Tegyük fel, hogy Bella a sziklaugrásnál valóban öngyilkos akart lenni, mert már nem bírta tovább Edward hiányát, és ezt Jacob társasága se tudta pótolni. De mi van, ha Bella nem a La Push területén ugrott le a szikláról, és más is megjelenik a színen?
Csak nézem a hömpölygő vizet alattam, és érzem, hogy az első esőcseppek elérik könnyáztatott arcomat. A vihar szele lágyan lebegtette a hajamat, és ringatta meggyötört testemet, mely a halált kívánta.
Nem foglalkoztam többé az Edwardnak tett ígéretemmel, hiszen ő is megígérte, hogy soha nem hagy el, mégis megtette. Nem voltam elég jó neki, ahogyan azt mindig is éreztem. Mindig is tudtam, hogy nem érhetek fel egy olyan tökéletességgel, mint Edward, mi vagyok én hozzá?
Eddig hónapokig nem tudtam még gondolatban sem kimondani a nevét, de most már úgy gondolom, hogy mindegy. Már nem érdekel a mellkasomban lévő üresség sem, hiszen mindjárt vége szakad minden szenvedésnek.
Charlie-t és Jacob-ot sajnálom csak, ők tényleg mindent megtettek az utóbbi időben értem, és mellettem álltak, de rajtam ők sem tudtak segíteni. Talán csak abban, hogy Jacob barátai ráébresztettek egy lehetséges öngyilkolási módra.
Eleinte szórakozásként akartam leugrani, de mostanra már feladtam, és csak a megváltás érdekelt, semmi más.
Ugorhattam volna arról a szikláról is, amit a motorozásnál láttam, de valamiért nem akartam a rezervátum területét megrontani a véremmel, és borzalmas tettemmel.
- Bella! Ne! – hallottam a fejemben a számomra legkedvesebb hangot, és mosolyra húztam kiszáradt ajkamat, és mindjárt jobban éreztem magam. A hangja megnyugtatott és még jobban ösztökélt az ugrásra, hiszen nincsen annál szebb halál, mint hogy az ő hangját halljam utoljára. Számomra ez hatalmas ajándék lett volna az élettől, melytől elbúcsúztam.
Sokszor hallottam, hogy az embereknek a haláluk előtt lepereg az életük, de én nem akartam újra végig nézni az életemet, és elűztem a gyötrő képeket. Nem akartam felidézni az Ő gyönyörű arcát, és bársonyos hangját, de akaratlanul is sikerült, és a szívembe fájdalom nyilallt.
Összegörnyedtem a hirtelen jött fájdalomtól.
Ugranom kell, nem bírom tovább! Csak egyet kívánok még utoljára az élettől, hogy senki ne sirasson meg, és kellemes érzéssel távozhassak a saját életemből.
Edward kilépett az életemből, igaza volt. Én is kilépek belőle…
Lendületet vettem, erőt vettem magamon és kecses testtartással ugrottam le a szikláról, bele a hideg, hömpölygő vízbe, mely a halál lehetőségét nyújtotta nekem.
- BELLA! – hallottam az Ő üvöltését, élesebben, mint bármelyik eddigi képzelgésemben. Talán a halál közeledtével felerősödött bennem a hangjának az ereje, és talán a képzeletem Edwardja is megérezte, hogy mire készülök.
- Szeretlek, Edward! – sikoltottam fel, mielőtt a vízbe csapódtam volna. A szakításunk óta nem mondtam ki hangosan a nevét, és most áttörtem ezzel egy falat, ami elválasztott a valóságos világtól.
A víz hideg volt, és kegyetlenül sodort a sziklák felé, de a legkellemetlenebb az volt, hogy nem hallottam az ő hangját, talán a képzeletem már nem tudja, hogy mit reagálna erre Ő, vagy talán a halálom már nem érdekelné?
Az is lehet.
- Bella! Ne add fel! Tarts ki! – hallottam újra a hangját és elmosolyodtam. A tüdőm sípolt, a torkomat marta a víz, de jótékony köd lepte el az agyamat.
- Bella! Ne! – kiabálta továbbra is a hang. Nem értettem miért, de egyre hangosabban és élesebben hallottam. Szavaiban kétségbeesés, félelem és fájdalom csendült, mintha valóban ő szólna hozzám, de tudtam, hogy ez lehetetlen.
Kezdtem elveszteni a tudatomat, a fejem egy sziklának ütközött és lehunytam a szemem, hagytam magam sodródni az árral.
Akármennyire is szerettem volna, a sötétség nem lepett el, álom és ébrenlét között lebegtem.
A képzeletemben egy kemény, hideg valami ért hozzám, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem érzem a hullámlást, és egy helyben fekszem.
- Bella, könyörgöm! Térj magadhoz! Ne hagyj itt! – kérlelt kétségbeesve az ő hangja. Olyan valóságosnak éreztem, hogy még azt is éreztem, hogy gyengéden rázogat izmos karjaival.
Mikor halok már meg? Nem akarom érezni a karját magamon, nem akarom hallani a hangját tovább, csak feltépi a sebeimet, melyeket gondosan elrejtettem a szívem legmélyebb rejtekeibe.
- Bella! Kérlek! Ne haragudj rám… Megígérted! Megígérted, hogy nem teszel semmi őrültséget! Szeretlek, Bella! Az istenért, ne hagyj itt! Ne halj meg! – könyörgött, és közben káromkodott.
Aztán valami puhát éreztem az ajkamon, mintha megcsókolt volna. Ez már nem lehet a képzeletem szüleménye, de a valóság sem. Hiszen ő már nem szeret, és mit keresne itt, mikor haldoklom? Ő messze van… nincs velem…
Talán, ha kinyitnám a szemem, de annyira fáj fejem… Nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
De mégis… sikerült. Homályos volt minden körülöttem, a tüdőm továbbra is levegőért kiabált. Vizet köptem fel a tüdőmből, és döbbenten érzékeltem, hogy felettem egy arc lebeg.
A szerelmem arca.
- Bella? Hallasz engem? – kérdezte az arc Edward hangján, és mérhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban, de a gyomrom bizseregni kezdett és ezt nem tudtam mire vélni.
Aztán egy kicsit kitisztult a kép, és majd megállt a szívem a látványtól. Nem a képzeletem tartott fogságban, közel sem. A valóságos, az eredeti Edward tartott a karjaiban, és premier plánban láthattam fájdalomtól és az aggodalomtól eltorzult vonásait.
A döbbenettől és a sokktól egyből kitisztult a fejem, és torkom hozzájutott egy kis levegőhöz, bár a torkomnak elég kellemetlen volt.
- Ed… Edward? – hebegtem zavartan, és féltem, hogy ez csak egy álom, és nemsokára sikoltva ébredek. De attól is féltem, hogy nem álom, és még egyszer összetöri a szívemet…
- Oh, Bella! Igen, én vagyok. Edward. Kicsim, bocsáss meg! – suttogta zavaros hangon, a sírástól rekedt hangra hasonlított, de ő nem tudott sírni.
Zavartan néztem körül, a fejem Edward karjaiban pihent. Ez remek dolog, mert nem hiszem, hogy magamtól a helyén maradna.
A parton voltunk, a vihar egy kicsit elcsendesedett, szivárvány tűnt fel az égen. Éreztem, hogy ez jelentőséggel bír, de az agyam nem működött rendesen. Zsibbadt voltam, mint mikor a külvilágot akartam kizárni a fejemből.
Hitetlenkedve emeltem fel remegő kezeimet és megfogtam Edward kezét, csakhogy tudjam, hogy valóban valóságos-e.
- Hogy érzed magad?
- Nem tudom – feleltem őszintén, de a fizikai dolgok teljesen háttérbe szorultak a lelkemben dúló vihar következtében. – Furán. Azt hiszem, hogy álmodom.
