(Bella szemszöge)

Este volt már. A Nap lement és Charlie-val éppen befejeztük a vacsorát. Aztán bementem a szobámba és a szemeimmel Edwardot kutattam… Semmi… Nincs itt…
Lemondóan sóhajtottam, majd elindultam a fürdőszoba felé. Mivel arra gondoltam, hogy hátha Edward csak késik, ezért próbáltam gyorsan megfürdeni, persze ügyetlenségem miatt ez nem volt éppen a legjobb ötlet.
Többször is megbotlottam, ráléptem a törölközőre és a tetejében még a mosdóba is bevertem a könyökömet. De nem törődtem ezzel. Semmi fájdalom nem akadályozhatja meg, hogy Edwarddal legyek, így nem törődve semmi mással, megindultam a szobám felé.
Charlie-nak még köszöntem, mielőtt felmentem volna, aztán először lassan vettem a lépcsőfokokat felfelé, majd egyre gyorsabban, végül már kettesével lépkedtem, bár párszor meg is botlottam.

Mikor végre felértem, kinyitottam az ajtót, majd megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy Edward ott ül az ágyam szélén.
Először nem nézett fel rám, pedig tudta, hogy ott vagyok, hiszen neki jóval kifinomultabb a hallása, mint nekem.
Mikor már néhány perce mozdulatlanul ült, nem bírtam tovább, hanem odamentem hozzá és megszólaltam.
- Edward – először még mindig nem nézett fel rám, így megismételtem már kicsit hangosabban. – Edward. – Erre már felém fordította tekintetét, de az a tekintet nem sok jót ígért. Valahogy olyan gyötrődő és fájdalmas volt…
- Valami baj van? – kérdeztem rémülten, mire ő csak megrázta a fejét.
- Nincs baj, de mi nem találkozhatunk többet, mert elköltözöm – mondta ki a szavakat, melyek tőrként vésődtek a szívembe és először nem is bírtam megszólalni… Edward csak türelmesen várt, amíg ki tudtam préselni magamból egy értelmes mondatot.
- Hogy mi? – kérdeztem, mert annyira megdöbbentem, hogy más nem is jutott eszembe.
- Úgy van, ahogy mondtam. El kell költöznünk. Én, sajnálom… tényleg nem akartalak megbántani, de azt nem hagyom, hogy miattam bajod essék.
- Várjunk! Csak ez a bajod? Emiatt akarsz elköltözni? – kérdeztem meglepetten. Én már mindenre gondoltam, de erre nem. A „valószínű okok” listámon az első az volt, hogy már nem szeret.
- Csak ez?! Bella, ezt nem vehetjük félvállról. Tudod nagyon jól, hogy vámpír vagyok és veszélyes. És egyszerűen képtelen vagyok nézni, ahogyan tönkreteszed az életed… - Még folytatta volna, de ekkor a mutatóujjamat a szájára helyeztem, hogy hagyja abba ezeket a butaságokat.
- Először is, nem teszem tönkre az életem. Másodszor pedig szeretlek és nélküled már nem is tudok élni – mondtam, mire felhúzta a szemöldökét. – Talán nem hiszed el, hogy így érzek?
- Hát, őszintén szólva nem igazán. Mármint elhiszem, hogy szeretsz és én is téged, de nem érek én annyit, hogy nélkülem ne tudj élni.
- Ezt majd én eldöntöm – makacsoltam meg magam, de ő sajnos nem tágított az elköltözés gondolatától.
- És mi van azzal, hogy vámpírrá változtatsz?
- Én egyáltalán nem mondtam, hogy megteszem, ráadásul ez is beletartozik abba, hogy tönkreteszed az életed.
- De, ha veled vagyok, akkor nem érdekel semmi más – mondtam ki a szavakat, de a végére elvörösödtem.
- Pedig ez így nem mehet tovább – mondta határozottan. – Elmegyek, még most… És holnap elköltözünk – mondta ki a fájó szavakat, melyek szinte összeroppantottak belülről…
Már indult volna kifelé az ablakon, de megfogtam a kezét.
- Ne! Maradj, kérlek!
- Nem tehetem, értsd meg! – válaszolta, majd lefejtette magáról a karomat és kiugrott az ablakon, utána pedig eltűnt az éjszakában.
És ezzel végetért az álom… Egy álom, melyben Edwarddal közös jövőnk lett volna, mely az imént szertefoszlott, és nem tudtam, hogy ez az álom megvalósul-e még…
Először nem akartam elkezdeni sírni, de sajnos a könnyeimnek nem tudtam parancsolni. Először csak egy csepp, majd még egy, majd még egy és a végén már patakokban folytak a könnyeim úgy, hogy szinte mindent elhomályosítottak a látóteremben.
Nem tudtam, mit csinálok, sem azt, hogy mért, de elindultam az ajtóm felé. Mivel a könnyeim még mindig hulltak, ezért nem igazán vettem észre semmit sem a külvilágból… Csak utána akartam menni… Azt mondta, hogy csak holnap költöznek el, tehát még van esélyem meggyőzni őt. Ezt nem teheti velem, hogy csak úgy itthagy… Igenis meg fogom győzni, hogy maradjon.
Már éppen a meggyőzése módjáról gondolkodtam, amikor azt éreztem, hogy megbotlok és kicsúszik a lábam alól a talaj… A könnyeimtől amúgy is csak foltokat láttam, de most még azt sem… Teljesen elborított a sötétség és csak zuhantam, zuhantam, zuhantam…
Azt nem tudom, hogy valójában zuhantam-e vagy csak képzeltem, de még ha csak képzeltem is, az elég volt ahhoz, hogy kétségbeeseve próbáljak meg kikászálódni a sötétségből, de sajnos ez kevés sikerrel valósult meg... Legutolsó gondolatomban még mindig Edward szerepelt, majd végképp elnyelt a sötétség.

(Edward szemszöge)

Miután kiugrottam az ablakán csak futottam és futottam, egyre gyorsabban. Legszívesebben ilyen lelki fájdalom mellett kifutottam volna a világból, de nem tehettem, hiszen ott volt a családom, akiket nem hagyhattam el.
De akkor Bellát mért hagytam el? – kérdeztem magamban – Hisz’ szeretem, és még visszamehetnék…
NEM! NEM! NEM! Nem mehetek vissza, mert tönkretenném az életét. Sőt, ha velem maradna, akkor előbb vagy utóbb nem is lenne rendes élete, hiszen vámpírrá válna. De végül is nem lenne muszáj vámpírnak lennie, mert meg lehetne oldani valahogy – gondolkodtam. – De nem! Nem tehetem, nem fogok visszamenni, mert rossz vége lenne – határoztam el magam, bár ez nagyon fájt.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy lassan elérkezek a Quileute határhoz… Még szerencse, hogy még azelőtt észrevettem, mielőtt átléptem volna és nem is volt ott senki, aki megláthatott volna…
Gyorsan visszafordultam, majd a házunk felé vettem az irányt. Mivel ez a költözés gyors elhatározáson alapult, ezért még nem volt időm összepakolni, így még azt is meg kellett csinálnom.

Odaértem a házunkhoz. Amint a küszöböt átléptem, szinte azonnal Esme szomorú arcát pillantottam meg. Tudtam, hogy neki is hiányozni fog Bella, ahogyan nekem is. Ami még ennél is rosszabb volt az Alice arckifejezése… Olyan arcot vágott, mint, akit most akasztanak, ami, ha nem a jelen esetben lennénk, elég mulatságos lett volna, mert a vámpírokat nem lehet holmi akasztással megölni.
Sajnáltam Alice-t, de ez a döntés szükséges volt, de tudtam azt, hogy utánam Alice-nek fáj a legjobban, hogy elköltözünk, hiszen Bella a barátnője volt.
Mennyi embernek okozok szenvedést – tűnődtem magamban.
Ismét eljátszottam a gondolattal, hogy visszatérek Bellához, de aztán mégsem tettem.
Inkább szenvedjek, mintsem, hogy Bella élete tönkremenjen – döntöttem el végül, ma már sokadjára, de mindig „visszatáncoltam” a maradás gondolatához.
Nem, semmiképpen sem megyek vissza Bellához és nem maradok itt… - határoztam el végül és reméltem, hogy nem fogom megbánni ezt a döntésemet.

Miután befejeztem a pakolást, lassan kivittem a cuccaimat a szobámból. Annyira lassan, hogy még egy csiga is megirigyelhette volna, pedig elvileg én voltam a családomban a leggyorsabb, most mégis, mintha elvesztettem volna önmagamat. Részben így is volt, a fele részem itthagyom Bellával együtt. Csak remélni tudom, hogy jobb élete lesz nélkülem és az áldozatom nem lesz hiábavaló.

Gondolataimból a telefonom csörgése ébresztett fel, mikor már leértem a cuccaimmal a lépcsőről.
- Halló – szóltam bele.
- Edward? Te vagy az? – kérdezte, mire felismertem a hangját… Bella apja volt az, de nem értettem, hogy mégis mért hívott.
- Igen én vagyok – válaszoltam – Mit szeretne uram? – kérdeztem tiszteletteljes hangon.
- Nos… Bella… szóval… - kezdte akadozva, de én félbeszakítottam.
- Mi történt Bellával? – Aggódtam érte. Vajon mi lehet most vele? Mért hívott az apja?
A fejemben csak úgy cikáztak a kérdések ezrei, amelyekre csak néhány másodperc múlva kaptam választ.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés