(Edward szemszöge) Ez a fejezet csak az ő szemszögéből lesz írva.

Azt hiszem, hogy tényleg meg kéne mondanom az igazat… Bellának joga van tudni, hiszen nem hazudhatok neki a végtelenségig… De még nem mondta, hogy szeret.
Talán nem is szeret, se Anthonyként, se Edwardként – gondoltam, mire a halott szívem, mintha szélsebesen dobogni kezdett volna, majd összetört és ismét halott lett, de most már egy hatalmas seb is ott tátongott rajta, mely attól volt, hogy Bellát elveszíthetem. Bolond voltam, amikor azt képzeltem, hogy el bírom hagyni Bellát. Bár akkor még éreztem magamban akkora lelki erőt, hogy Bella épsége érdekében nélküle éljek, de ez a lelki erő az emlékeivel együtt elveszett. Tulajdonképpen talán akkor se lettem volna képes huzamosabb ideig távol maradni tőle, ha nem történik mindez, hogy a szerelmem leesik a lépcsőn. De ezt már nem tudom meg… vagy mégis?
Elmondom – döntöttem el magamban.
- Nem hazudott. Edward elutazott, méghozzá jó messzire. De senki sem tudja, hogy pontosan hova. – válaszolt helyettem Alice.
„Ezért még jössz nekem eggyel.” – üzente gondolatban, majd szúrósan rám nézett, de úgy, hogy Bella mindebből nem vett észre semmit. Nem igazán értettem, hogy Alice mért mondta azt, amit mondott, hiszen én már el akartam mondani Bellának az igazat. Valamint azt se értettem, hogy mért nézett rám az előbb ilyen mérges tekintettel, de hiába próbáltam meg a válaszokat kiolvasni a fejéből, többnyire csak Jasperre gondolt, úgyhogy nem sokat értem el azzal, hogy a fejében próbáltam meg válaszokat keresni arra, ami jelen pillanatban igazán érdekelt.
- Biztos, hogy Edward elutazott? – kérdezte halkan, szinte suttogva Bella.
- Igen, persze. Hazudtam én neked valaha? – tette fel Alice a költői kérdést.
„Ezért még többel jössz.” – gondolta dühösen.
- Jól van… sajná… szóval sajnálom… Csak azt hittem, hogy Edward itt van Forksban – mondta, mire szinte szoborrá váltam.
- Semmi gond. Bárkivel előfordul, hogy valami olyasmit csinál, amit nem kéne, nem igaz, Anthony? – kérdezte Alice, majd megbökött a könyökével, hogy „ébredjek fel” ebből a mozdulatlan állapotból, amibe Bella mondata juttatott.
- De, persze – mondtam, majd lehajtottam a fejem, hogy még véletlenül se találkozzak Alice pillantásával.
- Azt hiszem, hogy én megyek – mondta Alice, majd könnyed léptekkel elsétált mellettünk és én kettesben maradtam Bellával.
Nem tudtam, hogy mit is mondjak és úgy látszott, hogy Bella sem akar megszólalni, így a csen némaságába burkolóztunk egy ideig.
Tulajdonképpen nem tudtam, hogy mit mondjak, de mielőtt még elgondolhattam volna, Bella megtörte a csendet.
- Sajnálom – mondta zavartan és idegesen.
- Semmi gond, már Alice is elmondta, hogy…
- De én nem erre mondtam, hogy sajnálom – szakított félbe.
- Hanem mire? – kérdeztem kíváncsian.
- Nos… én emlékszem a tegnap történtekre. Eszembe jutott minden. És szeretnék bocsánatot kérni, amiért azt mondtam neked, hogy Edward – mondta, mire ledöbbentem.
- De akkor egyáltalán nem emlékszel rám… vagyis rá? – kérdeztem és reméltem, hogy apró tévedésemnek nem tulajdonít nagyobb jelentőséget.
Először Bella kicsit furcsán nézett rám, de aztán csak legyintett egyet.
- Egyre több mindenre emlékszek vele kapcsolatban, azonban az arcát még mindig nem látom, egyetlen emlékben sem – válaszolta Bella.
- Majd idővel emlékezni fogsz – mondtam neki, majd valamiért késztetést éreztem arra, hogy megöleljem és engedtem is ennek a késztetésnek. – Azonban, ha nem fogsz emlékezni, akkor idővel emlékeztetni foglak – tettem hozzá gondolatban, miközben szerelmem szomorú arcát figyeltem.
Ekkor azonban elkezdett lehullani az eső, így jobbnak láttam, ha Bella az iskolában tartózkodik, mivel még a végén megfázna, így kibontakoztam az ölelésből és magam után kezdtem húzni az iskola felé, Bella viszont csak értetlenül nézett rám.
