Rosalie javasolta, hogy menjünk egy szép helyre, amit tegnap talált bóklászás közben. Valószínűleg azt remélte, hogy az a bizonyos szép hely nyugodtabbá tesz engem is, és őt is. Már bőven messze jártunk a háztól, mikor Edward őrült sebességgel száguldott el mellettünk, hogy előttünk lefékezzen.
- Két dolog – hadarta. – Nincs útleveled Rose! Másrészt ne vidd oda!
- Akkor visszaúszom – legyintett Rose. – Miért ne vihetném oda?
- Mert én akarom odavinni – mondta egyszerűen Edward. Rose vállat vont, és lehuppant a partra. – Ülj csak le, Bella! Itt is jó lesz! Magunkra hagynál, Edward?
- Természetesen – biccentett, és már ott sem volt.
Lehunytam a szemem, míg leültem Rosalie mellé. Fogalmam sem volt, hogy miért vagyok ideges. Talán mert Rose szemében nem láttam se gúnyt, se hamisságot. Annyira távoli volt minden pillanatban a tekintete, mikor nem beszélt senkihez.
- Örülök, hogy még nem gyűlölsz. Edwardnak igaza volt, te tényleg túl megértő vagy – mosolygott rám hirtelen. Elképedve pislogtam néhányat. – Bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy utállak-e vagy sem – nevetett fel sötéten. – Vagyis nem, nem utállak. Hoztál egy olyan döntést, ami nekem a fél életemet jelenti. De attól még irigy vagyok rád!
- Irigy?! – nevettem fel gyengén.
- Nem vagyok jó… mondanám, hogy ember. Maradjunk annyiban, nem tudok helyesen reagálni az életem történéseire. Úgyis tudod, hogy mire értem ezt. Elégedetlen vagyok, pedig Emmett az enyém. Nincs gyerekem, és hiába van itt Nessie, nekem még mindig nem elég. Vámpír vagy, ami elvileg lezárta volna a kellemetlenségeket a világomban, és mégis csőstül jön utánad a baj. De mindezek ellenére… irigyellek, amiért nem gázolsz át mindenkin, csak mert akarsz valamit. Én nem ismerek más módszert. Nem tudom, hogy ér-e valamit, ha azt mondom, nézd el nekem, hogy ilyen vagyok? Persze eszem ágában sincs bocsánatot kérni, hisz semmi értelme sem lenne. Én sem bocsátanék meg neked, ha fordított lenne a helyzetünk. És tudod mi a legszörnyűbb? – nevetett fel ismét. Ezúttal megvetően. – Szeretném, ha segítenél nekem. Szeretnék empatikusabb lenni, de főleg önzetlen. Mindent úgy kaptam meg eddig, hogy nem érdemeltem meg. Mind jót, mind rosszat. Sajnos, a rossz dolgokat már nem tudom sehogy sem visszafordítani. De a jókon esetleg tudok javítani.
- Nem értelek, azt hiszem… - mondtam halkan, miután hosszasan hallgatott. – Hogy érted, hogy javítani a jókon?
- Van pár személy az életemben, jobban mondva lehetnek még, akiknek számítok valamicskét. De szeretném ezt igazán kiérdemelni. Habár minden vágyam egy gyermek, és Nessie-t majdhogynem a sajátomnak vallhatom, azt hiszem, az én életemben Emmett a legfontosabb. El sem tudod képzelni, milyen sokszor megbántottam őt. Többször, mint bárki mást, pedig senki nincs, akit jobban szeretnék nála.
- Én is bántottam Edwardot, őt a legtöbbször – vágtam közbe. Rosalie elnézően megpaskolta a kezemet.
- De nem apró, jelentéktelen dolgok miatt. Teszem azt, te sosem küldted a pokolba, ha nem költött elég pénz rád.
Felnevettem, mert azt hittem, túloz.
- Nem viccelek, Bella! Például, amikor Esme megkapta Carlisle-től ezt a szigetet, és én Emmettől csak egy új berendezést kaptam a szobámba, olyan hisztériát csaptam, hogy szegény Esme majdnem felajánlotta nekem a szigetet.
- Ó, ez tényleg… - mímelődtem, mert nem akartam sértő lenne.
- Ostoba? Eszelős? Az, nagyon is. Csakhogy Emmett sem komplett. Tudod, hogy mit vett a fejébe? – kérdezte, és mikor megráztam a fejem, félig nevetve folytatta. – Meg akarta venni a Napot! Egy rossz szava sem volt, nem kiabált, nem morgolódott. És azért akarta a Napot megvenni, hogy bármikor, amikor rám süt a fénye, tudhassam, hogy a saját tulajdonomtól ragyogok. Gondolom, nem lepődsz meg, hogy erre mit reagáltam. A fejéhez vágtam, hogy mi értelme ragyognom, ha senki nem láthatja?! Ha senki nem irigykedhet rám, amiért enyém a Nap?
- És erre ő? – kérdeztem mohón. Szinte biztosan tudtam, hogy ezt már Emmett sem tűrte, de azért kíváncsi voltam.
- Átölelt, és bocsánatot kért, hogy nem adhat meg mindent – fintorgott Rose.
- Váó – suttogtam. – Semmi perverz megjegyzés? Semmi harag?
- Nem, semmi. Amikor látja, hogy igazán kiborulok, akkor mindig magára vállal minden felelősséget.
- Á, akkor ezért mondta Edward, hogy halálra aggódja magát érted?
- Nem, nem ezért. Ezt a lépésemet tökéletes őrültségként, és gyerekes viselkedésként fogja kezelni. Csak azért aggódhat – bár kedveli Jacobot -, hogy Jacob nem tudja majd kontrollálni magát, és bánt engem. Úgy hiszem, alaposan össze fog szidni, hogy aztán… - harapta el a mondatot, és zavartan elmosolyodott. Kínosan elmosolyodtam én is. – Nézd, Bella! Nem tudom, hogy csinálod, vagy miért vagy olyan, amilyen. Én csak szeretnék jobb lenni. Szeretném, ha Emmett egy hálás feleséget tudhatna magáénak. Ha Nessie azt érezné, hogy én bármikor lennék az anyukája. Carlisle és Esme sokkal inkább tekint téged a lányának, mint engem, pedig „én voltam ott hamarabb” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe. – Edwardnak folyton azt kellett hallgatni az utóbbi években, hogy mennyire utállak. Szeretnék rád testvérként gondolni. Alice és Jasper… nos, ők tényleg olyanok, mintha a testvéreim lennének. Ám velük sem vagyok általában megértő vagy kedves.
Ismét elhallgatott, és csak nézett rám. Rám, aki nem tudta, milyen arcot vág ehhez a monológhoz. Úgy éreztem magam, mintha Charlie-nak kellett volna végighallgatnom a legsötétebb titkait, aztán kiengesztelni, hogy ez bárkivel megesik. Végül próbáltam összefoglalni a kavargó gondolataim lényegét.
- Uhh, uhh, hát – tétováztam. – Azt hiszem, neked nem én kellek. Ezt úgy értem, én sem vagyok túl jó lelkű, bármit is állít Edward. Nagyon is önző tudok lenni, így nem lenne tisztességes, hogy hagyjam, hogy rólam végy példát. Ez sokat jelent nekem, és mindig a rendelkezésedre állok, ha tudok segíteni. És csak maradj ezen az úton, amire… ráléptél. Majdnem mindegy, hogy mi vagy ki terelt rá, a lényeg, hogy ebbe kapaszkodj. És még így sem biztos, hogy minden simán fog menni. De tudod, mit? – fogtam meg a kezét, mint egy első lépésként a testvérségünk felé. – Emmett biztosan imádni fogja az ötletedet! Jó, te ismered jobban, de még ha igazad is lesz a veszekedést, és a békülési módszereit illetően, még akkor is hiszem, hogy segít majd neked. Az is megeshet, hogy elvisel egy újabb esküvőt – nevettem fel, és meglepve éreztem a szívem tájékán, hogy örülök Rosalie nevetésének.
- Te komolyan egy ködfüggönyön keresztül látod magad, Bella! – nevetgélt tovább. Aztán a következő pillanatban sután megölelt. – Haza kellene úsznom. Megkérhetnélek még egy utolsó dologra?
- Bármire – húzódtam el tőle, de a kezét nem engedtem el.
- Mondd meg Jacobnak és Nessie-nek, hogy személyesen is bocsánatot fogok tőlük kérni, amint hazatértetek. Hiányzik Emmett – nézett az óceán végtelene felé.
- Amint felébredtek – biztosítottam. – Ne adjak egy fürdőruhát? Mégis csak… praktikusabb.
- Hát, igazából – pattant fel, és levette a nadrágot és a pólót, amit kölcsön adtam neki -, már kiszolgáltam magam. Gondoltam, ha utazok is, az este lesz, és reméltem, hogy úszhatok egy kicsit a családom egy részével, csak…
- Hiányzik Emmett – álltam fel én is, miközben a ruhákat összehajtogattam. – Hívj fel minket, amikor hazaérsz, rendben?
- Mindenképp! Viszlát, Bella – nyomott egy puszit az arcomra, majd a hullámok közé szaladt.

Nem is értettem az érzéseimet, de mintha tízezerszer könnyebbé vált volna a szívem. Edward reggelit készített a még mindig szunyókáló párosnak, amikor beléptem a konyhába.
- Ugye, hogy nem is fájt annyira? – fordult felém, mindent tudó mosollyal az arcán.
- Nem – értettem egyet, és a nyakába vetettem magam, kezemben a ruhákkal. – Ami azt illeti, álmomban sem hittem, hogy mennyire sokat jelent Rosalie-val kibékülni. Könnyebbnek érzem magam, mint egy lufi!
Edward jóízűen nevetett, én pedig olyan boldognak éreztem magam, hogy eszem ágában sem volt nem megosztani ezt vele. Ott csókoltam, ahol értem, és hallgattam, ahogy vidáman tovább kuncog.