Nélküled…

A hold érdekes ezüstös formákat vetett ágyam legtávolabbi zugára. Szinte fájt, ahogy oda pillantottam, s csak az üres, sima ágynemű égető pillantásával találkoztam. Még reménykedve kitekintettem az ablakon, de az utca kihalt volt. Szemeim végigsiklottak az egyenletes fehérre mázolt csíkokon, melyek az úton virítottak… majd a fák legmagasabb pontjára pillantottam, hátha csak egy röpke percre is megpillanthatnám az ismerős alakot, még ha csak kegyetlen képzeletem reménysugara is játszadozna velem. Valami mégis arra késztetett, hogy szélesre kitárjam ablakomat. Már két hete, hogy a mellkasomon ugyanaz az ismerős tátongó vérző seb zsibbasztó érzése kínzott, mint amikor abban a tévhitben éltünk, hogy tudunk egymás nélkül élni… Tudtam, hogy visszajön, hisz milliószor megígérte, bennem mégis kétely támadt. Égető érzés lett úrrá ujjaimon… talán mert mióta elment, nem fogta őket senki… föleszméltem. Görcsösen markoltam a párkányt,ujjaim teljesen kifehéredtek,s miután el is ernyedtek, még egy jó öt percig nem engedték,hogy fájdalmam csillapodjon. Azt mondta, ma délután érkezik… jobban mondva tegnap, mivel már bőven elmúlt éjfél. A hirtelen ötlettől vezérelve felmásztam a széles párkányra, térdeimet szorosan átölelve bámultam kifelé az utcát pásztázva. Elképzeltem, hogy mit is mondana, ha most itt lenne. Biztosan kitessékelne az ablakból… megfojtott aggodalmaskodásával, s ilyenkor volt igazán emberi… Ahogy csak belegondoltam, hogy édes hangja felcsendül, önkéntelenül is kellemesen kirázott a hideg. Hirtelen szellő kapta fel a függönyöket,s azok körülölelve újra és újra eszembe jutatták a hangját…az arcát…a mosolyát…az érintését…

Hirtelen eszméltem föl, hogy kifelé szédülök az ablakból. A függönyökbe belecsavarodva próbáltam a párkány felé nyúlni, de késő volt… Éreztem, hogy a nagy hadonászásban telis-tele lesz szálkával a kezem…

De éreztem mást is… hideg, erős karokat melyek visszarántottak a szobámba. Tudtam,hogy ő az…de nem láttam. Ekkor vettem észre, hogy erősen összeszorítom szemeimet… féltem, hogyha kinyitom őket, akkor olyan hirtelen, ahogy felbukkant el is tűnne. Csak makacsul csimpaszkodtam karjaiba, melyek védelmezően vontak mellére.

- Úgy festesz, akár egy pólyás baba!- mézes hangja valóban rajtam kuncogott? Erre már ösztönösen kinyitottam a szememet, hogy nekiálljak vitatkozni… de két dolog miatt nem jött hang ki belőlem. Az egyik az volt, hogy bár nehéz volt beismerni,de valóban beletekerve a leszakadt függönyökbe tartott a karjaiban,amitől tényleg úgy festettem, mint aki pólyába volt bugyolálva. A másik dolog, ami nyomósabb volt az első érvemnél… Edward ott volt… s zavarba ejtő huncut mosollyal meredt rám. Egy pillanat erejéig gyönyörködtem benne, majd kelletlenül ugyan de kibontottam magam az öleléséből. Ahogy lefejtettem magamról karjait, úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom, mégis erőt véve magamon összefontam karjaimat mellkasomon, és kérdően meredtem rá. Tudta, hogy mi következik most. Bűntudatot akartam kelteni benne, amiért én hiába vártam… mégsem jött. Nagyot sóhajtott… megremegtem ettől a sóhajtól, de próbáltam leplezni vágyódásomat iránta. Ugyanazzal a mártír ábrázattal várta, hogy elkezdjem… Egyre erősebben markoltam karomat,s a szálkáktól felszisszentem. Automatikusan ujjaimra pillantottam, melyekből kibuggyant a vér… Ijedten felkaptam a fejem. Késő volt… Edward már nem mosolygott. Dermedten meredt az ujjaimból előtörő vércseppekre… Tettem egy lépést hátrafelé… mintha nem is ő lett volna, egyre közelebb jött, ökölbe szorított kezekkel.

- Edward?- suttogtam, s szemei feketén villantak fel. Hihetetlen gyorsasággal elkapta a csuklómat. Próbáltam szabadulni, de erős markai közt mozdulni sem bírtam. Egy darabig még hidegen meredt a vérre, majd ugyanezzel a gyorsasággal kihúzta a szálkát… Alig bírtam leplezni félelmemet, ahogy a kezem fölé hajolt…

Edward egy kis hímzett zsebkendővel körbetekerte ujjaimat… s látszólag jól mulatott halálra vált tekintetemen. Szorítása enyhült… de a kezeim még mindig mozdulatlanul az övéiben pihentek… elmosolyodott majd puszit nyomott a homlokomra.

- Több bizalmat, Bella!- mormogta az orra alá, és lehuppant az ágyamra. Nem arról volt, hogy kételkedtem benne… a legkevésbé sem arról, hogy féltem tőle… Ez régebbre nyúlt vissza. Mikor sötét szemekkel meredt maga elé… mikor hátat fordított… mikor elhagyott… akkor kimondta azt a szót, amitől mióta megismertem rettegtem. Nem voltam elég jó neki… akkor tört meg bennem valami… szeretet, remény? Nem tudom. De azóta mintha megtört volna a kettőnk közt….Később kiderült,hogy ez mind hazugságok alá rejtett féltés,és fájdalom volt. De ez a törés örök nyomot hagyott bennem. Edward mindenáron el akarta törölni ezt a törést… hogy újra vakon bízhassak benne, mint régen. De nagyon jól tudta, hogy ezek a sebek nehezen gyógyulnak.

Szórakozottan tanulmányoztam a hímzett kendőt,miközben ezen gondolkoztam. Hófehér kendő volt, rajta színes fréziákkal… Olyan puha, és selymes anyaga volt, hogy szinte már bántam, hogy véres ujjaimra szorítottam őket. Edward az ágy túlsó végén telepedett le,s most olyan távolinak tűnt hirtelen. Elszégyelltem magam ettől a gondolattól, de mégis Jacob társaságára vágytam. Mosolyogni akartam, nem sírni… még is egy kövér könnycsepp gördült le arcomon. Edward egy szempillantás alatt mellém csúszott.

- Bella? –hangja annyira lágy volt, és kedves… én csak törölgettem könnyes szemeimet,és megráztam a fejemet.

- Nem bízol bennem…- suttogta, de hangjából így is kihallatszott a keserűség. Könnyes szemekkel meredtem rá, de tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én. Ugyanaz a bizonytalanság szorongatta az ő szívét is, mint az enyémet. A kendőre pillantott, mely alatt ott lapult legsötétebb vágyának beteljesülése. Vívódott magában, s mikor felém nyúlt hátrahőköltem. Egy darabig némán nézett, majd közelebb hajolt… olyan közel, hogy éreztem édes illatát. Mikor már csak pár centi választott el tőle, elmosolyodott.

- Most félsz tőlem?- kérdezte mézes hangon. Nem válaszoltam csak mohón előrehajoltam, hogy végre érezzem az ajkait… de ujját a számra tette.

- Bíznod kell bennem, Bella! –legnagyobb meglepetésemre hátradőlt,karjait összefonta,s látszólag mulatott csalódottságomon.

- Én tudok várni…- mosolygott ellenállhatatlanul. –Mondd csak el… miért nem bízol bennem?- kérdezte, és fekete szemeit az enyéimbe mélyesztette. Újból némán megráztam a fejemet, mire összeráncolta szemöldökét.

- Nem… nem arról van szó… bízom benned!- itt halványan elmosolyodtam… arcán érthetetlenség tükröződött.

- Akkor hát mégis mi a baj?- kérdezte, s automatikusan előre hajolt. Számítottam erre a kérdésre, tudtam a választ…

- Folyton attól tartok… hogy talán egy nap nem jössz ide többé…- elcsuklott a hangom. –Te nem tudod milyen érzés volt itt várni, és eljátszani azzal a gondolattal, hogy…- megint elcsuklott, mély levegőt vettem. Erősen markolásztam a hímzett kendőt.

- Sss… Bella!- csitított,s éreztem,hogy hátrasimítja hajamat.

- Hát még mindig nem látod, te kis butus? – kérdezte és ölébe vett, szorosan hozzábújtam.

- Te vagy az életem, Bella! Nélküled csak egy szörnyeteg vagyok… ha te mellettem vagy újra ember lehetek… Nem tudok nélküled élni! Majd belehaltam a tudatba, mikor Rosalie közölte velem, hogy halott vagy!- magyarázta elgyötört hangon. Újra kicsordultak könnyeim,s szinte rázkódtam a zokogástól. Edward felültetett.

- Bella? Mi a baj? –kérdezte aggodalmasan. Legnagyobb meglepetésére elmosolyodtam könnyeim alól. –Semmi, Edward… többé soha nem lesz bajom…- mosolyogtam, mire fejcsóválva törölgette arcomat. Keze megakadt államon, és magához húzott. Végre érezhettem ajkait, ahogy puhán keresték az enyéimet. Ellenállhatatlanul csókolt, nem a megszokott módon. Éreztem, hogy ahányszor csak elválnak ajkaink, sűrűn vette a levegőt. Ez a csók mégis olyan gyengéd, és édes volt, hogy azt kívántam bár örökké tartana ez a pillanat. Kezei az államtól egészen a derekamig csúsztak lefelé, s én is egyre szaporábban lélegeztem, a szívem hevesen vert. Átkaroltam a vállát, mire ő is magához húzott. Minden egyes porcikánk összeforrt. Már nem voltam bizonytalan… Edward… az én Edwardom örökké velem marad… s ez a gondolat minden törésre gyógyírként szolgált…