- Hamarosan jobban elkezd esni az eső – adtam tudtára, hogy miért is kéne bemennie.
- Akkor most már be is megyünk az iskolába? – kérdezte, mire bólintottam, majd finoman megtoltam egy kicsit Bellát, hogy induljon el, mielőtt még a felhők úgy döntenének, hogy még több vizet bocsátanak ki magukból, hogy elárasszanak ezekkel a kis cseppekkel mindent.
Néhány másodperc múlva már bent voltunk az iskola egyik épületében, ahol Bellának lesz az első órája. Igazából nekem egy másik épületben lett volna órám, de most nem igazán foglalkoztam vele. Sőt, semmivel sem foglalkoztam, csakis azzal, hogy Bellával lehetek. Azonban be kellett látnom, hogy ez nem sokáig lehetséges, mert néhány perc Bellával töltött idő után azonban becsöngettek.
- Menned kéne, ha nem akarsz elkésni az óráról – mondta Bella.
- Igen, tudom, de nem akarok nélküled menni – csúszott ki a számon az igazság, amit valószínűleg még nem kellett volna mondanom, de szerelmem csak mosolygott rajta.
- Menj csak! Majd beszélünk később – mondta, majd elindult a terem felé, ahol az első órája volt. Én pedig szintén elindultam, de nekem kicsit hosszabb utat kellett megtennem. Mire egyáltalán beértem a terembe már a tanár is bent volt és szerencsére nem csinált semmit, még csak nem is nézett csúnyán, de azért nem egészen úgy gondolta, mint ahogyan cselekedett, de nem igazán foglalkoztatott csak az, hogy minél előbb elteljen ez a keserves óra, melyet Bella nélkül kell töltenem…
Alig vártam az óra végét, de úgy tűnt, hogy soha nem jön el a kicsengetés pillanata, azonban egyszercsak meghallottam a boldogságot hozó csengő hangját. Azonnal felpattantam a helyemről és bár nehezemre esett, de emberi tempóban mentem Bellához, aki jöttömet csodálkozó tekintettel nézte.
- Szia, Bella – köszöntem neki.
- Szia… De hogy kerülsz ide? – kérdezte.
- Tudod, én is ebbe az iskolába járok – válaszoltam és kissé el is mosolyodtam.
- Igen, tudom. De úgy értettem, hogy hogyan kerülsz pont ide?
- Csak szerettem volna veled beszélgetni – mondtam, ami részben igaz is volt, de legfőképpen látni akartam őt.
- Nos, rendben. Miről szeretnél beszélgetni?
- Mondjuk, mesélj magadról egy kicsit, mert még nem tudok valami sokat rólad – hazudtam, de csak azért, hogy minél többet beszéljen.
Mindent elmesélt, amit már tudtam róla, de olyan jó volt hallgatni, ahogyan beszél. Tudtam, hogy nem biztos, hogy miután ténylegesen elmondtam az igazat, azután is szóba áll-e velem.
A többi szünetben is beszélgettünk, még ebédnél is, amit Jessica elég szúrós szemekkel figyelt.
„Már azt hittem, hogy szakítottak és nem is lesznek együtt, erre meg itt ebédelgetnek.” – gondolta.
Nem nagyon akartam vele foglalkozni, mert most csakis Bellára voltam hajlandó figyelni, úgyhogy próbáltam kiűzni Jessica gondolatait a fejemből.
A nap nagyon lassan telt el, már ami az órákat illette. De aztán csak vége lett a tanításnak és én próbáltam minél előbb hazamenni, hogy végre kiszedjem Alice-ből a reggeli furcsa viselkedésének az okát, mivel szünetben nem tudtam ezt megbeszélni vele.
Beszálltam a kocsimba, majd megvártam, amíg a többiek is odaérnek a kocsihoz, hogy indulhassunk végre, azonban észrevettem valami furcsaságot.
- Hol van Alice? – kérdeztem.
- Oh… öhm… Elment vásárolni – válaszolta Rosalie.
- Ilyenkor? Vásárolni? – húztam fel a szemöldököm értetlenül.
- Mi nem tudjuk, hogy mért ment el, csak annyit mondott, hogy valami akció van és nagyon sürgős, úgyhogy most megy vásárolni és egyedül. Nem engedte, hogy bárki is vele menjen – mondta Jasper.
- Még én se mehettem, pedig nekem is elkéne néhány új ruha – mondta Rosalie kicsit sértődötten.
- Jó, mindegy, szálljatok be és induljunk – mondtam végül, majd mikor már mindenki a kocsiban volt, indítottam és már száguldottunk is a házunk felé.
