Emberként mindig nyugodt életre vágytam. Házasságra, gyerekekre, házra, kertre… Szerettem meghallgatni az emberek gondjait, ha tudtam mindig próbáltam segíteni nekik. Nem szerettem vitatkozni. Nem voltam se önző se irigy. Mindig megértettem az adott problémákat. Lehetnék hallott is, de egy férfi megmentett. Pontosabban egy másik életet adott nekem. Vámpír lettem, de nem olyan, mint az átlagos mesékben. Gyors voltam, erős, kifinomultak az érzékeim, nem aludtam, gyönyörű lettem s legfőképp nem gyilkoltam. A férfi, aki megmentett, Carlisle, megtiltotta és megakadályozta, hogy emberekből táplálkozzak. Még sohasem kóstoltam embervért. Hálás voltam mindenért, amit megmentőm tett értem. Igaz, nem mondhatom magam élőnek, de halott sem vagyok. Hála neki szörnyeteg és gyilkos se lettem. Ahogy megismertem, rögtön valami lágy bizsergést éreztem. Hamarosan belészerettem. Földöntúli érzés volt. Hozzá mentem feleségül. Boldog voltam, felhőtlenül boldog. Egyetlen egy tény szomorította el új életemet:
„Vámpíroknak nem lehet gyermekük!”
- Nem igazság! Ez nem történhet meg! Vámpíroknak nem lehet gyermekük, Carlisle! – fakadtam ki.
- Esme, nem ismerek rád. Nyugodj meg. Örülnöd kéne az áldásuknak. Ennyi szenvedés után megérdemlik ezt a jutalmat – mondta a szőke férfi a falnak támaszkodva.
- Ők megérdemlik? Na és mondd, én miért nem érdemlem meg? Mit vétettem? Mindig csak mások gondjaival foglalkoztam a sajátommal soha! Mégis én kerültem halálos veszélybe, belőlem lett vámpír, és nekem nem lehet utódom! – kiabáltam, görcsös, elhaló hangon. Szemeim egyre sötétebben csillogtak. Bárcsak tudnék sírni, hogy könnyeim folyója elsodorja kínomat. Bántott az, amit mondtam, de annyira fájt, hogy sohasem élhetem át azt a felemelő érzést, amikor a szoknyámba kapaszkodik egy kisördög, vagy éppen egy kisangyal, azt suttogva, „anyu”. Összerogytam a padlón, arcomat térdeim közé szorítva. Carlisle lassú, nehéz lépteit hallottam közeledni, majd leült mellém. Magához ölelt, szorosan. Tudtam, hogy mellettem áll, de nem tehetett értem semmit. Ez vagyok én: Egy örökké hervadó virág, aminek már sosem lesz gyümölcse. Jól esett szerelmem törődése, de azt, amire vágytam nem tudta megadni nekem. Elmerültem rettentő elmémben. Elcsendesedett a ház, csak halk ritmusos dobbanásokat hallottam, ahogy Renéesme pici szíve éltette őt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kitéptem magam férjem ölelő karjaiból. Magányra vágyva rontottam ki otthonomból, s csak rohantam. Még nem tudtam hova futok e viharos, kegyetlen éjszakán, csak azt tudtam, hogy minél messzebbre…
Nem tudom, hol vagyok, erre még sose jártam. Csak pár mérföldnyi vadon választhat el Forkstól. Pár állat patájának a ropogását hallottam, a talajon, s rengeteg szívdobogást. Valahol a közelben emberek vannak. Meg akartam nézni mi rejtőzik erre felé. Hamar kiértem egy elég rossz állapotban lévő kis útra. Egy nagyobb intézményhez vezetett. Amikor közelebb értem, s meghallottam a fáradt nők hangját rájöttem mi ez. Egy árvaház…
Felugrottam az ablak tetejére. Sok apró, édes illatú újszülött feküdt, mini ágyakon. Csak néztem őket, s néztem, közben azon tűnődtem, mi lenne ha…
- Esme, nem kéne itt lenned – szólított meg egy lágyan csengő hang. Megijedtem, úgy elgondolkodtam, hogy észre se vettem új táraságom. – Bocsáss meg nekem, nem akartalak megijeszteni – folytatta a fiam. Bárcsak tényleg a fiam lehetne. Vérszerinti fiam. Ő lenne életem büszkesége, így is az, de nála jobb gyerekről nem álmodhat az ember, avagy vámpír.
- Szia – suttogtam, hátra se nézve. Éreztem, hogy néz, és tudtam, hogy hallja a gondolataim. Azt is tudja mire gondoltam mielőtt megérkezett volna, ami mikor is volt? – Régóta vagy itt? – kérdeztem.
- Egy ideje. Nézd anyám – kezdte. – Én se értem, hogy születhetett meg Renéesme, de megtörtént. Bellával és veletek együtt, ő a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem. Lehet, nem vagyunk vérszerinti gyermekeid, de mind anyánkként tisztelünk, s szeretünk téged, ahogy Carlislet, apánkként. És Renéesmé a te unokád, nagyi – viccelődött, de sajnos nem tudtam felderülni, a kis humoron. – Kérlek Esme, hallom és hallottam a gondolataid. Te se gondolhatod komolyan. Nem tudnád megtenni egy csecsemővel, nem tudnál ekkora fájdalmat okozni neki. Nem vennéd el tőle a lehetőséged az életre. Nézz rájuk, milyen ártatlanok, kiszolgáltatottak. Túl borzasztó, kegyetlen és veszélyes. Nem lehet és nem is szabad. Nem helyes. – Szavai egyre mélyebbre fúródtak mellkasomba. Tudtam, hogy igaza van, de mit is ad ez nekem? Van egy unokám, aki igazából Edward és Bella lánya. Sohasem élhetem át a szülés örömeit, s fájdalmait, azt a csodát, hogy életet adok valakinek. Én már csak elvenni tudok.
- Ne gondolj ilyenre. Te adtál nekünk mindent. Nélküled nem lennénk azok, akik most vagyunk. Carlisle szeret téged, és aggódik. Átkozza magát, hogy elvette tőled az életet, és még önzőn örül is neki, mert szeret, és nélküled értelmetlen lenne a létezése. Azért is szitkozódik, hogy nem tudja neked megadni a leghőbb vágyad. Bármit megtenne érted, de azt te sem akarhatod, hogy megölj egy kisbabát. – Lenéztem az alvó kisangyalokra. Bármeddig itt tudtam volna ülni, vágyódva egy sajátra.
- Gyere, menjünk haza, a többiek már biztosan aggódnak. – Vártam még két percet, majd szó nélkül felálltam és elindultam. Edward könnyen tartotta a tempót, neki szinte csak kocogás volt.
Beléptem a szobánkba. Carlisle kezében ringatta a sápadt hold fényében megcsillanó unokám. Odaléptem mellé, átadta nekem Renéesmét. Kezembe tartva gyönge kis testét, új érzések fogtak el. Anyai örömök. Boldogság. Egy csöpp élet, ekkora érzelmeket szabadít fel, egy vámpírban. Mellettem áll életem legfontosabb személye, a szerelmem, a férjem. Ő szorít magához jóban, rosszban, örökkön örökké, kezünkben családunk új tagjával. Nekem sosem lesz vérszerinti utódom, nem lesz ilyen tapasztalatom, „sosem leszek igazi nő”, de mindig itt lesznek nekem ők. Együtt fogjuk felnevelni, egy közösségben, egy családban ezt a kislányt. Nem csak Bellához és Edwardhoz tartoznak, hanem hozzánk, hozzám. Ezekben a percekben, olyan forró boldogság járt át, amit csakis a szeretteinktől kaphatunk meg, s azok közelségétől. A vámpíroknak nem lehet gyermekük, de nekem hét is van. Nélkülük a létezésem feleslegessé válna. Nincs erősebb kapocs, a szeretetnél.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon szép és meginditó történet.
Nagyon tetszett!