Edward a fehér szobába vitt, ahol minden olyan bútor ki lett cserélve, amit hónapokkal ezelőtt tönkretettünk. Egy pillanatra eltoltam magamtól.

-        Még nem mesélted el, hogy hogyan lett itt minden kicseréltetve – hadartam.

-        Telefonáltam… még aznap éjjel, mikor hazaértünk innen. Tetszenek a bútorok? – kérdezte csibészes mosollyal.

-        Újak? Úgy értem, nem pont ugyanilyenek voltak azok is, amiket…?

-        Benned tényleg erősen megmaradtak azok a napok – pimaszkodott, és az összekulcsolt kezeinket a fejem fölé nyomta.

-        Ezek is erősen fognak megmaradni – néztem komolyan szemeibe, és egy óvatlan pillanatban dereka köré tekertem lábaimat, és csípőjét az enyémhez rántottam.

-        Hát… ha már így állunk – szűkültek össze szemei, és egy kezébe fogta össze a csuklóimat, a másikkal félrefordította a fejemet.

-        Hé, Bella! – üvöltött Jacob valahonnan a nappaliból.

Edward csalódottan morgott egyet.

-        Várj meg itt, mindjárt elintézem, hogy befogja – azzal kiviharzott a szobából. Hallgatózni kezdtem, hogy meghalljam Renesmee szívdobogását. Elmosolyodtam, és hallgattam, ahogy egyenletesen szuszog. Jacob duzzogó hangja megzavarta a nyugalmamat.

-        Pfúj, Edward! Nem gondolod, hogy én ezt a nyolckarú dögből készült izét megeszem!

-        Sajnálom, Jacob! Én kénytelen vagyok hinni a reklámoknak, miszerint az emberek megeszik a polipot. De ha gondolod, legközelebb megkérdezem az eladónőt, hogy mit ajánl egy éhező vérfarkasnak! De ne kezdj el hisztizni, ha kutyatápot hozok haza – dünnyögte Edward, de hallottam, hogy hol kinyitja, hol becsukja a hűtőszekrény ajtaját. – A fene essen beléd, Jacob Black! Ahelyett, hogy a feleségemmel lehetnék, neked főzöcskézek. Mint valami élettársi viszonyban… ah, nesze, süsd meg magadnak – hallottam valami sercegő hangot, és egy sértődött „nagyon köszönömöt”.

Edward majdnem bevágta maga mögött az ajtót, csak az utolsó negyed másodpercben fogta meg, Nessie nevét motyogva.

A következő pillanatban – pont mikor dübörgő hang hasította keresztül a levegőt – ugyanabban a helyzetben feküdtünk, mint mikor otthagyott.

- Hadd essen csak, meg dörögjön jó hangosan… mi is azok leszünk – és végre valahára volt értelme annak, hogy a fejemet olyan erősen tartotta félrefordítva…

Edward ígéretével szemben igyekeztem nem túl zajos lenni, de azt meg kellett hagyni, hogy ez a hirtelen kerekedett vihar nagyon hasznos volt. Mégiscsak a legjobb barátom és a kislányom lézengett a házban. Ettől függetlenül is feszengtem egy kicsit.

-        Még jó, hogy már nem tudok elpirulni – mondtam félszegen, miközben felöltöztünk.

-        Ugyan már, Bella! – kacagott fel Edward. – Renesmee olyan mélyen alszik, hogy teljesen üresek a gondolatai, Jacob meg feltalálta magát, és elkezdett tévézni. Csak a biztonság kedvéért, egyébként nem hallott semmit sem – magyarázta, ahogy egy fekete pólót vett fel.

-        De akkor is tudja, hogy mi mit csináltunk!

-        Nem is baj! Legalább tudja, hogy ki itt a főnök! Nem fogok az ő kénye kedve szerint viselkedni!

-        Na és ha Nessie ébren lett volna? – akadékoskodtam.

-        Akkor természetesen vele foglalkozunk. De Jacob nem a gyerekem, hál’ Istennek! Nem elég nekem elviselni, hogy elveszi a lányomat, holmi „lenyomat” ürüggyel, még a feleségemet is odaadjam neki „legjobb barát” címen? Azért ennyire nem vagyok megértő… - háborgott, majd felkapott az ölébe.

Jacob még mindig lent ült a nappaliban, bámulva a tévét, csak éppen felpillantott ránk, mikor leültünk mellé. Jobban mondva Edward ült le, engem pedig továbbra is az ölébe préselt.

-        Ah, micsoda kulturális érték! – gúnyolódott Edward. – Teleshop… csak nem árulnak egészben sült ökröt vérfarkasok számára?

-        Nem – vágott vissza Jacob. – Illemkönyvet árusítanak a magadfajta rossz házigazdának – suttogta fogait összeszorítva.

-        Ne haragudj ránk, Jacob! – hajoltam felé békítőleg, mire ő könnyedén rám mosolygott.

-        Hogy téged milyen könnyen be lehet csapni! – nevetett fel, és Edwarddal megveregették egymás vállát.

-        Na, ne szórakozzatok velem! Negyed perce még majd megölitek egymást, most meg…

-        Nyugi van, Bella! – vigyorgott Jacob. – Csak bemelegítettünk… lesz ez még rosszabb is, ha az apósom lesz, és…

-        Hohó, az még nagyon messze van ám, fiatalember! – csattant fel Edward, s ezúttal úgy tűnt, komolyan is gondolja a szavait. Lehunyta a szemeit egy pillanatra, és gyanakodva pillantott el Jacob feje mellett. – Nem tetszik ez nekem – aggodalmaskodott. – Megyek, megnézem, hogy miért alszik ilyen soká – csusszant ki alólam.

-        Jacob – hadartam azonnal, ahogy Edward eltűnt a közelből. – Muszáj mindig provokálnod Edwardot?

-        Ő kezdte! Polipot akart velem etetni! – morcoskodott, és még mondani akart valamit, de Edward éles kiáltása félbeszakította.

-        Nessie!? Nessie, hol vagy? – kiabálta, miközben egyik szobából a másikba rohant. – Jacob! Hol láttad őt utoljára? – üvöltötte valahonnan a ház mögül.

-        Még aludt, mikor felkeltem! – kiabálta vissza Jacob, de addigra már mi is kint voltunk, és a ház oldalánál találkoztunk össze Edwarddal.

-        Az illatát a fürdőszobában lehet leginkább érezni, azután semmi! – mondta Edward kétségbeesetten.

-        Át kell kutatnunk a szigetet – forogtam körbe-körbe, és igyekeztem minél messzebb ellátni. Az eső szüntelenül zuhogott, az óceán háborogva tűrte a viharos szelet, és a mélykék égen mind több villám cikázott keresztül.

-        Hol van Rosalie? Reggel még hallottuk őt Nessie-vel, mintha itt járt volna, és veletek beszélgetne! – kérdezte Jacob Edwardot. – Ha rá tudnál koncentrálni, Edward, akkor ő is…

-        Ó, nem, nem! – sikoltottam. Mi van, ha Renesmee Rosalie-t kezdte keresni a vihar miatt? – Jacob! Meddig voltatok ébren?! Meddig?!

-        Én félálomban voltam, és… és mondtam Nessie-nek, hogy aludjunk még egy kicsit – dadogta. – Nem tudom, mikor aludt el megint! Amikor felébredtem, aludt, és aztán jött a vihar, meg tévéztem, és nem akartam semmilyen más hangra koncentrálni miattatok! Nem tudom, hogy mikor ébredhetett fel!

-        Hívd fel Alice-t! – fordultam Edward felé. – Meg kell tudnunk, hogy látja-e a jövőjüket!

-        Még nem járhatnak olyan messze Jacobtól, hogy…

-        Hívd fel! - üvöltöttem dühösen, és a zsebébe nyúltam, hogy én magam halljam Alice szavait. – Vedd fel, vedd fel – morogtam pánikolva. – Alice? Alice látod Nessie és Rose jövőjét?

-        Adj egy pillanatot – mondta meglepődve. Aztán felszisszent. – Nem, nem látom. Sőt, Emmettét sem!

-        Hogy mi?!

-        Elindult Rosalie után, de mivel nem kapott repülőjegyet, ezért úszva indult Rosalie után. Nem ért még oda? Azt hittem, ezért nem látom a jövőjét – magyarázta.

-        Még nincs itt – suttogtam, mielőtt kinyomtam a telefont. – Emmett idetart, úszva…

-        Nessie nincs a szigeten – nyögte Edward. - Azt hittem, azért nem hallom a gondolatait, mert alszik! Azt hiszem, ő nem aludt vissza olyan gyorsan, mint te – nézett Jacobra. – Talán hallgatózott, és tudta, hogy Rose úszva indult haza. És… talán mikor a vihar elkezdődött… nem mehetett utána! Jajj, nem, nem! – fakadt ki kétségbeesetten. Utánuk kell mennem! Jacob, Bella, ti járjátok körbe a szigetet, hátha valamelyikük felbukkan! – azzal az óceán felé rohant.

-        Csináld, amit mondott, Jacob! – kiabáltam hátra Jacobnak, és Edward után rohantam.

Edward tiltakozni akart, de aztán belátta, hogy nincs itt az ideje annak, hogy vitatkozzunk. Együtt úsztunk egyre bentebb, és a gondolataim összevissza száguldoztak, egyik sem szolgált megnyugtató ténnyel.

-        Renesmee nem tudhatja, hogy merre kell hazaúszni, hisz én sem tudom! – kiabáltam Edwardnak, mikor már mérföldekre jártunk a szigettől.

-        De igen, tudja – felelte hangosan, ám bűntudatosan Edward. – Neked akartunk meglepetést, és mikor a világtérképet néztük, megkért, hogy magyarázzam el, merre is van pontosan anya szigete! Ez hetekkel ezelőtt volt, de biztosan emlékszik mindenre… sajnálom, nem figyeltem rá eléggé!

Nem válaszoltam, csak még gyorsabban kezdtem úszni, habár kénytelen voltam Edward közelében maradni, hisz csak ő tudta az utat. Nem írhattam az egész bajt az ő számlájára, mert ez éppúgy az én hibám volt, mint az övé vagy Jacobé.

Nem akartam felfogni a lehetőséget, hogy elveszthetem a lányomat. A vihar nem csillapodott egy pillanatra sem, és olykor még nekem is gondot okozott egy-egy nagyobb hullámot keresztültörni, pedig erősebb voltam még Edwardnál. És minden egyes ilyen alkalommal sírni tudtam volna, ahogy láttam magam előtt Renesmee törékeny, pici testét, amint a hullámokkal küzd. Tudtam, hogy Renesmee nem bírja a végtelenségig levegő nélkül, és hogy korántsem olyan erős, hogy minden egyes hullámmal megküzdjön. Folyton csak a rémálomszerű képeket láttam magam előtt: hogy a mélybe süllyed, és eszméletét veszti az oxigénhiány miatt, vagy egy villámcsapás miatt, vagy, hogy az óceán számos, veszélyes élőlényeinek egyikébe ütközik, és nem lesz elég gyors, hogy elmeneküljön előle.

-        A gondolataik! – kiabáltam Edwardnak, amit egy újabb mennydörgés mosott el, de úgy tűnt, hallotta a kiabálásomat.

-        Egyfolytában kutatom őket, de semmi! Sajnálom, Bella, annyira sajnálom!

A legrosszabb mégis az volt ebben a kilátástalan helyzetben, hogy a víz minden nyomot elmosott, nem éreztem más illatot, csak a sós vízét, még Edward illatát is csak ritkán éreztem, ha a szél felém sodorta.

Csak abban bízhattam, hogy Emmett hamarosan a szigetre ér, és marad benne annyi higgadtság, hogy ne ölje meg dühében Jacobot, hanem hazatelefonáljon a többieknek. De ez csak még nyugtalanabbá tett. Mi lesz, ha ők ketten egymásnak esnek? Mi lesz, ha Rosalie örökre meggyűlöli emiatt Jacobot vagy engem? Mi lesz, ha Jacob belehal abba, ha végül… soha nem bukkanunk Renesmee nyomára? Elég lesz-e, hogy Edward örökké az enyém lesz, és én az övé? El tudjuk-e majd viselni Renesmee hiányát?