyett, hogy elfutott volna, rémült arccal száguldott Alice felé.

-         Alice, mit láttál? – kiabálta. Alice-t már sikerült a pajzsom alá vonnom, és hagytam, hogy Jasper is belefusson. Jasper azonnal Alice elé állt.

-         Alice, mi a baj? Mit láttál? – követelte.

-         Kösz szépen, Bella – förmedt rám Alice, körbe-körbe forogva. Az erdő szélén álltam meg, egy méretes fa mögött.

-         Sajnálom, de nincs más megoldás. Meg kell ezt beszélnetek! – mondtam emberi hangerővel.

-         Több ideje vagyok házas, mint te! – csattant fel Alice. – El tudom dönteni, mit kell megbeszélnem a férjemmel és mit nem. Ezt például, nincs értelme megbeszélni.

-         Alice – szólt Jasper. – Akaratgyenge vagyok. Ha Bellának sikerült az első nap megállnia, nekem is sikerülnie kellene…

-         Jasper, engem az sem érdekelt volna, ha az étteremben lévő összes ember vérét kiszívod! – dühöngött Alice, és elkezdtem reménykedni, hogy talán a düh majd beszédre készteti. – A hülye bűntudatoddal lettem volna elfoglalva, és inkább azzal, minthogy elgondolkodjak, mennyire vagyok neked fontos. „ Jessica, elhagyom őt, ígérem, csak gyere velem, ki akarok valamit próbálni, gyere velem, Alice nem számít nekem.” – utánozta Jasper csábító szavait.

-         Sajnálom, Alice, kérlek … - könyörgött Jasper. – Nem fogod engedni, hogy elmagyarázzam, igaz?

-         Engedd meg neki, Alice – halottam meg Renesmee hangját.

-         Miért?! Minek, Renesmee? Te képes lennél Jacobot elhagyni egy kis vér miatt?

-         Az más – felelte Renesmee. – Én Jacob vérét szeretem a legjobban. De mondd csak, Alice! Mit látsz a jövőben?

-         Teljesen mindegy, mit látok – makacskodott Alice.

-         Nem, egyáltalán nem mindegy. Szeretnéd, hogy visszatérjen a régi családjához? Biztosan ezt akarod, Alice? – kérdezte Nessie. Edward mellém állt, és az arca félelmet tükrözött…