29. fejezet: Félelmek és bóhóság (Bella szemszöge)
 
-          Hol van apa? – kérdezte Nessie, mikor felébredt.
Önkéntelenül szorítottam össze combjaimat. Reggel kétszer próbáltunk meg lehiggadni. Egy újabb remegés futott végig a gerincemen az emlékek hatására. – Sétál egyet – feleltem, és láttam magamban, ahogy a felkelő Nap megcsillogtatja mérnöki precizitással megtervezett testét. Felnyögtem, mindez túl élethű volt a képzeletemben.
-          Anyu? – értetlenkedett Nessie.
-          Készítek neked reggelit – pattantam fel ágya széléről.
 
Fél másodpercenként kibámultam az ablakon, de azok csak teltek, és Nessie fintorogva végzett a reggelijével. Karba tett kézzel álltam a konyhapultnál, Nessie pedig a konyhapultra ült, lábát lóbálva. Azon merengtem, hogy mindez már nincs az irányításom alatt. És amit az éjjel tett. Csak még inkább kiszolgáltatottá tett. Az ajkai, a kezei, a lelke, mindene… engem akart, és mindenem az övé volt, sőt testem és lelkem egésze követelte tőle ezt a birtokvágyat. Próbáltam elképzelni, hogy tudnám őt is ugyanilyen kiszolgáltatottá tenni, hogy érezze, amit én éreztem. És hogy féljen, mint ahogy én félek. Féltem, hogy egy nap tökéletes őrületbe csap át egymás iránt érzett szerelmünk, és testünk többé sosem válik el egymástól. Főleg ha egyszer Nessie Jake-kel összeköti az életét, és mi „egyedül” maradunk.
Láttam, hogy felém jön, de nem fogtam fel. Csak azt láttam, hogy kirobbanóan jó kedve van, az arca ujjongó, a tekintete arany, mint a méz. Szorosan átölelte Nessie-t, aki vállára hajtotta fejét. Könnyedén csókolt meg, mintha nem is lett volna olyan nehéz elszakadni a másiktól.
-          Nos, Bella, édes, a barna delfinek már alig várnak. Bezzeg engem szélesen kikerültek ma reggel! – fintorgott Edward, de a hangja nagyon boldog volt.
-          Honnan van ruhád? – kérdeztem.
-          A bőröndből – nevetett fel. – Nessie, idehoznád a fürdőruhákat? – húzta össze szemöldökét, amint rájött, hogy nem vagyok virágos jókedvemben. Edward bólogatott Nessie-nek, aki ezután elment. – Mi a baj, szerelmem? – kérdezet elkomorodva.
-          Elmebeteg vagyok – horkantam fel dühösen, és kibújtam ölelő karjai közül. – Miért vagy ilyen tökéletes?! – csattantam fel, aztán erőszakosan magamra rántottam.
-          Este, Bella, majd este – fogta le kezeimet, és töretlen mosoly vette birtokba ajkait. – Figyelj rám! Hárman vagyunk, senki más! Emlékezz az egyensúlyra! – biztatott. A szemei felcsillantak. – Szeretnéd megint ma éjjel a nászajándékodat?
-          Tényleg barnák a delfinek? – robbant be Renesmee a konyhába, és felénk dobta a fürdőruháinkat. Az övé már rajta volt. Edward még várta a választ.
-          Igen – mondtam, és bár Renesmee-nek szántam, Edwardot bámultam. Edward izgatottan felnevetett.
 A nyakába kapta Renesmee-t, és láttam, ahogy ruhástul gázol az óceánba. Én komótosan átvettem a bikinimet, és lassan utánuk úsztam. Renesmee már a delfinekkel játszott, Edward pedig messziről figyelte őket. Én Edwarddal szemben, szintén messze Renesmee-től tapostam a vizet. Fürkészve néztem szemeibe, és a vadságom nem csillapodott. Szerettem volna, ha látja, hogy nem volt fair a kérdése, és hogy miért kérdez ilyet, mikor ma este én akartam nászajándékot adni neki. Tudtam, hogy tudja. Elhúztam a számat, és az arcom fintorba rándult. Vigyorogva megforgatta szemeit, és elmerült a vízben. Dühösen legyintettem egyet, és inkább figyeltem Nessie boldog játékát.
Valami hirtelen lerántott a vízbe, a sötét mélység felé vonszolva. Annyira aggódni kezdtem Reneesméért, hogy őt el ne ragadja egy ugyanilyen valami, hogy elfelejtettem lenézni, mégis mi támadott meg. Ehelyett a felszín felé kezdtem el úszni, de a valami a derekamat fogta át, majd a lábaimat is sikerült lefognia, kezeimet pedig hátrafeszítenie, és mohón a nyakamba harapott. Lenéztem a derekamra, amit egy erős kéz tartott. Elkaptam, és a hozzá tartozó testet magam elé rángattam. Angyalian mosolygott rám Edward. A nevét bugyborékoltam mérgemben. Egy nevetős buboréközönt kaptam cserébe az arcomba, és mire a buborékok tovaszálltak, a bikinim kígyózva haladt a felszín felé. Elégedett vigyorral nyugtázta felháborodott, néma bosszúságom.
-          Ezt most miért kellett? – akartam visítani, de megint csak bugyborékoltam.
Mutatóujját ajkaimra téve, nemet intett fejével. Aztán lejjebb lökte magát, egészen a térdemig, és abban a pillanatban már tudtam, mit vett a fejébe.
-          Nem! – hagyta el számat egy nagy buborék. Felnevetett, és rám nézett: „tudom-hogy-akarod” nézéssel.
Hevesen megráztam fejemet. Féloldalas mosollyal arcán vállat vont, átkarolta lábaimat, vállaira hajlítva őket. Egy szempillantás alatt megtört az ellenállásom. Annyi lelkierőm volt, hogy ellazítsam testemet, hogy ne izegjek-mozogjak. Mindketten tudtuk, hogy kevés időnk van, így erősebb és gyorsabb mozdulatokat tett, mint az első alkalommal. Nem volt semmibe sem kapaszkodnom, s ezzel csak az volt a gond, hogy rövid időn belül egész testemben kapálóztam, összevissza sodródtunk, és mégis képes volt a megfelelő pillanatban erősen megtartani csípőmnél fogva.
Egész idő alatt nem vettem levegőt, pedig szükségem lett volna rá, már csak a megszokás végett is. Megragadta kezemet, és a felszín felé úszott. Amint kiziháltam magam, és nem tudtam eldönteni, hogy a megszokás végett, vagy megint túlságosan elbűvölő volt Edward, Renesmee után kutattak szemeim.
-          Ott van – bökött hátam mögé Edward. Megfordultam, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Elmélyülten kergetőzött a delfinekkel.
Visszafordultam Edward felé, aki már a bikinimet nyújtotta felém, és akinek arca csak orrától kezdve látszódott ki a vízből, hogy ne lássam a felfoghatatlanul önelégült vigyorát. Olyan bohókás volt, semmi komolyság, semmi aggodalom a részéről. Felrángattam magamra a bikinit, és fontolgattam, hogy a nyakába boruljak vagy szidjam össze. Mert hogy a kettő együtt hatástalanította volna egymást.
-          Ezt még visszakapod – sziszegtem végül. Az arca feszültté vált, a szeme helytelenítően megvillant.
-          Szó sem lehet róla, Bella! – vonta össze szigorúan szemöldökét. – Ez a kijelentés el sem hangzott!
A hangjából pánik hallatszódott ki, amit nem tudtam mire vélni, de azt biztos tudtam, hogy nagyon megbántottak szavai. Tudtam, hogy ettől is okos volt félnem, hogy majd nem engedi, mert tapasztalatlan vagyok. Megsemmisülten lehajtottam a fejem, Renesmee-hez úszva, és a delfinek nem húzódtak el tőlem. Kissé tartózkodóbbak voltak, de nem féltek tőlem. A nap hátralévő részében nem szóltam Edwardhoz, ha nem volt muszáj, inkább Renesmee-t szórakoztattam a sziget felfedezésével.
Este megkértem Renesmee-t, hogy hadd maradjak vele éjjel. Aggodalmasan jártatta tekintetét köztem és apja között, de végül bólintott. Befészkelte magát karjaim közé, és hogy magát is szórakoztassa, és mint utólag rájöttem, hogy rávegyen engem a kommunikálásra Edwarddal, elmesélt egy Jacobtól hallott törzsi legendát, ami egy indiánlányról szólt, aki makacs volt, és nem volt hajlandó változtatni a konok viselkedésén, így végül száműzték a törzsből, és csak egy, az erdőben kószáló farkasnak köszönhette, hogy végül visszafogadták a törzsbe. A konok és makacs szavakat mindig jelentőségteljesen kihangsúlyozta, de én nem akartam megérteni a célzást.
Edward sokáig csak egy széken ücsörögve nézett minket, és miután Nessie elaludt, nem akartam tovább elviselni a hitetlenkedő tekintetét, így Nessie puha, gyorsan növő hajzuhatagába temettem arcomat.
Odasimult a hátamhoz, átkarolva minket, és a fülembe mormolt:
-          Bella, kedvesem, te igazán nem érthetsz meg engem – kezdte, és tudtam, halottam a hangjából, hogy amit most készül mondani, azt halálosan komolyan gondolja…