Várjunk csak! – mondtam magamban – Alice valószínűleg látta, hogy ki akarom faggatni és ezért ment el vásárolni, mert valamit el akar hallgatni előlem. Csak nem tudom, hogy mit. Talán, majd holnap már tudok vele beszélni…
A délután többi része eseménytelenül telt, de éjjel visszatértem egy régi szokásomhoz… Bellát néztem, ahogyan alszik, de most ismét nem tudta, hogy ott vagyok, mint ahogyan régebben volt. Egy darabig csak csöndben néztem szerelmemet, majd meghallottam, amint Bella megszólal.
- Jobb megfigyelő… Anthony… jobb megfigyelő… Edward… Nem értem – mormolta álmában.
Talán tényleg kezdenek eszébe jutni a velem kapcsolatos dolgok. Akkor azt hiszem, hogy hamarosan el kell mondanom neki azt, hogy én vagyok Edward – gondoltam, azonban Bella ekkor mocorgott egy kicsit és ismét csak beszélni kezdett.
- Jobb megfigyelő… Ki kell derítenem… - mondta.
Ezután már nem nagyon beszélt álmában, csak ugyanezeket ismételgette néha…
Mivel már hajnalodott jobbnak láttam, ha hazamegyek és megpróbálok beszélni Alice-szel, de nem igazán döntöttem el semmit, nehogy látomása legyen, és megint elmenjen vásárolni.
Amint hazaértem, fel akartam menni az emeletre, hogy hátha Alice-t a szobájában találom, de ekkor észrevettem, hogy a nappaliban van, így odamentem hozzá.
- Alice, azt hiszem, hogy beszélnünk kéne – mondtam határozottan.
„Miről is?” – kérdezte gondolatban.
- Alice, kérlek! Tudod, hogy miről van szó. Mondd el, amit nem akartál eddig.
- Nem, nem tudom, hogy mégis miről beszélsz – mondta.
- Arról beszélek, hogy amikor el akartam mondani Bellának az igazat, te egyszerűen nem hagytad.
- Oh, az csak azért volt, mert tudtam, hogy igazából még szeretnél várni egy kicsit, hogy elmondj neki mindent – válaszolta és megrántotta a vállát. – Igazán nem akartam semmi rosszat.
- Szerintem pedig nem ez volt az indok. Próbáltad elrejteni előlem a látomásod és a gondolataidat is, amik a látomásról szóltak. Folyamatosan csak Jasperre gondoltál.
- Mért már az is baj? – kérdezte csípőre tett kézzel.
- Én ezt egyáltalán nem mondtam, csak annyit, hogy valamit titkolsz előlem. Biztos, hogy láttál valami olyat, amit nekem nem akarsz elmondani, de nem tudom, hogy mégis miért.
- Nem volt semmi különös a látomásomban. És igazán köszönöm, hogy így gyanúsítgatsz – mondta sértődötten.
- Alice, nem hiszek neked. Valami azt súgja, hogy elhallgatsz előlem egy-két dolgot a látomással kapcsolatban.
- Na jó – mondta megadóan. – Majd elmondom, de csak akkor, ha itt lesz az ideje.
- És az mikor lesz? – kérdeztem.
- Jaj, Edward, ne legyél már ilyen. Majd elmondom.
- Jó, rendben – mondtam, majd sóhajtottam egyet.
Utána felmentem a szobámba és ott ültem, amíg el nem jött az idő, hogy elinduljak az iskolába.
Ezek után Bella többet nem hozta szóba Edwardot, és Alice sem mondott semmit a látomásáról…

Két héttel később…

Bellával egyre több közös programunk volt és úgy éreztem, hogy hamarosan tényleg ideje elmondanom neki mindent, azonban előtte még meg kell beszélnünk valamit…
Éppen a szobámban ültünk Bellával és úgy éreztem, hogy most jött el az ideje annak, ogy megbeszéljem vele, hogy szeret-e.
- Nézd, Bella… Én szeretlek – mondtam ki. – Mindennél jobban, de nem tudom, hogy te hogyan érzel.
- Én… én is szeretlek – válaszolta Bella, mire megcsókoltam.
Akkora boldogság járt át emiatt a mondat miatt, hogy olyat ember még csak el se bír képzelni. Arra gondoltam, hogy holnap viszont elmondom, hogy én vagyok Edward, hiszen megígértem, hogy amint kimondja, hogy Anthonyként is szeret, elmondom neki az igazat. Ekkor azonban meghallottam valamit.
„Edward, beszélnünk kéne, most, ha lehet, mert nagyon fontos.” – gondolta Carlisle.
- Sajnálom, de most el kell mennem egy kicsit, mert Carlisle beszélni akar velem, de nemsokára jövök vissza – mondtam, majd azonnal elindultam, hogy kiderítsem mi is lehet ilyen fontos.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés