Jacob azonnal tudta, hogy mi a tervem. Észleltem a meghökkent gondolatait, éreztem ahogyan lefagy .Azt hitte megőrültem ezért nem követett. Otthagytam a képmutató bandát… Loholtam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Elsőnek Alice lesz… Igen. A kis kedvenc. Ő úgysem lát engem. És nem olyan erős. Egy torokharapás, és a Cullenek dühe mérhetetlen lesz. Biztosan nem hagyják annyiban, és megbosszulják… És én bátran nézek elébe.
Mi rosszabbat hozhat nekem a halál?- gúnyosan nevettem magamban. De akkor hallottam az Alpha-Hím hangot. Jacob felébredt, és tisztán látta magam előtt, hogy öngyilkosságba futok. Utánam rohant, és bevágott elém. Mély hang dördült:
- Leah! Azonnal állj meg!
- …dögölj meg Jake! Mi indított hirtelen arra, hogy megállíts?
-  Te elmebeteg vagy…! Azt hitted engedtem volna, hogy kinyírasd magad?
- ahh.. a Kegyes, Megmentő Jacob…
Újból hallottam a mély parancsoló hangot:
- Fogd be a szád! Hogyan akarod leélni a következő éveidet Leah ?! Így?? Válaszolj!!
- Van más ötleted Jacob?  Vagy inkább JOBB ötleted? Utálok itt mindent, Ezt a helyet. A sajnálkozó pillantásokat. Úgy érzem ez a helyzet már nem fog változni. Egy örök vesztes vagyok Jake…- halkult el a hangom.
Jacob hangja normálisra váltott:
- Nem akarod máshol újrakezdeni..? Esetleg pár évre eltűnni, majd visszajönni? …Erre még nem gondoltál? Néhány fokkal jobb mint az öngyilkosság..., persze Seth és Sue szíve összetörne. De akár hiszed akár nem, nagyjából átérzem a helyzeted. És a felelősséget is vállalnám. Megmondanám a Családnak, elküldtelek az Alpha hanggal.., mert veszélyt jelentettél a törzsre.
- Ezt nem fogják megbocsátani Neked…És én sem vagyok rá hajlandó. Nem lenne semmi értelme. Jacob.. attól még mert más helyre megyek, az érzéseim nem fognak változni.
- …Én döntöttem. Elmész Leah…- mondta, és fejét lehorgasztotta.- Hiányozni fogsz…Még hozzá nagyon. És nemcsak nekem. De hidd el …, így lesz a legjobb.
- Jacob kérlek ne!!!!
feltört az utasító Alpha hang a torkából.
- Azt akarom, menj most azonnal Jasperhez. Kérd el J. Jenks számát. Csináltatsz egy új személyazonosságot, és új életet kezdesz.

Kétségbeestem. Újrakezdeni? Hol, hogyan? Az egész olyan kilátástalan!! De a parancsoló hang hatása alatt álltam. Nem tudtam nemet mondani. Újból megindultak a lábaim a Cullen ház felé. Visszanéztem Jacobra kérlelő szemekkel, de ő csak állt, és elkeseredett pofával utánam bámult. Fejét szomorúan megbiccentette, búcsúzóul.
Ne!! Nem akarom én ezt!!! Harcolni akartam a kényszerítés ellen. Rájöttem, lehetetlenre vállalkozok… ez ellen nem lehet harcolni. Akárcsak a Sors ellen. Időközben odaértem a hatalmas fehér házhoz.  Mindig is csodáltam…kár hogy a vérszívóké. A lábaim befelé vittek, a hatalmas épület bejárata felé.
A nappaliban senkit sem találtam. Ez fusztrált. Úgy éreztem magam int egy betörő kutya. Nem akartam beljebb menni. Átváltozni meg végképp nem. Meztelenségem őrült zavaró lenne, és nemcsak a magam számára…

Szólongattam ..inkább morogtam:
Valaki…- gondoltam magamban- Akárki!
Leültem a nappali közepén és vártam. Sokáig vártam. Közben eszembe jutott, hogy mennyire irónikus is ez a helyzet. Nemrég még Alice torkáért indultam… És most ITT várok kétségbeesetten. Mekkora kontraszt! Hogy fogják értelmezni a hirtelen változásomat? Kicsit reménykedtem, hogy Jasper majd nem akar segíteni. Jacob,…oh Jake megöllek!- jegyeztem meg magamban sírdogálva.
Sehol senki. Nem mozdult semmi és senki. Végül fekvő helyzetre váltottam, és… elaludtam. Nem tettem már ilyet egy ideje, így könnyen elnyomott az álom.
Vámpírszagra ébredtem (ami hihetetlenül facsarta az orromat)…
- Hahhó? Leah?? - csodálkozó női hang. Ez Esmé volt. - Minden rendben?- kérdezte aggódva.
Nemet ráztam a fejemmel, szomorúan. Fel fogtam, hogy el kell innen mennem. Az alvás csak erősítette bennem az utasítás nagyságát. De hiszen alig hagytam el a La Push környékét életemben…, és mindez csak most tudatosult.. Ebben a pillanatban.
Ez okozta a szomorú felrázást.
- Nem szeretnél átváltozni?
Vártam míg leesik neki.
- Ohh.-Egy pillanat alatt eltűnt, majd visszatért. –Elő készítettem egy két ruhát számodra a szobámban. Remélem jó Rád.
Olyan kedves volt… Szemei fénylőn csillogtak, látszott, hogy minden apró mozdulatomat figyeli. Mintha aggódott volna, hogy fizikai fájdalmaim is vannak. De magamban tudtam erről szó sincsen. Éreztem, hogy tudja, ezek belső dolgok.
De miért volt ilyen? Én régebben minden rezdülésére undoksággal válaszoltam. Most is látszott, meglepődik, hogy nem akarok dacolni szavaival.
Felmancsoltam a lépcsőn, a szagokról megállapítottam melyik szoba kié. Hamar megtaláltam Esmé és Carlisle közös rezidenciáját. Közben persze nem tudtam megállni, hogy ne csodálkozzak rá minden luxus cuccra, a fantasztikus összhangra amit a színek keltettek bennem.
Esmé ágyán alsónemű, valamint egy nőies kivágású zöld felsőfeküdt, és egy sötétkék farmer.
A felső színe emlékeztetett a sajátomra, ami most valószínűleg a parton van, miszlikbe apríthatta az átváltozásom.
Cipőkről sem feledkezett el. Zöld magas sarkú. Uuups. Ez nehéz lesz. Egy ideje nem viseltem ilyet.
Felöltöztem. De nem tudtam rögtön visszamenni Esméhez… Leültem az egyik puffra amit találtam, és a gondolataimba mélyedtem.
Itt ülök az úgynevezett „rosszak” rezidenciájában, és nem utálok senkit és semmit. Még a ruhaneműk szaga is valahogy elviselhetőbbnek tűnt. Az Alpha utasítás miatt van? Vagy én változtam volna meg? Egyszerűen lehet hogy az a megoldás, hogy belefáradtam. Az egész haragba, méregbe, gyűlöletbe. Kikészített. Árvának és elhagyatottnak éreztem magam, hiába volt ott Seth és Anya, attól még az én Boldogságomat elvették. Miért én? Nem lehetett volna más a kijelölt áldozat? Nem születhettem meg volna valahol máshol?
Csak gubbasztottam a puffon és pityeregtem. A könnycseppek szép csendben csordultak végig az arcomon. Hangtalanul próbáltam zokogni.
De kopogtattak. Esmé benyitott.
- jajj Leah.. Rosszkor jöttem ugye? Ne haragudj rám. Kiváncsiskodó anyai ösztön…
Nem válaszoltam. Szégyelltem könnyeim, a természetemben lévő büszekség még megvolt.
Mégsem hagyott ott. Leült mellém, és arcán fájdalom tükröződött. Neki mi fáj? A szaga megcsapta az orrom, de fel sem fogtam. Mintha természetes lenne.
- Szeretnéd valakinek elmondani?
- Nem tudom.. -szipogtam. Ne haragudj rám! Én…. Én nekem könnyebb volt míg lehetett valakit hibáztatni. Én..nagyon sajnálom.
Esmé nem szólt semmit, továbbra is aggódva figyelt, talán úgy érezte, jobb ha nem szól közbe.
- Egyszerűen csak… Szerintem érted.  Senki sincs aki olyan helyzetben lenne mint én, és ebből kifolyólag megértene. Aki közel állt hozzám, azt e miatt a változás miatt veszítettem el. És ő is a rajta végbement változás miatt nincs most velem. És… Gyűlölöm az egészet. Könnyű volt hibáztatni valakit, elbújni a világ elől. Jacob igazából most jót tett velem. Ne haragudj rám Esmé, ne haragudj…
Adott egy zsepit, én pedig kifújtam az orrom.
