Köszönet Papagájlánynak, hogy ennyire egyen jár az agyunk. Volt az a rész, amikor Bella elégette a vérét, nos már akkor is ajándékba adata volna, de aztán meggondoltam magam. Ám ugyanez később Papagájlánynak is az eszébe jutott, így végül megegyeztünk, hogy belekerül ez Sl-be. Remélem, örültök!

42. fejezet: Fiolizált emlék II/II. (Edward szemszöge)

Percek óta csak mélyeket lélegeztem, pedig tudtam, hogy nem szabadna, hanem vissza kellene zárnom a fiolát.
â��Bamm-bamm-bammâ�� - csapódtak az illat hatására az emlékek a szívembe, az elmémbe, a lelkembe. Fél önkívületbe kerültem, ahogy minden egyes emlék megtanított egy új érzésre. Belekapaszkodni a reménybe. A zűrzavarban, ami körülölelt Forksban az elmúlt hónapokban, a tehetetlenségben, ami elkísért ide a szigetre is, mindvégig ott volt egy reménysugár. Csak élnem kellett volna vele.
Éveken át értem dobogott a szíve, hogy utána értem csendesedjen el örökre.
Remegtem a gyönyörűségtől, még így is, hogy nem volt ugyanolyan erős vérének illata, mint régen. Próbáltam bezárni a fiolát, de a reszkető kezeimmel félő volt, hogy összetöröm.
- Segíts - kértem kedvesemet, és életemben először mondtam ezt neki. Pedig mindig ezt kellett volna, hogy a reményt meglássam. Apró kezei elvették tőlem, és bezárták a fiolát, hogy aztán a bársonydobozba rejtsék.
A szemibe néztem, és mégsem láttam semmit. Minden fekete volt, egy aprócska négyzettel a közepén, amin hangok és alakok bújtak át. Mindegyiktől féltem, mind azért születtet meg, hogy elrabolják tőlem az életemet. Mind azért létezett, hogy megpróbáljanak engem összetörni, magányossá tenni. Aztán egy vérző kéz félresöpörte őket, egy összetört szív összeforrasztotta magát, hogy megmentsen engem, egy bizonytalan lélek engem választott, és a leggyönyörűbb test meghalt miattam.
Mindvégig annyifelé figyeltem, és nem lehetett volna mentség, hogy mindezt miatta teszem. Egyedül hagytam őt a fájdalmaival, a kétségeivel. A hátam mögé rejtettem, mert azt hittem, ezzel megvédhetem őt a hangoktól és az alakoktól, ahelyett, hogy magam elé állítottam volna, hogy időben láthassam a félelmeit, halljam a panaszát, hogy elmondhassa, mire vágyik.
Üresen hangoztattam az önzőségem. Hiába tudtam, hogy az vagyok, mert az elmémben volt egy ruganyos fal, aminek mindig nekimentem, és visszacsapódtam, de átjutni eddig a pillanatig sosem tudtam. Hiába akartam magamat alárendelni az ő életének, bármi, amit tettem és mondtam, vagy gondoltam, az az ellenkezőjét tette: ő rendelte alá magát az én önzőségemnek.
Képtelenség volt megszólalni, én, aki mindig képes voltam szerelmes szavakat suttogni neki, most csak elterültem a párnák között. Elképedtem a lényén, talán még a sajátomén is. Egy pillanatra azt éreztem, hogy sem őt és sem magamat nem ismerem. Aztán bizsergető melegség áradt szét a szívem körül, mert ez nemhogy nem volt rémisztő abban a téves pillanatban, hanem épp ellenkezőleg, megnyugtatott. És bár nem tudtam, hinnem kellene-e mások tapasztalatainak, szavainak, amit az életük során megtapasztaltak, most már nem is számított volna, ha hiszek is.
Az én életem ebben a percben is gyötrő volt, és örökké az is marad, az aggódás a kedvesem és a gyermekem iránt mindig azzá teszi és fogja is tenni.
Meglehet, ez elegendő ok lett volna az örök boldogtalanságra, az örök tudatnélküli halálvágyra, ám a szerelem és szeretet, ami bennem égett, a tökéletesen ellenkező érzést hozta ki belőlem.
A karjaimban tartottam a szerelem megtestesült valóságát, a közelemben tudtam a szeretetem életben tartóját, és ők ketten gyógyulttá tettek.
A finoman fodrozódó teste, ahogy rémülten kapkodott levegő után szótlanságomat figyelve, az én csillapodó testemhez préselődött, a puha kezei az arcomon nyugodtak, és a tekintete a lelkemnek üzent.
Lehunytam szemeimet, várva, hogy minden úgy legyen, ahogy neki szép és gyönyörteljes.
Ebben a pillanatban sokkal inkább a szinte újjászületett lelkem akart vele szeretkezni, mint a testem, ám a fizikai képtelenségből adódóan ez lehetetlen volt.
Halovány mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy megéreztem lábai súrlódását lábaimon. Vakon és sürgető akarattal kerestem ajkait ajkaimmal, az ujjaim a hajába fonódtak, és lábaim körbeölelték lábait.
A kezeim végigmásztak hátán, fenekén, és felhúzott lábain, ahogy csípőm körül térdelt. A haja bársonyfüggönyként cirógatta arcomat, és próbáltam ugyanilyen finoman cirógatni időközben meztelenné vált hátát. Egyenletesen lélegeztem be bőrének illatát, amit ugyanannyira szerettem, mint vérének illatát, még akkor is, ha nem éreztem a tompa égést a torkomban.
Tudatában voltam annak, hogy nem szereti, ha csak neki szerzek örömet, és magamra egyáltalán nem gondolok, de úgy hittem, aznap én már mindent megkaptam, amit valaha kívánhattam.
A nadrágja spirálisan vált el testétől, ahogy a kezeim felhasították derekánál, és ujjaim körkörösen letépdesték lábairól a ruhaanyagot.
Zavartan mosolygott, miközben szemléltem, ahogy elcseni rólam a ruháim. A boldogan csillogó szemei az enyémeket figyelték, amik leplezetlen eufóriával pásztázták végig domborulatait. Mindig is irigyeltem az ő testét, ami minden porcikájával ki tudta fejezni a testiség önfeláldozó vágyát. Az én testemben csak az izmok feszültek meg, epekedve az enyhülés iránt, de az övéâ�¦ Az ő teste mindig vigasztaló melegséggel ölelte körbe az enyémet, úgy rezzent és mozgott, hogy ne kelljen felesleges és nehezen megfogalmazható szavakba öntenie lelkének és testének irántam érzett szerelmét.
Igyekezetem ezt viszonozni, legalább minimálisan eltanulni tőle a tökéletes örömszerzés apró-cseprő titkait, mert azzal tisztában voltam, hogy én sosem leszek olyan páratlan szerető, mint amilyen ő.
Csak akkor engedtem a testemet leigázni, mikor láttam, hogy elengedi magát, és meg tud feledkezni az én vágyaimról. Elképesztően szebb és felemelőbb érzés volt, mint hogy egy-egy alkalommal én is elérjem a gyönyör végletét.
Azon az éjjelen egy új, töretlen ívű érzés költözött a szívembe és a tudatomba, és azt hiszem, soha többé nem lennék képes boldog lenni, ha ezt az érzést elveszíteném. Nekem örökké ismernem és félnem kell a feleségem és a lányom iránt érzett aggodalmat, ha igazán ismerni akarom a nyugalmat, ha valóban fel akarom ismerni a veszélyt, és hogy úgy tudjak szeretkezni a kedvesemmel, hogy szavak nélkül tudja, mindig magam elé helyezem őt, hogy időben láthassam a vágyait.
És ha mégis megfeledkeznék erről néha-néha, a fiolizált emlék mindig emlékeztetni fog.