Mikor észrevettem, hogy Bella nem vesz levegőt, úrrá lettem kezem remegésén, és az őrült vágyamon, hogy magamba szívhassam a részegítő illatot, és visszazártam a fiolát.
- Ne haragudj – suttogtam fojtott hangon. – De… ah, bár nem olyan, mint régen, annyira sok mindenre emlékeztet. Mivel hálálhatnám meg?
- Örülsz neki? – kérdezte remegő hangon, ahogy szaggatottan újra lélegezni kezdett. A bársonydobozt, amibe visszahelyeztem a fiolát, óvatosan a padlóra raktam.
- Azt hiszem, a te szerelmed sokkal, de sokkal kifejezőbb, mint az enyém – húztam fel magammal, és egy másik ágyhoz vezettem, hogy a fiolának még véletlenül se legyen semmi baja.
- Miért mondod ezt? - a hangja csalódottnak tűnt.
- Nekem adtad magad, nekem adtad Nessie-t, nekem adtad a véred, visszaadtad a lelkem. Én semmit sem tudok adni neked. Semmit, szavakon kívül – mormoltam a fülébe, és nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig hátán.
- Ó, dehogynem – rebegte, és a feje hátrabukott, ahogy ajkaim végigjárták álla vonalát. – Ha te nem lennél, nem lenne kinek adnom magam, nem lenne Renesmee… semmi nem létezne… én sem.
Válaszolni akartam, de az ajkaim túlságosan ragaszkodtak Bella ajkaihoz, és a kezeim ellenezték a ruhák simulását testén.
- Ugye, milyen önző vagyok? – emeltem őt fel. – Nem bírom nélküled. De látni akarom, mit szeretnél most? Mondd el, vagy mutasd meg!
- Egyiket sem kell megtennem – ellenkezett, de azért megfogta az egyik kezemet, és végigvezette mellkasától a csípőjéig. – Úgyis érzed.
- Mindig figyelni fogok rád ezentúl – dőltem vele az ágyra.
- Ezentúl? – pillantott szemeimbe, és ajkaim elnyíltak, hogy válaszoljanak. – Később – motyogta nyakamba.
- Ha most nem válaszolok, sokáig kell várnod – sóhajtottam, ahogy végignéztem bámulatos idomain.
- Akkor válaszolj, míg… – húzott fel magához, és a pólómat lehúzta rólam.
- Mindig üresen hangoztattam az önzőségem. Hiába tudtam, hogy az vagyok, mert az elmémben volt egy ruganyos fal, aminek mindig nekimentem, és visszacsapódtam, de átjutni eddig a pillanatig sosem tudtam. Hiába akartam magamat alárendelni a te életednek, bármi, amit tettem és mondtam, vagy gondoltam, az az ellenkezőjét tette: te rendelted alá magad az én önzőségemnek – hadartam. – Várj – kuncogtam fel, és magam mellé fektettem. – Hadd mondjam végig, kérlek.
Bólintott, és lába a derekamra kulcsolódott, hogy közelebb húzhassa magát hozzám.
- Még mindig nem ismerem magam tökéletesen, de lassan rájövök, ki vagyok. Nem számít, hogy hány évet éltem, mert az mind üres volt. Talán pontosan eddig hasztalan is volt, mert mindvégig annyifelé figyeltem, és nem lehetett volna mentség, hogy mindezt miattad teszem. Egyedül hagytalak téged a fájdalmaiddal, a kétségeiddel. A hátam mögé rejtettelek, mert azt hittem, ezzel megvédhetlek téged az ellenségeinktől, ahelyett, hogy magam elé állítottalak volna, hogy időben láthassam a félelmeidet, halljam a panaszaidat, hogy elmondhasd, mire vágysz. De mostantól előttem fogsz állni, és látva látok majd, hallva hallok, és nem engedem, hogy egyedül maradj. Sem akkor, ha boldogtalan vagy, sem akkor, ha boldog. Tudom, hogy sokat fogok még gyötrődni, mert aggódni fogok érted, és Nessiért. Örökké így lesz. Nem lennék képes másképp érezni, és nem is akarok. Ha tudok aggódni, akkor az csak azért van, mert mindig, mikor egy apró részletet megismerek magamból, rájövök, hogy azt Neked köszönhetem, és akarva-akaratlanul még inkább beléd szeretek. És ezt meg akarom őrizni. Nem kérem, hogy te vigyázz magadra és Nessie-re, mert ezt én akarom megtenni. El sem hiszed, mennyire szeretem őt. Nehéz elhinni azok után, amit tenni akartam, és …
- Csss – rázta meg a fejét. – Látom, hogy mennyire szereted őt. Nem kell emiatt többé félned.
- Próbálom bebizonyítani, hogy… - kezdtem, de elakadta a lélegzetem, miután reflexszerűen végigpásztáztam testén. Mindig is irigyeltem az ő testét, ami minden porcikájával ki tudta fejezni a testiség önfeláldozó vágyát. Az én testemben csak az izmok feszültek meg, epekedve az enyhülés iránt, de az övé… Az ő teste mindig vigasztaló melegséggel ölelte körbe az enyémet, úgy rezzent és mozgott, hogy ne kelljen felesleges és nehezen megfogalmazható szavakba öntenie lelkének és testének irántam érzett szerelmét.
- Igen? – susogta.
- Hogy ti mennyire az enyémek vagytok, és hogy én ezt nem fogom soha megszokni, mert… mert… akkor elfelejtenélek titeket igazán megbecsülni és szeretni – rajzoltam mintákat ujjaimmal oldalára.
- Olyan egy hazug vagy – fordított a hátamra.
- Tessék? – képedtem el.
- Hány éven keresztül állítottad, hogy te egy lelketlen szörnyeteg vagy?
- Ó – könnyebbültem meg. – Tanultam a leckéből.
- De még nem mindet tanultad meg. De ha igaz, hogy én tudok neked segíteni, akkor elárulom – simult hozzám, és átkarolta a vállamat -, végeláthatatlanul sok időm van számodra.
- Szólni fogok, ha újat tanultam – ígértem komolyan.
- És a véremmel mit fogsz csinálni? – cirógatta mellkasomat.
- Emlékeztetni fog a hibáimra, és a legszebb pillanatokra veled, míg ember voltál.
- Nem is jutott eszedbe, hogy esetleg – pillantott rám kíváncsian, és az én szemeim is ugyanolyan kíváncsian nézhettek vissza rá, mert halkan, lesütött szemekkel folytatta -, megidd?
Félénken pillantott fel rám ismét, talán mert várta, hogy kinevessem.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Sokkal fontosabb számomra, minthogy megigyam.
- De ugye ez nem csak azért van, mert már nem olyan az illata, mint…
- Nem, egyáltalán nem. Elmondtam miért. Tökéletes a memóriám, de sokkal könnyebb mindent felidéznem, ha van, ami elindítja a folyamatot.
- Kérdezhetek még egy utolsót?
- Megígértem, hogy mindig te leszel az első – csókoltam tenyerébe.
- Nagyon zavart a vérem illata, míg ember voltam, és úgy kellett velem együttlenned?
- Arra gondolsz, mikor szeretkeztünk? – kérdeztem vissza, és mikor bólintott, felkuncogtam. – Talán elfelejtetted, hogy milyen volt akkor együtt?
- Azt nehéz lenne elfelejteni – mosolygott zavartan. – Csak sose kérdeztem, mert mindig annyira… tudod – kuncogott ő is. Ha incselkedni akartam volna, azt feleltem volna, nem tudom.
- Rám akkor a véred illata olyan hatással volt, mint neked az, amikor szétszaggattam a berendezést. Egyedül attól tartottam, hogy megsebezlek, de ezt tudod.
- És most, hogy nincs vérem?
- Azóta sok minden megváltozott, és nekem sokkal fontosabbá vált, hogy életben maradtál. Most már nem számít, hogy nem vagy ember. Látni téged meghalni, megmutatta nekem, hogy nem az számít, milyen formában élsz, hogy ember maradsz-e. Egyszerűen csak élned kell, hogy én is élni tudjak. Mindig imádni fogom a véred illatát, de a tudat és a valóság, hogy élsz és velem vagy, az hat rám úgy, mint az általad imádott rombolásom – gördültem fölé, hogy megmutassam szavaim igazságát, de láttam, hogy még mondani akar valamit. – Csak mondd ki! – biztattam nyugodtan.
- Nem akarok önző lenni, vagy akaratosnak tűnni – nézett el rólam.
- Kérlek – csókoltam a nyakába. – Kérlek, szeretném tudni.
- Én csak… megtennél nekem valamit?
- Akármit – vágtam rá, és szomjaztam szavaira, de helyette a gondolatai csordogáltak elmémbe.
„Szeretkezz velem úgy, mint a legelső alkalommal.”
Majdnem eszeveszetten csókoltam meg, a kérése felkorbácsolta a vágyaimat. Éreztem, hogy az ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak, ahogy felemelem őt az ágyról, és nem foglalkozva semmivel egészen az óceán partjáig sétáltam vele. Ott letettem őt, és a hullámok közé léptem, háttal a háznak, és felnéztem az égre. A hold aznap nem volt kerek, újjászületni készült, mint ahogy aznap én is újjá akartam születni.
Apró keze az enyémre simult, és most boldogan mosolyogtunk egymásra, ahogy másik kezét mellkasomra tette.
- Megígértem, hogy mindent a te érdekedben teszek. Ha valamit nem úgy teszek, ahogy neked lenne örömteli, azonnal szólnod kell – mondtam lágyan.
Még szélesebben elmosolyodott, és gyengéden a mélyebb vizek felé lökött.
Türelmesen várt, míg kiélvezem a látványt, hogy a víz nem torzítja el alakját, ahogy emberi szem látná, hogy a sötét víz nem rejti el szemem elöl a domborulatait.
Ajkaimat ajkaira nyomtam, és bár tudtam minden mozdulatát előre, imádtam az érzést, ahogy átkarolja a nyakamat, és másik kezével a hajamba túr, ahogy végigkúsznak az ujjai tarkómon. Időnként elváltam ajakaitól, de már nem kellett a józanságomra figyelnem, csak szerettem volna simogató leheltét az arcomon érezni. Olyannyira élveztem a pillanatot, hogy neki kellett fejemet a vállára vonni, hogy végigcsókoljam. A kezeim ragaszkodóan kapták el lábait, és kicsit magasabbra is emeltem kedvesemet, mint legelőször, hogy a keblei ajkaim és nyelvem nyomán minél hamarabb érezhessék a fékezhetetlen vágyamat. Amint lábai összetekeredtek a hátam körül, a kezeim a fenekére vándoroltak.
Nem tudtam mindent úgy tenni, mint legelső alkalommal, hisz nem mehettünk a házba, így magamhoz öleltem őt, és visszalopóztam vele a faházikóba, de ott megálltam az ajtó előtt, s miközben egy köszönömöt suttogott, engedtem, hogy lejjebb csússzon csípőmig. A vágyakozó nyögése, és a szabadság, hogy nem kell már magamtól féltenem, előcsalogatta a valódi ösztöneimet, és a következő pillanatban már a legnagyobb ágyon voltunk.
Végigcsókoltam a testét, itt-ott finoman meg is harapva, aminek nyomán mindig megremegett a teste, és a bőre amennyire lehetséges volt, felhevült.
- Nézz rám – kértem, és felemeltem a tarkóját.
A tekintetünk találkozása csak egy röpke pillanat volt, éppen csak addig tartott, míg meg nem csókolt, és ugyanabban a pillanatban lábai felhúzódtak, eltávolodva egymástól.
Egy hosszú sóhaj és egy erőteljes nyögés törte meg a zihálásunkat, ahogy elfoglaltam a kényelmes helyemet. Nem kellett kényszeríteni magamat, hogy lassú legyek, hogy az apró mozdulataim lágy ritmussal keveredjenek. Az ajkaimat csókolgatta, és a kezei a vállaimba kapaszkodtak, amint megemelte a csípőjét, és át nem vette az irányítást.
Bár a mozdulatsoraink összekuszálódtak, és hosszabbakká váltak, minden érintésünk ugyanolyan óvatos volt, mint az első nászéjszakánkon, és ameddig az éjszaka körbeölelt minket, mi addig kapaszkodtunk egymás testébe. És minden alkalommal, mikor megborzongtam testünk tökéletes összjátékától, meg kellett neki vallanom, hogy mennyire gyönyörű is ő.
Meg akartam neki mutatni, hogy mindig úgy fogok vele szeretkezni, hogy szavak nélkül tudja, mindig magam elé helyezem őt, hogy időben láthassam a vágyait.
A hajnal elérkeztekor már csupa tollpihe volt minden körülöttünk, és Bella kacagva markolt fel belőle egy kupacot, két kezével a magasba dobva, és ahogy a tollpihék lefelé hullottak, ő is visszadőlt rám, sokkal lágyabban érintve, mint a hulló fehérségek.