- Most biztosan egy hatalmas vörös trombitáló elefánt vagyok…
- Egyáltalán nem..!
Hitetlenkedve néztem rá, de szemében csak komolyság villant, semmi más.
- …sírd ki magad.- mondta a szemembe nézve. – Én is sírnék…ha tehetném.
Én pedig csak sírtam. A megkönnyebbülés könnyei gyorsan peregtek le egymás után az arcomon, közben rázkódott a vállam.  De Esmé csak ült. Perzselő szeretet volt minden egyes mozdulatában. Hogy tudtam őt ennyire megvetni? Hogy tudtam Rá, Bellára és a családra ilyen megvetően gondolni? Az egész olyan távolinak, kiábrándítónak tűnt, hogy nem is akartam rá gondolni. Fájt a múlt.
És mintha olvasná az arcomat, a mellettem levő Esmé csak ezt mondta:
- Engedd el a múltat, különben felemészt. Én tudom, hogy ezzel a helyzettel meg tudsz birkózni! Te mindenképpen! Erős vagy!
Hogy Ő mondta, hogy Ő bíztatott, így sokkal könnyebb volt. Ha azt mondta volna, ugorjak a kútba és fojtsam meg magam, azt is megtettem volna. Elhittem volna neki mindent.  Olyan közel éreztem őt magamhoz, még régen sem volt ehhez fogható tapasztalatom. Ettől megijedtem. Ő benne is csalódhatok, és én nem akarok koppanni.
Azonban képtelen lettem volna ezt az újdonsült szeretetáradatot magamtól megtagadni, otthagyni.  Ragaszkodtam hozzá. Annyira elkapott a hév, hogy megöleltem Esmét. Úgy tűnt őt ez egyáltalán nem lepte meg, sőt! Hasonló erővel visszaölelt.
- Köszönöm!
- Úgy örülök neked Leah! Régi álmom volt, hogy valahogy közel kerüljünk egymáshoz. Tudod.. mintha fájt volna hogy nem szerethetlek. Sokszor gondoltam Rád! Meg akartam kapni a szereteted!
Erre a monológra csak pislogni tudtam. Ő akarta megkapni az én szeretetem? De hiszen ő egy vámpír! Nincsenek érzései, és ő egy..ragadozó! Őt nem érdekelhetik mások…
- …a szeretetem?
Rögtön értette mire gondoltam.
- Carlisle szerint nekem ez a képességem.-mosolygott. Bár vámpír vagyok, mindegy, hogy ember-e, vérfarkas vagy vámpír, vagy bármi más, ugyanannyira vagyok képes szeretni.  Mintha lételemem lenne….Ha nem szeret viszont az aki én szeretek, az szinte kínzás számomra.-borzongott meg.
Elmosolyodtam. Nem… Esmé nem egy vámpír. Ő egy érző lény!
- Ki vagy merülve ,kedves… Maradj itt nálunk egy kis időre kérlek!
-… Ezt komolyan mondod?
-  A legeslegkomolyabban. -válaszolt őszintén.
- Ez tetszeni fog a többieknek..?
- Nem lesz vele semmi bajuk hidd el! Ők is örülni fognak. Bella és Edward a kunyhójukban laknak. Egy ideje nem láttuk őket, valószínűleg belefeledkeztek egymásba – nevetett – A kis Reneesmére is Jacob vigyáz mostanában. Még örül is neki.-mosolygott Esmé. Rosalie és Emett újabb nászútjukat töltik valahol, persze Rose kérésére. Romantika megszállott.
Alice és Jasper pedig csak vadászni mentek, de nem tudom, mikor jönnek, Carlisle meg dolgozik. Ahogy érzem, mindjárt hazajön.
- Egyedül voltál itthon?
- Igen! - nevetett. Nem igazán megfelelő állapot számomra. Gyere, állj fel! 

Furcsán néztem, furcsa volt a kérés. De felálltam.
- Nagyon jól áll neked a zöld.
A szám mosolygásra görbült.
- Hmm… és többet kéne mosolyognod is. Egészen másképp festesz.
- Köszönöm - suttogtam neki.
Válaszul egy kacsintást kaptam.
- Gondolom éhes vagy, igaz?
Valóban az voltam, erre Esmé is a gyomrom korgásából következtethetett. A sírás felemésztette maradék energiáimat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés