Amint egyedül lettem, hirtelen elkapott a félsz. Hiába ettem meg körülbelül három hatalmas szendvicset, az energia máris kezdte elhagyni minden porcikámat.
A csillagok tökéletesen látszottak, egy halom volt belőlük az égen, és biztatóan hunyorogtak rám. Nem értettem, mire fel ez a reménykedés.
Mintha szégyelltem volna bevallani, pedig igen… reménykedtem.
Így volt mibe kapaszkodnom. Volt miben bíznom. Néha még olyan képek is felmerültek bennem, hogy mi lenne ha…,mondjuk nem jönnék vissza… Ez a búcsúzás így tökéletes. Szerintem…
Felvillant előttem egy csendes kis ház képe, egy munkahely, férj… és talán örökbefogadott gyerekek…. Mégsem az enyéim, de gyerekek. És talán tudnám őket annyira szeretni, mintha a sajátok lennének.
álljálljállj…
és Seth? Mert azt tudtam hogy anya meglenne nélkülem, de az öcsém is elég nehéz időszakon megy most keresztül. Jó lenne mellette lenni, azért mégis…. Elvetettem a „visszanemtérés” ötletét.
Miközben ezeket gondoltam, hatalmas sebességgel róttam a sötét országutakat. Több volt a Volvoban, mint az kívülről látszott. Tetszett. Kényelmes volt, és biztonságos.
Tövig nyomtam a pedált, és figyeltem, ahogy a sebességmérő egyre felfelé kúszik a műszerfalon.
Hiányzott az életemből a vezetés. – nevettem magamban.

Nem tudtam behatárolni mennyi ideig vezettem. Csak követtem a táblákat, az éjszaka kellős közepén. A tájból nem sok minden látszott, valahol bevallom még ijesztő is volt.

Furcsa, de a kocsi miatt olyan érzésem is volt, hogy nem vagyok egyedül. Berregett a motor, ment halkan a rádióban egy kis Arctic Monkeys… Kell ennél több?
Ezt szokták a családi fészekből kirepülésnek nevezni? Mert ha igen, nekem bejön. Az én kezem alatt az irányítás. Nem pedig falkához igazodás.
És így tovább, követte mindenféle gondolat egymást a fejemben.
Aztán rádöbbentem, hogy csukódnak le a szemeim. Úgy tűnt, ha nem jutok nagy mennyiségű koffeinhez a következő fél órában, vezető ültömben elnyom az álom.
Kinéztem magamnak egy benzinkutat… remélemremélem - nyögtem magamban már félálomban - lesz kávé,ugye lesz…
Ahogy kiszálltam, furcsa vibrálás szerűt érzékeltem. A levegő. Vibrált. Határozottan azt csinálta. Pislogtam kettőt, de semmi figyelemre méltó nem történt. A levegő furcsán meleg volt. Szinte forró. Már majdnem Seattleben voltam, és ott kimondottan hideg van egész évben, de a levegő itt akkor is igen meleg volt. Érdekes… Megint pislogtam párat, majd megindultam befelé. Egy Jaguar XF 2009 állt még a benzinkútban rajtam kívül. Jól megbámultam…, de… itt volt ez az előbb is? Biztos, hülye azért nem vagyok csak fáradt. Megengedtem magamnak egy kényszeredett mosolyt, majd becammogtam a kúthoz, és megkérdeztem a fiatal kutas csajtól, van-e kávé. Bólogatott, a kis magasasztalkás kajolós részhez mutatott, hogy arra találok meleg kávés automatát, mert egyébként csak jegeset tud adni.
Megköszöntem, a kistáskát viszont bent hagytam a kocsiban, és rájöttem semmi pénz nincs nálam… Így hát visszacammogtam a Volvohoz, és kiszedtem az anyósülésről a táskát, benne a pénzzel. A Jaguar XF még mindig ott állt. Furcsa volt. Senki sem tankolta, senki sem állt a közelében, és a gazdáját sehol sem láttam. Mikor bent voltam akkor is csak a csajszi és én tartózkodtunk a helységben.
Megvontam a vállam, visszamentem, megittam a kávémat. Jó műanyag íze volt, de a koffein tartalmában nem kételkedtem. Már rég beperelték volna a kamionosok a kutat ha nem így lenne-mosolyogtam. Jobban lettem a kávétól.
Visszaszálltam a kocsiba, és elhajtottam. Csak később jutott eszembe,( mikor már elhagytam a Seattle táblát, és a városban bojongtam hotelt keresve), hogy mikor kijöttem a kúttól a Jaguar már nem volt ott.

