Kora hajnal állt csak el az eső. Edward felajánlotta a kikötőben, hogy megtanítja a vitorlát használni. Felvontam a szemöldököm, és mi tagadás, kicsit rosszul esett a naivitása.
- Ha odaengedsz a kormányhoz – vaksikám, akkor talán mutatnék valamit.
- Vaksi? – hökkent meg. – Ezt hogy érted?
- Csak figyelj – mondtam.
Volt már pár alkalom, amikor elleshettem, hogyan kell a vitorlás hajóval bánni. Csakhogy igazán öröm volt Edwardot figyelni, ahogy élvezi a száguldást, épp ezért nem tartottam annyira fontosnak, hogy megemlítsem neki, akár én is elboldogulnék a hajó kormányzásával.
Próbáltam nem kuncogni, ahogy elképedve figyelte az ügyködéseimet. Nem tudtam, hány perc telt el azóta, hogy elhagytuk a kikötőt, mikor végre megszólalt.
- Most ugye nem szabadna meglepődnöm, igaz?
- Nem, nem igazán – vigyorodtam el, de kitartóan néztem előre.
- Van bármi más, amit eltanultál pusztán megfigyelés alapján?
- Egy sor ilyen dolog van. Emberként is eltanultam dolgokat megfigyelés alapján, ahogyan bárki más – emlékeztettem.
- Ez igaz – mormolta a hátam mögül. – De… nem értelek. Nem tűnt úgy, hogy érdekelne…
- Attól, hogy nem érdekelt, még láttam, mit hogyan kell. Tudod, a vámpírmemória „átka” – ironizáltam. Néha igazán mulatságos volt pont Edwardnak felnyitni a szemét.
- Én egyébként nem minden esetben nevezném ezt átoknak – csúsztak kezei derekamra.
- Reméltem is. Különben is ígértél nekem valamit a bevásárlóközpontban.
- Igen, hogy összelopom tőled a világ összes csókját – csókolta meg a vállamat.
- Nem, nem, nem. Rossz válasz – ráztam meg a fejem, és kivettem a hajamból a virágot, aminek a szirmai már összecsukódtak.
- Ó, hát… hazudtam. Nem akarom megmutatni – feszengett. Tágra nyíltak a szemeim.
- O-o-oké – dadogtam. – És miért nem?
- Nem igazán lenne praktikus, ha elmondanám. Időnként túl kíváncsi vagy, nem gondolod?
- Na, álljon meg a menet! – fordultam felé, mire ő átnyúlt a karjaim alatt, és tovább kormányozta a vitorlást. – Fél perce még olyan voltam, mint akit semmi sem érdekel, most pedig túl kíváncsi vagyok?! – háborogtam.
- Látod, pontosan ezért nem mutatom meg, honnan van a virág – mosolygott lehengerlően. Össze akartam fonni a karjaimat a mellkasom előtt, de ő egészen hozzám simult, így kénytelen voltam visszaengedni őket magam mellé. Dühösen és kérdőn néztem az arcába. – Különben mivel engesztelnélek ki, például a mostaniért? Ha látnád, honnan van a virág, és látnád a többi virágot, már nem is lenne ugyanolyan a hatás.
Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna.
- Úgy hiszed, engem meg lehet békíteni egy virággal?
- Ma is megbékéltél.
- Az tegnap volt – fintorodtam el.
- Akkor tegnap – vont vállat. – De valld csak be, tetszett a virág – pimaszkodott féloldalas mosollyal az arcán. Az arcizmaim megrándultak, nem akartak mosolyt formálni az ajkaimmal.
- Szépecske volt, valóban – igyekeztem szenvtelen hangot megütni. Edward köhintett.
- Ez esetben végképp nem számít, honnan van. Nemde?
- Nem, persze, hogy nem – bólintottam. Összevonta a szemöldökét.
- Nagyszerű – húzott el a kormány elől, és maga mellé állított.
Magában dudorászott az út hátralévő részében, és egy kicsit féltem, hogy talán félreértettem a pimaszkodását. Talán nem kellett volna a végsőkig bosszúságot színlelnem.
A szigethez érve szó nélkül vette kezeibe az összes csomagot, és elindult a ház felé.
- Haragszol? – suttogtam, miközben már a hűtőbe pakolta be az élelmiszereket.
- Nem, dehogy – nézett fel rám, ahogy a hűtő előtt guggolt.
- Akkor? Miért nem szóltál semmit az úton?
- Mert próbáltam visszaemlékezni, mennyi virág van még a … szóval ott, ahol vannak, mert azért nem akarom az összeset leszakítani, és igazság szerint nincs túl sok belőlük – húzta el a száját. – Félre ne értsd, kérlek, de anya elég kényes azokra a virágokra. Szeret mindent megőrizni úgy, ahogy eredetileg volt. Mármint itt, a szigeten. El sem hiszed, mennyire szereti ezt a szigetet – mosolygott rám.
- Ó, dehogynem – mosolyodtam el én is. – Elég furcsa lenne, ha nem szeretné. Ez egy remek hely… sőt, nem is bánnám, ha az enyém lenne – sóhajtottam még mindig mosolyogva.
- Remek! – ragyogott fel az arca, de a következő pillanatban rendezte a vonásait, és villámgyorsan befejezte a pakolást. Gyanakvóan néztem rá, de ő csak odasuhant hozzám, és felemelt annyira, hogy a fejünk egy magasságban legyen.
- Megnézzük őket, hogy jól vannak-e, aztán… van még egy kis időnk erre-arra – súrolták ajkai ajkaimat.
- Ühüm – dünnyögtem, és egészen elvesztem ajkai elemzésében. Úgy tűnt, ez nem igazán zavarja őt, mert néhány másodperc múlva Renesmee szobája előtt álltunk, és gyengéden eltolta az arcomat, és lerakott a földre.
Jacob felmordult, ahogy megérezte az illatunkat, és önkéntelenül is mindkét karját Nessie köré tekerte, aki Jacob mellkasán nyúlt el.
- Nagyon helyes – motyogta Edward biccentve. Összeráncoltam a homlokomat. – Akkor vagyok nyugodt, ha mindenkitől félti. Így biztosan nem eshet baja – magyarázta szinte némán.
- És engem ki véd meg? – hátráltam az ajtó felé. Mielőtt reagált volna a kérdésemre, meg akarta puszilni Renesmee feje búbját, de Jacob meglendítette egyik lapátkezét, és súrolta is vele Edward állkapcsát.
- Hé, áu, te nagy melák – morogta Edward, és megmozgatta az állkapcsát. – Azért megverni nem kell. És még alszik is közben, hogy a fene… - zsörtölődött, de már felém lépkedett.
- Láttad ezt? – biggyesztette le az ajkait.
- Jaj, te szegény – suttogtam, majd kihátráltam a szobából, és intettem neki, hogy jöjjön ki ő is.
Villámgyorsan becsukta maga után az ajtót, majd a vállaira kapott, és kirohant a házból.
- Naa, tegyél le, Edward – püföltem kissé a hátát. Hirtelen torpant meg.
- Rosalie – mondta komoly hangon, s maga mellé vont.
- Nem akartalak titeket megzavarni… csak szeretnék átöltözni és tisztálkodni.
- Természetesen – hebegtem meglepetten. – Ö… gyere, adok ruhákat.
- Köszönöm – mondta csendesen Rosalie, és elindult felém. Edward hirtelen elé lépett, és átölelte.
- Sajnálom, Edward – rázkódott meg Rose Edward karjai között.
- Semmi nincs veszve, Rosalie – mondta nyugtatóan Edward. – Nem kell elmenned.
- Szükségem van rá. És bocsánatot kell kérnem tőle, te tudod a legjobban, mennyire… - csuklott el a hangja.
- Akarod, hogy foglaljak neked helyet a leghamarabbi gépre?
- Megköszönném – húzódott el Rose. – De ne…
- Ahogy szeretnéd, Rosalie – sietett leszögezni valamit Edward. – Csak tisztálkodj meg nyugodtan, és megígérem, egyiküknek sem mondjuk el, hogy beszéltünk veled. Esetleg írj pár sort, hogy elmentél.
- Nagyon gyűlölnek, igaz? – hajtotta le a fejét.
- Nem – vágtam rá rögtön, s magam is elképedtem, hogy én próbálom megnyugtatni Rosalie-t. – Ne aggódj, Rosalie. Mire hazamegyünk, addigra már el is felejtik az egészet.
- Kedves vagy, Bella – mosolygott félszegen rám. – Remélem, így lesz.
- Rose – tette Edward kezeit Rosalie vállaira. – Szerintem most inkább Emmettre koncentrálj. Biztos vagyok benne, hogy halálra aggódja magát érted.
- Nem érdemlem meg – rázta meg a fejét Rose. Nehézkesen sóhajtott, és félve rám pillantott. – Bella? Miután tisztálkodtam, eljönnél velem… beszélgetni?
- Persze – biccentettem.
Némán sétáltunk vissza a házhoz, és Edwarddal a nappaliban vártuk, hogy Rosalie végezzen.
- Ne idegeskedj – simogatta meg a hátam Edward, ahogy a kezeimet tördeltem. – Ez most egy kivételes lehetőség lesz – biztatott, s mint egy végszóra, Rosalie az ajtóhoz állt, és várakozóan rám nézett.
Edward egy röpke csókot nyomott az ajkaimra, s én Rosalie-val az oldalamon kiléptem a házból.