- Bella… Nem álmodsz, itt vagyok. Soha nem bocsátok meg magamnak, nem is vagyok méltó arra, hogy a bocsánatod kérjem. De te? Megőrültél? Meg akartad ölni magad? – váltott át dühös hangra, szinte tajtékzott a dühtől és az aggodalomtól.
- Tényleg, itt vagy? – kérdeztem még mindig kábán.
- Mi? – hökkent meg. Szerintem nem gondolta, hogy még mindig ennél a pontnál tartok. – Itt vagyok… De megígérted, hogy nem csinálsz őrültséget…
- Tudom – vettem fel a „beszélgetés” fonalát. – De te sem tartottad… meg az… ígéreteid…
- De…
- Megígérted, hogy nem hagysz el – mondtam és az arcom fájdalmas grimaszba fordult. – Aztán elhagytál. Mikor elhagytál, megígérted, hogy nem jössz vissza. És most itt vagy – folytattam gyenge hangon. Edward arca olyan lett, mint akit pofon vágtak, de láttam rajta, hogy magát ostorozza.
- Jogos – lehelte fájdalmasan. – De miért… miért tetted ezt? Miért ugrottál le?
- Nem bírtam tovább – suttogtam fájdalmasan. – Miért jöttél vissza?
- Én sem bírtam tovább. Hazudtam neked, Bella. Hazudtam, hogy nem vagy elég jó nekem, hazudtam, mikor azt mondtam, hogy nem szeretlek.
- Tehát szeretsz? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Igen – felelte és én magamhoz öleltem. Pontosabban fogalmazva hozzábújtam, és ő megtartotta ernyedt testemet.
- Ez azt jelenti… hogy… nem mész el többé? Hogy velem maradsz?
- Csak ha azt szeretnéd. De hogy vagy képes ilyen könnyen túllépni a történteken? Fájdalmat okoztam, miért nem küldesz a fenébe? Öngyilkos akartál lenni… és még csak egy pofont sem kapok? Egyetlen szemrehányást sem? Ilyen könnyen megbocsátanál? – csattant fel hitetlenkedve.
- Igen, mert szeretlek. De kérlek… Csak akkor maradj… ha többé nem hagysz el… ha majd egy napon átváltoztatsz… és ha nem hagysz itt többet, mert azt nem élném túl… - suttogtam erőtlenül.
- Oh, Bella… Ígérem, kedvesem… de csak ha megígéred, hogy többet nem teszel ilyen őrültséget…
- Ígérem – leheltem fáradtan és fekete pontok kezdtek cikázni a szemem előtt.
Köhögni kezdtem.
- Css… Pihenj egy kicsit, vigyázok rád…
- Hova fogsz vinni? Csak Charlie elé ne… megölne, ha megtudná…
- Elviszlek hozzánk, nem baj?
- Nem… Edward?
- Igen? – mosolyodott el, végre, először. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem álmodom. De az is bennem volt még, hogyha álmodom, és ez nem a valóság… Akkor tényleg megölöm magam, mert azt már nem tudnám elviselni.
- Mond, hogy nem álmodom…
- Ez a valóság, ha álom lenne… akkor már felébredtél volna a csókom előtt…
- Milyen csók?
- Amit most adok – suttogta és megcsókolt. Viszonoztam, éltető, boldog érzés járta át a testemet.
- Szeretlek – leheltem, és átadtam magam az ólmos kimerültségnek.
- Én is, kicsim. Aludj csak, őrzöm álmodat…
Nem álom volt. Mikor felébredtem is ott volt mellettem. Ezúttal nem hagyott cserben, mellettem maradt, szeretett és vigyázott rám… A többi nem számít.
Szia! Hűha! Ez nagyon király volt! Azt hiszem, beleszerettem a történeteidbe. Még nagyon-nagyon sok ilyet írjál, légyszi...nem is tudok többet mondani. Hűha! Gratulálok!!!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kiváló írás! Maximálisan visszatükrözi a megjeleníteni kívánt hangulatot.