Találtam egy gyönyörű szép hotelt, a neve Sorrento Hotel volt. Gondoltam pénzt kaptam, (meglestem a benzinkútba mennyi pénz van a tárcában a bankkártya mellett! ,és csak hüledezni tudtam) hát megérdemlek már az erdő talaja után egy kis luxust.
A recepción kedves hapsi fogadott.
- Jóestét, segíthetek valamiben?
- öhmm… Igen. Egy szobát szeretnék kivenni, egyenlőre csak egy estére.
- Rendben van. Ön vagy a párja, adja meg itt a személyi adatait, fel kell vennem őket. Utána kézhez kapják a szoba kulcsát, amit majd Önök kiválasztanak.
Meglepődtem.
- Egyedül vagyok.
- Ohh… - csodálkozott a pasas. – megmertem volna esküdni, hogy a bejárat falánál álló férfival van.
Hátranéztem. Nem volt arra senki. Egy teremtett lélek sem.
- Nos, Ön tévedett.
- Elnézését kérem. Akkor Ön adja meg kérem az adatait.
Bediktáltam neki pár dolgot, ő pedig bevitte őket a számítógépbe.
- Milyen szobát szeretne? Melyik részlegünkről?
- ..khmm.. luxusrészleget lehet?
- Természetesen hölgyem – mosolygott. - Itt a kulcs, a többit majd a szobalánnyal beszélje meg kérem. Étkezések időpontja, ruhatisztítás, takarítás, ébresztés valamint hasonlók. Kérem ha mindennel meg lesz elégedve miután távozik, írjon a vendégkönyvünkbe!
- Ígérem…
Miközben válaszoltam újból a bejárathoz közeli falra pillantottam. Újabb remegést észleltem a levegőben, és forróság öntött el. Rájöttem ez az érzés belülről jön…
Olyan furcsa volt. Mi ez az egész? Mi történik velem? Alig teszem ki a lábam otthonról és ezek fogadnak? Őrültnek éreztem magam a jelenség miatt, és százszor is elátkoztam magamban Jacobot, hacsak nem ezerszer.
Csak aludni akarok.
Ez azonban nem sikerült egykönnyen, mert a lakosztály gyönyörű volt és mindent megcsodáltam benne. Zuhanyoztam, felvettem egy hálóruhát a bőröndből, amit Esmééktől kaptam, valamint beszéltem az esti szobalánnyal azokról a dolgokról, amit a recepciós mondott nekem.
És a végén kiterültem a pihepuha óriási ágyban. Ennyit erről a napról. Hosszú volt. Ránéztem az órára, épp egy pillantást vetettem rá, de ahogy megláttam az időpontot el is felejtettem.
…Azonnal elnyomott az édes álom.


Másnap halál kómán ébredtem fel egy kopogtatásra. Azt sem tudtam hol vagyok, mire minden leesett már pizsamában félálomban az ajtó felé cammogtam, és kiabáltam:
- Megyek már csak hagyd abba….
Egy öltönyös csávó állt előttem, kicsit meglepődött az ábrázatomon, majd hatalmas vigyor terült el az arcán.
- A reggeliszolgálat, Jóreggelt. Betolhatom a szobába?
ööhhh…
- ..persze, hozd csak.
A srác ugyanígy vigyorgott végig, majd megkérdezte:
- Kér a kávéjába cukrot?
- Hagyd csak, majd én…
Biccentett kicsit elszontyolodva, majd kiment.
Uffff… visszahanyatlottam az ágyra. Hány óra van egyáltalán?
Ja 10… Akkora rendeltem a reggelit. Fél szemmel rásandítottam a kajára. Éhes voltam. De lusta voltam felkelni. Mérlegeltem, hogy most melyik jobban.
Kaja. Volt minden, inkább fel sem sorolom. Szó szerint bezabáltam mindent, megittam a kávét (amibe tettem már cukrotJ ), és rájöttem, hogy nem is vagyok márfáradt. Kíváncsian tekintettem megint végig a lakosztályon. Reggeli megvilágításban még jobb varázsa volt. Leültem az egyik fotelbe a selyemanyagú hálóruhámban, lóbáltam a lábamat, és szürcsöltem valami multivitamin szerűséget. Egész kisgyereknek éreztem magamatJ
Így üldögéltem nagy boldogan egy darabig, míg eszembe nem jutott, hogy miért is vagyok itt. Fejemhez kaptam, és tüstént elkezdtem intézkedni. Először is, taxival akarok menni, nem fogok én ebben a nagyvárosban egy utcát keresgélni. Felhívtam a recepcióst, megmondtam neki mit szeretnék és megígérte hív egy taxit 2-re.
És én pedig 11 órától körülbelül, azokat a koktélruhákat próbálgattam amiket Esmé és Alice adott, valamint zuhanyoztam, hajat mostam, leborotváltam a lábamat, sminkeltem, hajat szárítottam.
Kiválasztottam egy babarózsaszín fényes anyagú, nyaknál megkötős ruhát. Jól állt a sötét bőrömhöz. Szívem szerint zöldet választottam volna, vagy feketét, de be kellett ismernem, ez állt a legjobban. Majd persze cipő, és a táskám. Ziláltnak éreztem minden porcikámat annak ellenére, hogy minimum 2 éve nem foglalkoztam ennyit magammal.
Lesuhantam a lépcsőn, rámosolyogtam az új recepciós hapsira, de csak hűvösen, hogy gyakoroljam amit Bella mondott. Legyek kicsit félelmetes, és hideg.
Ez lesz a legnehezebb. Behuppantam a taxiba, és bámultam az utcát. A elhaladó embereket, az utcákat, néhányat felismertem régebbi kirándulásokból.
Majd megálltunk azelőtt a bizonyos épület előtt.
Kiszálltam és nagy levegőt vettem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés