(Edward szemszöge)

Odaértünk Bellához, aki szemmel láthatólag bele volt merülve a gondolataiba…
Tudom, hogy sokszor kértem már, de most tényleg fontos lenne, hogy esetleg csak néhány percre is, de olvasni tudjak a fejében. Azonban, mint ahogy eddig se, ezt most se sikerült elérnem… Néma csönd burkolta körbe az elméjét és én nem tudtam elcsípni még egy kis gondolatfoszlányt sem…
Alice nem szólalt meg, ahogy én sem és úgy tűnt, hogy Bella sem akar beszélgetést kezdeményezni.
„Biztos, hogy ezt akarod?” – kérdezte Alice gondolatban.
Ezt még magam sem tudtam. Egyrészről nem akartam Bellának hazudni tovább, de másrészről még szerettem volna vele lenni anélkül, hogy tudja, hogy én vagyok Edward, mert ha ez kiderül, akkor nem biztos, hogy megbocsát nekem.
Megráztam a fejem végül, válaszképpen Alice-nek…
- Még nem – suttogtam halkan úgy, hogy csak Alice hallja.
Bólintott, majd elkezdett beszélni.
- Bella, akkor ugye eljössz délután? – kérdezte Alice.
- Hát… nem tudom… biztos, hogy nem zavarok?
- Dehogy! Egyáltalán nem zavarsz… És Carlisle-lal is beszélnünk kéne…
- Igen… Szerintem is – mondta Bella.
- Akkor mikor is jössz?
- Hát… úgy volt, hogy Carlisle elvisz hozzátok.
- Nincs szükség rá – mondta Alice, majd rámkacsintott – Anthony majd elhoz hozzánk, ugye?
- Én? Öhm… persze. De hol is laktok? – kérdeztem, mert az elég feltűnő lett volna, ha meg sem kérdezem, hiszen elvileg még nem jártam a házukban…
- Majd mindent elmagyarázok mielőtt hazamész.
- Rendben – bólintottam, majd féloldalas mosolyra húztam a számat.
Alice ekkor észrevétlenül elsurrant, így én és Bella egyedül maradtunk a folyosón.
Azonban nem beszélgethettünk, mert sajnos becsöngettek.

(Bella szemszöge)

Hiába gondolkodtam, hogy hogyan is kezdjek neki, nem tudtam megkérdezni Alice-től az igazat. Ráadásul ott volt Anthony is, aki nem hiszem, hogy tud erről az egészről és még a végén őrültnek néz, hogy valakit elfelejtettem…
Alig figyeltem órán… Folyton csak kavarogtak a fejemben Alice szavai… „Szeret téged.”
„És én is szeretem őt?” – kérdeztem.
„ Igen, nagyon is.”
Még mindig nem értettem sok mindent. Ha tényleg elfelejtettem, akkor vajon hogyan történt. Mért nem emlékszek rá? És eddig mért nem szólt róla senki?
Edward… Edward Cullen… Akivel ezek szerint együtt jártam, mert Jess a szakításunkról kérdezett.
Hirtelen bevillant egy emlék…
Valaki az ágyamon ült és én beszéltem hozzá, de az arcát nem láttam tisztán…
- Edward – először még mindig nem nézett fel rám, így megismételtem már kicsit hangosabban. – Edward. – Erre már felém fordította tekintetét, de az a tekintet nem sok jót ígért. Valahogy olyan gyötrődő és fájdalmas volt…
- Valami baj van? – kérdeztem rémülten, mire ő csak megrázta a fejét.
- Nincs baj, de mi nem találkozhatunk többet, mert elköltözöm – mondta…
Ekkor azonban ismét a teremben találtam magam, az órán, és vége szakadt az emlékfoszlányomnak.
Alig vártam, hogy kicsöngessenek az óráról, mert beszélni akartam erről Alice-szel…

- Alice – szólítottam meg, mikor rátaláltam a szünetben. – Beugrott egy emlék – mondtam izgatottan és egyben idegesen is.
- És mi volt az? Emlékszel Edwardra?
- Nem… csak a… a szakításról…
Alice, ha lehet, akkor még jobban elsápadt.
- Mit láttál? Mi volt az emlék? – kérdezte néhány másodperccel később.
- Edward ott ült az ágyamon és én megkérdeztem, hogy mi a baj… Erre ő azt mondta, hogy nem találkozhatunk többet, és hogy elköltözik…
Alice arca ekkor fájdalmat sugárzott és az én arcom se volt sokkal boldogabb.
- De akkor emlékszel Edwardra? Azt mondtad, hogy ott ült az ágyadon, nem? Akkor láttad, igaz?
- Nem… vagyis de… láttam ülni az ágyamon, de az arcát nem láttam, szóval még mindig nem tudom, hogy kicsoda – mondtam, majd lehorgasztottam a fejem.
- Semmi baj. Majd emlékezni fogsz… Előbb vagy utóbb – bíztatott Alice.
- De én most szeretnék emlékezni… Az nem lehet, hogy valakit kitöröltem az emlékezetemből.
- Bella… Figyelj… valamit még kéne mondanom… Lehetőleg szólj, ha esetleg valakit nem ismernél fel a családomból, mármint mikor ma eljössz. Lehet, hogy nem csak Edwardot felejtetted el.
- Rendben – egyeztem bele, bár biztos voltam benne, hogy mindenkit felismerek.
Hirtelen eszembe jutott valami.
- Anthony is vámpír, igaz? – kérdeztem.
- Igen… De mért kérdezted?
- Csak úgy észrevettem, hogy valami nincs rendben vele. A bőre hófehér, és kemény, valamint hideg.
- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Alice döbbenten.
- Mert úgy találkoztunk, hogy véletlenül nekimentem a folyosón és akkor hozzáértem a bőréhez…
- Oh… Értem.
- Azt hiszem, hogy ennyi lett volna, amiről most beszélni akartam veled. Hamarosan úgyis mennem kell az utolsó órámra, szóval indulok is.
- Menj csak. Majd nemsokára úgyis találkozunk. Akkor, szia.
- Szia – köszöntem el, majd elindultam a következő órám felé.
Sajnos egy volt a baj... Tornaóra következett…

Hát… szerencsétlenkedtem is ám rendesen. A röplabdával fejbevágtam a tanárt és három diákot, legalább ötször elestem, futás közben beleakadtam a saját lábamba és hasraestem, és ez még nem is lett volna annyira szörnyű, de a többiek pedig átestek rajtam. Szóval szép kis tornaóra volt. Az utolsó negyed órában már a tanár ott tartott, hogy üljek le, mert úgy hasznosabb vagyok, mintha én is tornáznék, így szót fogadtam és az óra végéig nem álltam be tornázni, ami persze nekem is jól jött, mert kétbalkezességem következtében nem éppen a tornaóra a kedvenc tantárgyam.

Kicsengettek… Végre…
Miután átöltöztem, megindultam a tornaterem kijárata felé… Ezután hazamentem és vártam, hogy Anthony ideérjen…
Várjunk csak! Nem is mondtam meg neki, hogy merre lakok… Áh, Alice biztos, hogy elmondta helyettem… Nem fog eltévedni az biztos, úgyhogy nyugi.
És így is lett… Alig vártam fél órát már dudáltak is kintről. Kinéztem az ablakon és megláttam egy ezüst Volvo-t, ami valamire emlékeztetett csak azt nem tudtam, hogy mire.
Kimentem, bezártam az ajtót, majd beültem a kocsiba.
- Szia Anthony – köszöntem.
- Szia Bella – mosolyodott el. – Indulhatunk? – kérdezte néhány másodperc múlva.
- Igen, persze. Egyébként Alice mondta el, hogy hol lakok? – kérdeztem, mikor már elindultunk.
- Igen… Alice mindent gondosan elmagyarázott.
- Mindent? – kérdeztem. Arra gondoltam, hogy hátha Alice az emlékezet vesztésemről is szót ejtett esetleg.
- Igen. Mindent elmondott, hogy merre laksz, hogy ők merre laknak. – Fellélegeztem, azonban még mindig nem voltam biztos benne, hogy nem tud-e semmit.
- És másról nem beszélt? – kérdeztem kíváncsian.
- Mire érted? Kellett volna, hogy másról is beszéljen? – vágott értetlen arcot Anthony.
- Nem igazán… Csak tudod… szóval… Lehet, hogy bolondnak fogsz nézni, de állítólag elfelejtettem valakit – mondtam, mire Anthony megmerevedett. Ekkor én is megálltam a beszédben.
- Nem nézlek bolondnak. Folytasd csak! – mondta végül.
- Nos… Alice mondta… De nekem is elég furcsa volt, hogy mindenki egy olyan embert emleget, akit nem ismerek.
- Ki emlegetett? – kérdezte, mire értetlenül néztem rá – Ki emlegette? Bocsánat csak nyelvbotlás volt – szabadkozott.
- Semmi gond... És… nos… Charlie, Carlisle, Mr. Banner, Jessica, Rosalie és Alice is.
- Húh. Akkor tényleg elég sokszor beszéltek róla, igaz?
- Igaz… Először azt hittem, hogy valami hülye vicc, amit kitaláltak, de aztán rájöttem, hogy nem lehet mindenki benne… Ráadásul Alice nem csapna be. Rosalie pedig nem menne bele az ilyen játékokba.
- Értem… És utána mi történt? – kérdezte.
- Alice elmondott nekem néhány dolgot.
- Pontosan mit?
Ezt a kérdést direkt el akartam kerülni, de sajnos nem tudtam.
Valami kibúvót kellene keresnem… Csak némán körbenéztem az autóban és a kinti tájat is tüzetesen átvizsgáltam, hátha Anthony egyszerűen feladja a válaszra várást… Azonban ez nem történt meg, így eltelt néhány perc csendben.
- Nos? – kérdezte sürgetően, miután még mindig nem válaszoltam a kérdésére.
Ismét körbenéztem a kocsiban, hogy hátha mégis el tudom kerülni ezt a kérdést, majd a szemem megállapodott a sebességmérőn…
- Lassíts! Túl gyorsan mész! – mondtam neki rémültem, de őt látszólag valami nagyon is mulattatta.
Ekkor azonban ismét bevillant egy kép…
Egy kocsiban ültem, ami nagyon ismerős volt és hasonlított arra a kocsira, amiben most is vagyok… És gondolom, hogy megint Edward volt ott velem, bár az arcát ismét nem láttam…
- Szent ég! – sikítottam fel. – Lassíts!
- Mi a baj? – Megijesztettem, de ettől még nem lassított.
- Százötvennel tépsz! – Rémülten pislogtam kifelé, de már teljesen besötétedett, nem láttam semmit. Az országútból is csak annyit, amennyit a kocsi fényszórójának hosszú, kékes sugara bevilágított. Az erdő az út két oldalán, mint két fekete tömör fal - és acélkeménynek bizonyulna, ha ekkora sebességgel nekirohannánk.
- Nyugalom, Bella! – Égnek fordította szemét, de még mindig nem lassított.
- Meg akarsz ölni minket?
- Nyugalom, nem fogunk karambolozni.*
Aztán ismét Anthony arcát láttam, aki aggódóan figyelt engem.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Csak egy… egy… emlék – nyögtem ki végül, mire arca elsötétült.

*Idézet a Twilight-ból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés