26. fejezet: Hálából bosszút állni és a vén bölcs

Én, miután Edward arca félelemből megkönnyebbülésre változott – és csak nemet intett, mikor tudni akartam, hogy mit halott -, kiléptem a fa mögül, és Alice-re koncentráltam. Alice orra dacos fintorba csavaradott.
- Nem – vont vállat idegesen. – Beszélj! – csattant fel, Jaspernek címezve szavait, majd Edward felé fordult. – Te menj, és hozd el Charlie-t! És te – bökött felém – védelmezd csak magad! Nem kell a pajzsod! Jobban tennéd, ha öltöznél. Emmett tűkön ül. A szövegét gyakorolja… - vihogott fel idegesen, aztán egy hirtelen hangulatváltozással Jazzre kiabált, fél pillanatra rápillantva: - Azt mondtam, beszélj! Nem hallom a magyarázatot!
Jasper hátralépett egyet ijedtében.
- Bella – szólt halkan, folyton Alice-t bámulva, mintha többé nem lenne esélye, hogy láthatja. – Nem kell a pajzs. De ne menj el, szeretném, ha tudnád, miért tettem, amit tettem. Edward, te elmehetsz, ha akarsz. Te már tudod, ugye?
- Köszönöm, Jasper! – biccentett Edward. Valamiért különösen nagy hálát véltem kihallani a hangjából. – És ne aggódj, csak pattog, de nem csap nagyot. Igaz, kis pöttöm méreglabda? – kacsintott Edward Alice-re. Alice felmorgott.
- Na, idefigyelj, Edward! Valóra váltom Bella tervének egészét, és ma én házasodok, nem pedig te, ha nem indulsz most rögtön!
- Egy lépést se, Edward! Ez tetszik nekem! – suhant Alice-hez Jazz, és maga felé fordította. – Szép ez a tisztás! Hozzám jössz?
- Most voltunk Vegasban, és lehet, hogy hiba volt – sziszegte Alice, de engedte, hogy Jazz egészen közel húzza magához, és az arcuk centikre volt egymástól. Mindketten elszántan és makacsul néztek egymás szemébe. – Beszélj!
- Jessica egy r… - harapta el a mondatot Jasper. Aztán a szavak csak ömlöttek belőle, nem engedve, hogy bárki vagy bármi megállítsa. – Egy alattomos kislány. Amióta Bella Forksba jött, azóta beszéli ki, folyamatosan. Irigy rá, amiért megszerezte magának Edwardot, amiért egyáltalán befogadtuk a titokzatos életünkbe. Utáltam érezni, ahogy gyűlölettel és fölényes megvetéssel érez Bella iránt. Pedig ha tudta volna, hogy Bella mit hozott a családunkba. A mosolygós, vidám Edwardot, akit sosem láttunk igazán. Ki volt ő addig? Egy két lábon járó fakó kőtömb. Hány évig nem komponált? Mikor halottad önfeledten nevetni, amióta velük vagyunk? Megmondjam? Soha, soha addig a pillanatig, míg Bella meg nem jelent az életében! És mit tettem én? Hát nem éppen viselkedtem hálás fivérként vagy barátként. Egyetlen vércsepp csordult ki az ujjából, és én meg akartam ölni. Mit hoztam én a családba? Letargiát, Edwardot elüldöztem, Bellát vérfarkasok kezére adtam. És hol volt ezalatt Jessica? Elmesélte nekem, hogy örült, hogy Bella szenved, diadalittas volt, amiért bebizonyosodott, hogy Edwardnak nem elég jó Bella sem. Tegnap este mámorosan ecsetelte – persze hazugság volt, éreztem –, hogy végül nem is bánja, hogy összeházasodtak, mert Edward hiszékeny őrült, Bella pedig pszichopata és mániákus depressziós. Oh, és engem szeret évek óta. Ez volt az a pillanat, amikor minden kiéleződött bennem. Bosszút akartam állni rajta. Tudatomnál voltam, tökéletesen. Azt akartam, hogy feltétel nélkül, tökéletesen biztosítva érezze magát. Ezért mondtam neki, hogy nem számítasz, elhagylak. Ki akartam próbálni, hogy mennyire képes megalázni önmagát. Nem öltem volna meg, undorodom a vérétől, ami rosszabb elemekből áll, mint a skorpiók mérge. Én Bellának köszönhettem, hogy Edward felől többé nem unalom és gyűlölet áradt az élet iránt, hanem boldog izgatottság. Aztán mikor ismét visszatértünk Bellához, Edward még annak dacára is viszonylagos nyugalommal létezett, hogy Victoria tönkre akart tenni mindent. Sőt, volt pár nap, amikor erősen került, de nem tudtam kizárni a fokozódó vágyának érzését. Én ennek is tudtam örülni. Bella végre ráébresztette Edwardot egy újabb fontos érzelemre. Szerinted az esküvőn miért tudtam megállni, hogy ne bántsak senkit? Tudod, mit éreztek ők ketten? Majdnem megrészegültem tőlük. Edward életében először úgy érezte, hogy minden, ami velük történt, nem számít, mert végre az övé Bella, visszavonhatatlanul. Bella helyesebb döntést sem tudott volna hozni. Ne haragudj, Edward, de ha Bella időnként nem makacsolta volna meg magát, te még mindig kóborolnál valahol. Érted már, Alice? A Volturi több száz évre meg lett alázva, amiért Bella összekovácsolta a vámpírok és a vérfarkasok sorsát, amiért megvédelmezett minket. Meghalt, hogy Renesmee élhessen. Nem te érezted Edward hullámvölgyeit akkor. Nem pánikolt, nem retteget, hanem fuldoklott Bella féltésében. De ott volt Renesmee. Ki kellett mennem a házból, el Port Angelesig, mert azt hittem, összesek a lágyságtól, amit Edward táplált Renesmee iránt. Mikor Bella első nap képes volt vérontás nélkül idegeneket életben hagyni, Charlie-val órákat eltölteni, akkor én gyűlöltem magam, mégis hálás voltam neki. Megtanított arra, hogy csak akarni kell. Zárj be bármelyik emberrel a világon egy szobába évekre, és én akkor sem bántom. Mert szeretlek, mert hálás vagyok Bellának, amiért folyton boldog volt, míg nem jött a Volturi, sőt, mikor tudta, hogy baj van, ő nem elmenekült, ő küzdött. Hát nem érted, Alice, minden boldogságot, ami most a családban van, azt mind neki köszönhetjük! Én csak hálából akartam bosszút állni Jessicán. Jessica gonosz, Bella tiszta lelke nem érdemel ilyen gonoszosságot. Csak törleszteni akartam Bellának. Tudtam, hogy egyszer elmennek, még ha nem is örökre, de el. Hiányozni fognak, de te itt leszel velem, mondd, hogy itt leszel nekem! – mondta Jazz, és remegett.
Mind zaklatottak voltunk. Edward volt talán a legjózanabb. Halványan rám mosolygott, mintegy bocsánatkérően, amiért nem beszélt erről nekem, hogy mennyi érzelmi sokk érte miattam. Nem tudtam eldönteni, hogy Jaspert öleljem át, vagy Edwardra vessem magam. Jasper és Alice még mindig csak nézték egymást, nem lett volna illendő közéjük furakodnom. Másfelől Renesmee mind a négyünket élénken elemzett szemeivel, és előtte sosem akartam túlfűtött érzelmekkel szeretni Edwardot. Szerettem volna elmagyarázni Jaspernek, hogy ez nem mind az én érdemem, hogy ehhez a boldogsághoz, és az ezelőtti érzésekhez is mindenki kellett, talán még Rosalie áskálódása is, sőt, ha ő nem informálja félre Edwardot, én még mindig zombiként élnék, míg Edward egy kávésdoboznyi hamu formájában létezne. Tudtam, hogy nem a legtökéletesebb megoldás elhagyni őket, de nem tudtam megtagadni a vágyaimat. Nekem sosem adatott meg a valódi család. Nem haragudtam Renée-re, sem Charlie-ra, de az, hogy nekem volt esélyem egészként létezni egy családban, ezt nem vehették el tőlem.
Edward közelebb lépett hozzám.
- Hozd Charlie-t – suttogtam. A hangom fojtott volt. Kezeibe vette kezeimet, leheletnyi finomsággal érintve ajkaival.
- Fehérben leszel… - mondta, és tévedett.
- „Az oltárnál találkozunk” – feleltem gondolatban. Kezei erősen közrefogták arcomat, ahogy ajkai homlokomra tapadtak. Hosszú másodpercek után eltűnt az erdő sűrű fái között.
A figyelmem ismét Jasperre összpontosult.
- Szégyellem magam – hajtotta le Alice a fejét. Jasper felnevetett.
- Csak mondd meg, mi lesz velem – kérte Jazz.
- Itt leszek neked – szegte fel állát Alice. Jasper mosolyogva fordult felém:
- Hiányozni fogtok. Hozzatok nekünk ajándékot majd. Jacobnak elég lesz egy ép és egészséges Renesmee. Én tudod, minek örülnék? – kérdezte, s közben Alice-t magához ölelte. Várakozóan ránéztem, bágyadt mosollyal kiegészítve. – Örülnék, ha Seattle-ig kellene rohannom Edward örömletargiája elöl. Örülnék, ha nevetve kellene elbujdosnom a mérhetetlen szerelmi vágyaid elől – kacsintott rám.
- Nekem csak hozd vissza magad – mondta Alice, majd kedveskedve megpaskolta Jasper arcát, hogy magára irányítsa férje figyelmét.
Jobbnak láttam Renesmee-t karjaimba venni, és rohamléptekkel távozni a helyszínről.
- Énekelnél valamit, kicsim? – kérdeztem, mikor Alice vidám nevetése vegyült egy játékos morgással.
Próbáltam többszörös sebességgel futni, mint amire képes voltam, hogy Renesmee – még ha tudta is, hogy Jasperék mit fognak tenni -, legalább hallani ne halljon semmit.
- Anya – kuncogott Renesmee, és nem akartam hallani, amit mondani készült. – Nem számít, hogy hallom-e vagy sem. Ez nem olyan dolog, ami ebben a családban olyan nagy titok. Jobb, ha hozzászokok. Ó, és ne menj Esméékhez – mondta, mikor a folyóhoz értem. – Kifogynék a dalokból egy idő után – vigyorgott. Hazaindultam kissé megrökönyödve, ám amint Nessie átölelte a nyakamat, és énekelni kezdett, lehiggadtam.
Ez már igazán nem volt súlyos probléma, kezdtem hozzászokni, hogy Renesmee nem akad fenn a szerelmi életeken a Cullen családban, hogy bárki őrültségét tolerálja. Az sem érdekelt már, ha Emmett perverz és pajzán kijelentésekkel fogja traktálni a maroknyi násznépet. Tulajdonképpen nem volt értelme tagadnom, hogy menthetetlenül és végtelenül vágytam Edwardra. Persze ez nem jelentette azt, hogy bárki előtt képes lettem volna őt lerohanni. Legalábbis nem a privát csábításommal fűszerezve. Időnként elgondolkoztam, vajon Edward felfogja-e, hogy mit ki nem tud belőlem hozni. Emmett nagyon meglepődne, ha elcsípné egy-egy mondatomat, mikor Edward létezése megköveteli tőlem a veszedelmesen szerelmes tetteimet.
Most, hogy minden rendeződni látszott, nem volt bennem akkora bűntudat, hogy elmegyünk egy időre. Hogy Jacobbal mi lesz, azt még nem tudtam, de volt egy ütőkártyám. Renesmee. Talán nem lett volna tisztességes őt felhasználni Jacob megpuhítására, de a lenyomatod kérése neked sem lenne mindegy.
- Jacob nagyon dühös ránk, amiért elmegyünk? – kérdeztem, miközben Renesmee haját fésültem.
- Inkább durcásnak mondanám, de nem azért, mert elmegyünk. Nem örült annak, hogy próbáltam felnyitni a szemét. Én nem vagyok a bálványa, akitől megváltást remélhet. Nem kell hozzám igazítani az életét – vont vállat.
- A lenyomata vagy… - szóltam békítőleg.
- És én ennek örülök. Ő az enyém – mosolyodott el, a tükörből rám pillantva. – De nincs jogom megfosztani a szabadságától. Nem várhatom el, hogy alárendelje magát nekem.
Renée szerint én egy öreg lélek voltam. És Edwardban megtaláltam egy másik öreg lelket. Tévedett. Mi két félbeszakadt lélek voltunk, és csak akkor forrtunk teljesen egybe, mikor Renesmee a világra jött. Ő volt a mi öreg lelkünknek a vén bölcse, ő egyesített minket hibátlanul.
- Jacob örömmel adná fel a szabadságát miattad – szorítottam magamhoz a kislányomat. – És ne dacolj ellene, engedd, hogy alárendelje neked önmagát. Tudja, mit csinál.