-          Bella, azt hiszem, előtte vissza kellene mennem Kaure kezét ellátni - mondta bizonytalanul. - Sok mindent kell mesélnem, ami sokkal tovább tart, mint az ő kezét rendbe tenni.

Felnevettem, ideges vihogással, és hisztérikus éllel.

-          Igazad van! - nevettem tovább, és az ágy vaskeretére ültem. Elnéztem az eldeformált mintáit, és szórakozva kitéptem belőle egy darabot, és összecsavartam a mutatóujjam körül. - Menj csak! Kaurénak évei vannak, nekem öröklétem. Tudok várni. Addigâ�¦ alszom egyet - horkantam fel, és arccal a párnák közé dőltem. Olyan ideges voltam, hogy sikoltozni volt kedvem. Vagy inkább énekelni? Magam sem tudtam, mindenesetre nevettem.

-          Bella? - kérdezte némi hitetlenkedéssel.

-          Hm? - dünnyögtem a párnákba. Finoman megsimogatta a fejemet.

-          Sietek vissza, ígérem. Nem lenne jobb, ha visszamennél Nessie-ékhez?

-          Hah, naná - lestem ki a hajam közül. - Megcsókolsz? - ültem fel hirtelen ötlettől vezérelve.

-          Hátâ�¦ ha az most jó neked - húzta össze szemöldökét.

-          Nem tudom - vontam vállat sóhajtva. - Végül is, mindegy. Honnan veszel gipszet?

Aggódva nézett rám, én viszont nem értettem, mi a gond. Elmegy Kauréhoz, aztán visszajön, ahogy megbeszéltük. Hamiskás fény csillant a szemeiben.

-          Van kedved lopni? - térdelt fel, és megragadott a fenekemnél fogva, és magához rántott.

-          Lopni? - kerekedtek el szemeim.

-          Azt is ki kell próbálni egyszer - vigyorodott el.

-          Már volt szerencsém megtapasztalni - legyintettem. Felhorkantott.

-          Hogyne! Mit loptál? Várj, kitalálom! Ugyanazok vettek rá, akik földet etettek veled! És mit is? Mondjuk egy cukorkát kellett ellopnod? - gúnyolódott. Elfintorodtam.

-          Annál azért stílusosabb feladatom volt, és én adtam fel magamnak - vágtam vissza.

-          És Charlie nem dugott rács mögé? - csóválta meg fejét.

-          Mész? Vagy maradsz? - dőltem vissza az ágyra, de a kezei még mindig a fenekemen voltak, a lábaim behajlítva, és a hátam emiatt ívbe feszült.

-          Mennem kellene - bizonygatta. Megemeltem a derekam.

-          Hát akkor? Még mindig itt vagy és fogodâ�¦ - fojtottam el egy vigyort.

-          Ó - kapta el kezeit. - Elnézést! Jobb, ha megyek.

-          Nem tudom, hol leszek - néztem rá. - Kicsitâ�¦ spontán vagyok most.

-          Én inkább labilisnak mondanálak. Meg foglak találni, ne aggódj - nyújtotta felém kezét, de aztán sután visszahúzta. - Sietek! - fordult el.

-          Edward! - szóltam utána.

-          Igen? - kérdezte, de nem fordult meg.

-          Ugye mindent el fogsz mondani?

-          Természetesen - felelte, árnyalatnyi csalódottsággal a hangjában. - Pár óra, és itt vagyok, kedvesem!

Miután elment, elnyúltam az ágyon, és leginkább bámultam a plafont. Szerettem volna nem gondolkodni, hisz azt sem sikerült eldöntenem, hogy megvárjam, míg elmond mindent, vagy hanyagoljam a mesét, és inkább kellemesebb mederbe tereljem ajkainak mozgását. Szerettem a hangját, szó se róla. Csak hátâ�¦ ahogy mondta, ma labilis voltam. Mégis döcögtek a kerekek az agyamban. Nem tudtam, hogy egy vámpír képes-e besokallni, de úgy tűnt, nem lehetetlen. Alig telt el pár hét a Volturi â��szívélyesâ�� látogatása óta, és folyton folyvást volt valami vagy valaki, aki â��megszépítetteâ�� a napjainkat. Nehéz volt tartani magam, egyedül Edward és Renesmee miatt tudtam józan maradni akkor. És most ráadásul a friss bűntudatom is rotyogott bennem. Takarékra próbáltam állítani a forralását, valahol tudtam, csak akkor engedhetem felforrni azt az undorító maszlagot bennem, mikor mellettem van Edward, és valami meggyőző érvvel áll elő, hogy miért ne legyen bűntudatom. Felnyögtem, ahogy eszembe jutott, hogy újabb pár hét múlva el kell mennem J. Jenkshez az iratokért. Már most igyekeztem felkészülni a családom többi tagjának arckifejezésére, mikor Angliában felejtjük őket. Arra számítottam, hogy majd Jacob lesz a legmogorvább. A fejemre húztam a legnagyobb párnát, egészen beitta már Edward illatát. Ez segített egy leheletnyit megfeledkezni mindenről, egészen addig, míg az ezüstkütyü a zsebemben nem kezdett izegni-mozogni. Anélkül, hogy ránéztem volna, felvettem.

-          Bella? - szólt bele Carlisle.

-          Nagyon úgy tűnik - fintorodtam el.

-          Minden rendben? Emmett nem mondott semmit, csak annyit, hogy megy hozzátok partizni.

-          Ha-ha-ha - nevettem fel ismét. Mit is várhattam volna Emmettől? Sóhajtottam. - Ja, buliztunk egyet. Otthon mindenki jól van?

-          Többé-kevésbé - pusmogta a telefonba. - Várj egy pillanatot - erősen hallgatóztam, mert suttogva beszélt valakikhez.

â��Szerintem nem túl jó ötlet, Rose! Most döntsétek el, hogy farkasokat festetek vagy a lányok arcképét. A kettő együtt tiszta horror lesz szegény kislánynak.â�� Volt egy fémes csikorgás, és egy káromkodás a háttérben, amit egy gúnyos nevetés követett: â��Most már te is szőke vagy, Morzsi!â��

-          Mi folyik ott? - kiabáltam bele a telefonba.

-          Rose leöntötte Jacobot sárga festékkel - mondta mellékesen Carlisle. - Nem kell aggódnod, Bella. Valaki mindig mellettük van, mielőtt komolyabb összetűzés alakulna ki közöttük. És az, hogy leöntik vagy megdobálják egymást valamivel, már a napi teendők közé tartozik. De nem ezért hívtalak. Várj, kimegyek a házból. Szóval, találtam még a kórházban a véredből. Gyanítom, valamelyik kivizsgálás során vettek vért tőled. Elégessem?

A párna, amit szorongattam, új, kockázatos ötletet adott.

-          Ne! Újrahasznosítom. El tudnád küldeni valahogy?

-          Pe-persze - hebegte Carlisle, de nem kíváncsiskodott. - Majd még hívlak, Bella!

-          Kössz, Carlisle. Szeretlek titeket, mondd meg a többieknek!

-          Mi is szeretünk! - tette le a telefont.

Fáradtnak éreztem magam, a gondolataim túl akartak csordulni elmém kapacitásán. Hinni akartam, hogy Alice tényleg látott minket boldognak, legalább ez tartotta bennem a lelket. Naiv voltam, mikor azt hittem, hogy a balszerencse szerelme irántam a vámpírságommal majd kiszeret belőlem, ám ékes bizonyítéka volt a Volturik látogatása, és a mai este az ellentétére. Nem próbáltam meg teóriákat gyártani, miszerint mennyi szerencsétlenség ér még, vagy, hogy valaha lesz-e csupa kacagás az életem. Szétcincáltam az ágy vaskeretét, alaktalan figurákat formázva belőle.

Edward több,  mint négy óra múlva ért vissza, és addigra a spontaneitásom is csődöt mondott. Meseszép volt, mint mindig, elmerültem arcának figyelésében, miközben mellém feküdt. Őszintén szólva, már nem érdekelt, hogy mi történt pontosan Kauréval, ám egyszer biztosan meggondoltam volna magam, így várakozásteljesen néztem szemeibe.

-          Azt üzeni, hogy tisztel téged - karolt át, és a vállamon sétálgattak ujjai. Hümmögtem párat meglepetten. - Nem hitte volna, hogy szembe mersz velem szállni, mikor terhes lettél.

-          Nem mondtad neki, hogy én sosem féltem tőled? - motyogtam halkan.

-          És azért is tisztel - mondta tovább a saját mondandóját-, hogy nem bántottad őt.

-          Eltört a keze miattam.

-          Tehát hallani akartad, mi is történt pontosan - fogott bele. - Amikor Nessie Kaure elé ment, Kaure megkérdezte, hogy valóban ő-e a mi gyermekünk. Természetesen túl idősnek találta. Miután bemutattam neki, elmondtam, hogy Nessie gyorsabban növekszik, mert félig vérivó démon. Figyelmeztettem, hogy könnyen elbánna az egész törzzsel, ha arra kerülne a sor, hogy megtámadnak. Aztán tovább kérdezgetett rólad, de Nessie-ről nem bírta levenni a tekintetét. Azonnal látta, hogy olyan lettél, mint én. Tudni akarta, hogy lehetséges ez, de megtagadtam a válaszadást. Annyit mondtam csak, hogy így tudtalak megmenteni. Megjegyezte, hogy neked gyűlölnöd kellene engem, amiért démonná tettelek. Régebben igazat adtam volna neki, ám most nevettem ezen. Azt feleltem neki, hogy egy démonnak is lehetnek érzései, és csak azért lettél olyan, mint én, mert szeretlek. És megkértem, felejtse el az ostoba téveszméiket, így például azt, hogy eléget minket a Nap. Nem mondta ki hangosan, de ő tudja, hogy ez csak legenda, máskülönben hogy töltöttem volna veled annyi időt a szigeten. Mikor nem reagált arra, hogy hívja le a fáról a férfit, jeleztem Emmettnek, hogy hozza le onnan. És itt jött volna a vicc. Emmett szerint mulatságos lett volna látni Kaure arcát, mikor meglátja, hogy Nessie elragad egy felnőtt férfit. Bár én már figyelmeztettem Kaurét, hogy Nessie elbánhat velük, jobbnak láttam, ha te lefogod, túlontúl vehemens természete van. Emmett természetesen segített Nessie-nek, nem szerette volna őt leterhelni. Az én kérésemre húzódtak meg az erdőben, abban reménykedtek, hogy Kaure megriad majd, és azonnal ígéretet tesz majd, hogy békén hagynak minket, csak ne bántsák a férfit. Ehelyett - és ekkor már tudtad, hogy Alice jóslata szerinti gikszerek beüthetnek - újfent csak engem gondolt minden baj forrásának. Talán azt is el kellett volna mondanom neki, hogy ha Nessie képes őket harcképtelenné tenni, akkor én vagyok a második legrosszabb, amit életükben kipécéztek maguknak. Emmett ekkor üzent gondolatban, hogy a férfi Renesmee-re akart támadni. Azonnal ráüvöltöttem Kauréra, hogy ne tegyen meggondolatlanságot, és berohantam a fák közé. Mire visszatértünk, te már elkaptad Kaurét. Próbáltam a tudtára adni, hogy ha lesz is áldozat, az csak ő lesz, mert a törzs egyetlen tagja sem akart már veled szembeszállni, kedvesem. Én magam se szerettelek volna megállítani. Gyönyörűségesen veszedelmes volt a tekinteted, a testtartásod. Majdhogynem izgató volt számomra a látványod.  Renesmee észrevette, hogy mennyire bámulnak téged a férfiak, még az is, akit Emmett fogott le, így emlékképeket mutatott rólad, és esetleg halottad, mikor dúdolni kezdett neki. Azt hiszem, valamelyest elvarázsolódott a férfi, mert megköszönte Nessie-nek, és elaludt. Nessie eközben figyelte Kaurét is, tartogatott számára néhány emléket. Nem tudtam nem mosolyogni rád, és meg kell mondjam, egészen megőrültem volna, ha egy férfit tartasz úgy a karjaid között, de neked ezt is elnéztem, hogy Kaurét sikerült kifognod. A törzs tagjai szerettek volna hozzád és Renesmee-hez közelebb lenni, sosem láttak annál szebbet, mint ti. Okos lépés volt Emmettől, hogy a férfi elé állt, az ő termete és vadsága megzabolázta őket. Nessie már a legelején meg akarta mutatni Kaurénak a születésének emlékeit, vagy például azt, amikor felsorakozott a Volturi ellenünk, és megmutatta neki, milyen az, amikor a halál árnya vetül a családodra. Ezért sírt Kaure, érezte, hogy mennyit szenvedtünk, Renesmee emlékein keresztül látta az aggodalmadat, a szereteted Nessie és a családunk iránt. És a szerelmet irántam. Kértem Nessie-t, hogy hagyja abba, megérti ennyiből Kaure, de azokban a pillanatokban Renesmee minden eddig elfojtott elkeseredése felszínre tört. Tökéletesen értettem őt, így engedtem, hogy megmutassa Kaurénak, hogy az a helyzet, amit az indiánoknak köszönhettünk, milyen hatással volt Nessie és az én kapcsolatomra. Kaure kért, hogy kegyelmezzek meg a törzsnek, ne bántsuk őket, inkább őt, de persze az ösztönei arra sarkallták, hogy kiszabaduljon a kezeitek közül. Figyeltelek, ahogy a kábulatból felébredsz, mikor eltört a keze. Tudnod kell, hogy végső esetben lefogtalak volna, nem hiszem, hogy ne lett volna utána bűntudatod. És egyértelmű, hogy erre is csak azért gondoltam, mert nem szeretlek szomorúnak látni. Bár most is az vagy, pedig én büszke vagyok rád, hogy még Renesmee-t is elvitted mellőle. Elmondtam Kaurénak, hogy ez csak a kezdet volt, ha továbbra is ellenünk fordulnának, te sem fogod többé vissza magad. Bevallom, megijedtem, mikor felkiáltottál, hogy elég, és csak azt hajtogattad, hogy menjünk onnan. Kértem Kaurét, hogy jöjjön velünk, elvisszük Rióba, hogy begipszeljék a kezét, ám érthető módon esze ágában sem volt velünk tartani. Most, hogy visszamentem, fél órámba telt, hogy rávegyem, engedje meg, hogy begipszeljem a kezét. Logikus módon nem talált engem épeszűnek, hogy megfenyítjük őket, aztán pedig ellátom. Nos, az az igazság, hogy itt füllentettem, és azt mondtam, a te külön kérésed volt, hogy segítsek neki. Hálás ezért neked. Ó, és látta, hogy nem akartad őt megölni, ő nem ezért sírt és kiabált. Mint már mondtam, az emlékek voltak rá olyan hatással. Azt hiszem, idővel majd hozzászokok, hogy csak győzhetünk, ha te ott vagy, egyetlenem - gördült fölém féloldalas mosollyal.

Újfent csak hümmögtem egy sort. A gondolataim megint cikázni kezdtek az agyamban, de tudatosulni egyik sem tudatosult. Edward puha közelsége, és édes illata mindet elhessegette, mielőtt célba érhettek volna.

A karjaim átölelték hátát, hogy hozzám szorítsák testét. Nem akartam gondolkodni, a bűntudatomat el akartam felejteni, és Edward készséggel segített volna ebben, ám Emmett feltépte a faház ajtaját, és közölte, hazautazik, mert nem találja jogosnak, hogy mi már ünnepelünk, de ő nem. Tartoztunk neki annyival, sőt sokkal, de sokkal többel, hogy kikísérjük a reptérre. Így hát visszamentünk a házhoz, és naplementéig elnéztem, ahogy hárman játszanak a vízben. Edward szerette volna, ha én is játszok velük, de elszontyolodtam a délután folyamán. Szükségem lett volna Edwardra, de Emmett â��irigykedéseâ�� megfosztott tőle. Felfogtam, hogy Emmettnek hiányzott Rose, de megint utáltam a balszerencsémet, hogy egy félóra nem volt az öröklétemben, mikor Edwardot mindenestül szerethettem. Sóvárogtam Carlisle küldeménye után. A telefonom csöndesen búgott, Alice volt az. Halványan elmosolyodtam, felkészülve egy újabb csalódásra.

- Mennyire fog kiakadni Edward? - szóltam bele a telefonba. Furcsán nyugodt voltam abban a fél másodpercben, míg Alice válaszolt.