(Edward szemszöge)

Hallottam, amint Carlisle a dolgozószobájában járkál, így odamentem az ajtóhoz, de mielőtt még kopoghattam volna, Carlisle kitárta előttem az ajtót. Beléptem a szobába.
- Nos, mi volt ilyen sürgős? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát, fiam, ez elég összetett dolog... Beszéltem Alice-szel és azt mondta, hogy az emberek hamarosan elkezdenek pletykálni rólunk és azt tanácsolta, hogy amilyen gyorsan csak tudunk költözzünk el. Még nyár elejéig maradhatunk, de aztán el kell mennünk – adta tudtomra apám a híreket.
- De az már csak egy hónap.
- Tudom, de akkor is el kell mennünk.
- És… És mi lesz Bellával? – kérdeztem.
- Pont ezért ilyen összetett a dolog. Gondolom, hogy nem akarod elhagyni Bellát, megint, ezért az lenne a legjobb, ha ő is velünk tudna jönni. Beszélni kéne Charlie-val, hogy megengedje, hiszen már amúgy sincsen sok a tanításból, hamarosan érettségiztek – mondta Carlisle.
- Igen, beszélni kéne vele, de nem csak vele, hanem Bellával is.
- Természetesen, én is így értettem – bólintott apám.
- És ezt mért pont most mondtad el? – kérdeztem, mert úgy véltem, hogy apám nem mondott el mindent, amit szeretett volna.
- Hát… azért, mert még ma el kell mondanod Bellának az igazat, hogy legyen ideje megszokni az új helyzetet és ráadásul dönteni a költözést illetően, ráadásul, ha ő is velünk jön, akkor hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy Charlie-t nem igazán fogja látni, sőt talán nem is fogja.
- Tehát mondjam el neki? Most?
- Igen, Edward. Így lesz a legjobb. Joga van tudni az igazat és választani is. És valószínűleg már nem lesz semmi baja, hiszen a baleset nem most volt, szóval nem lesz gond, ha elmondod neki.
- Igazad van – helyeseltem, majd visszaindultam a szobám felé, hogy tudassam Bellával az igazat és a költözésről is beszéljek vele. Talán jobb lenne a költözéssel kezdeni…

(Bella szemszöge)

Mivel nem tudtam, hogy pontosan mikor is jön vissza Anthony, ezért nagyrész a falat meg a plafont bámultam, ami nem volt túl szórakoztató, de annak a célnak megfelelt, hogy elteljen az idő… Még mindig a plafont bámultam, amikor hallottam, ahogy Anthony megszólal.
- Beszélnünk kell! – mondta, majd sóhajtott egyet.
- Valami baj van? – kérdeztem ijedten.
- Nem, nincs – mondta – Legalábbis még nincs – tette hozzá halkabban, de meghallottam.
- Akkor lesz valami baj? Alice látott valami?
- Nem… vagyis igen. Szóval, az a helyzet, hogy nyár elején el kell költöznünk – mondta, mire mintha fejen ütött volna valami. A fejem zakatolni kezdett. Nem bírtam egy értelmes mondatot se mondani. Ekkor egy emlékkép megzavart.
- Valami baj van? – kérdeztem rémülten, mire ő csak megrázta a fejét.
- Nincs baj, de mi nem találkozhatunk többet, mert elköltözöm – mondta ki a szavakat, melyek tőrként vésődtek a szívembe és először nem is bírtam megszólalni…
Ezután az össze emlék, mely eddig bevillant és azok is, melyek az elmémben voltak mélyen elrejtőzve, most megjelentek előttem. Csak annyi különbséggel, hogy láttam Edwardot... Az össze emlékképemben megjelent és láttam az arcát. Már tudtam, hogy mire akart figyelmeztetni az álom. Anthony tényleg hazudott, hiszen ő maga volt Edward.
Megráztam a fejem, hogy kiürüljön belőle az összes emlék és újra a feledés homályába süppedjen, hiszen akkor boldogabb voltam, mikor nem emlékeztem Edwardra. Nem emlékeztem arra a fájdalomra, amikor elhagyott és semmi emlékem sem volt, ami vele kapcsolatos lett volna. Boldog voltam a saját Edward-mentes világomban, ahol nem szenvedtem miatta. Mért kellett elrontani ezzel a hazugsággal?
Ekkor azonban nem bírtam tartani magamban azt a rengeteg fájdalmat, ami felgyülemlett bennem ez alatt a 20 másodperc alatt, amíg visszatértek az emlékeim, így elsírtam magam. Hangosan zokogtam és még az ágyról is leestem. Ekkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen hol is vagyok. Edward szobájában, aki mindvégig csak figyelt engem, miközben megrohamoztak az emlékek, bár ő nem sejtett, hogy mi játszódik le bennem.
- Jól vagy, Bella? Miért sírsz? Mi történt? – kérdezte aggódó arcot vágva, majd felhúzott a földről.
- Semmi gond. Csak hirtelen eszembe jutott valami, ami kicsit kiborított, de semmi komoly. Folytasd, amit mondani szerettél volna, Anthony. – A végét egy kicsit akaratlanul is megnyomtam, de úgy látszik nem vette észre, mert szólásra nyitotta a száját. Én pedig azt terveztem, hogy becsapom, hogy megutáljon és elmenjen innen. Bár nagyon nem akartam, de ebben a pillanatban utáltam őt, főleg azért, mert nem tudtam igazán utálni. Pont ezért akartam, hogy ne legyen mostantól a közelemben és ne okozzon nekem megint fájdalmat, mert ha nem megy el, biztos vagyok benne, hogy megint megbánt, így egy kissé furcsa lépésre szántam el magam, ami nem igazán illett hozzám, de úgy gondoltam, hogy meg kell tennem…
- Nos… Ott tartottam, hogy el kell költöznünk. Ez az egyik, amit el szerettem volna mondani. De lenne itt még valami, amit már rég el kellett volna mondanom. Én nem az vagyok, akinek hiszel – kezdte.
Nagyon is jól tudom, hogy ki vagy valójában – mondtam gondolatban.
- Ezt nem igazán értem – hazudtam tettetett higgadtsággal a hangomban, bár belül egyáltalán nem így éreztem. A szívem már darabjaira hullt és csak egy hajszál választott el attól, hogy ne kössek ki a padlón.
- Edwardról van szó… Igazából én vagyok Edward – mondta ki az igazságot, mire a már amúgy is nehézkes állás még nehezebbé vált és a lábaim már nem engedelmeskedtek többé, így lerogytam a földre.
Edward utánam kapott, de én ellöktem a kezét. Persze csak azért, mert hagyta, egyébként nem tudtam volna, hiszen ő egy vámpír volt. Felálltam és a szemébe néztem…
Most jött el a pillanat, hogy beteljesítsem a tervem. El kell, hogy menjen.
- Én végig tudtam – mondtam ki a szavakat, melyek nem voltak igazak, de közreműködtek abban, hogy elűzzem őt a közelemből.
- Mit mondtál? – kérdezett vissza értetlen arckifejezéssel.
- Azt, hogy én végig tudtam. Sosem vesztettem el az emlékeimet. Az egész csak azért volt, hogy itt maradj. Igaza volt Rosalie-nak, mindenkit becsaptam. Én mindvégig emlékeztem rád. Nem vetted észre? Semmilyen emléket sem láttam bevillanni. És csakis a költözés miatt mondtam azt, hogy elfelejtettelek – mondtam ki a nekem is fájdalmas szavakat.
- Nem hiszek neked – rázta meg a fejét.
- Csakugyan? És miért nem? – kérdeztem ismét higgadtságot szimulálva.
- Mert nem vagy ilyen jó színésznő. És mert nem nézném ki belőled, hogy ilyet tennél. Ráadásul Rosalie-nak sosincs igaza veled kapcsolatban.
- Lehet, hogy eddig nem voltam jó színésznő, de honnan tudod, hogy még most sem vagyok az? Ráadásul az emberek változnak.
- Igen, ez igaz. de te nem lennél ilyenre képes. És onnan tudom, mert a szakítás előtt szinte mindig veled voltam és biztos, hogy nem gyakoroltad a színészetet.
- Na jó Edward. Nem fáradozok a meggyőzéseden. Én inkább most elmegyek – mondtam, majd megpróbáltam kimenni a szobájából, de megfogta a csuklómat. Persze nem volt durva vagy ilyesmi, de azért nem gondoltam volna, hogy visszatart.
- Engedj el! – üvöltöttem.
- Nem, mert szeretlek, és nem hiszek neked! Mondd meg az igazat – fúrta bele aranyszín szemeit az enyémbe és azonnal megtört bennem minden. Úgy éreztem, hogy nem tudok neki tovább hazudni.
- Igazából nem tudtam semmit, csak mielőtt még elmondtad volna, azelőtt jöttem rá, mert minden eszembe jutott – vallottam be.
- Szóval, akkor ezért sírtál? – kérdezte, mire bólintottam.
- De, ha már itt tartunk – Próbáltam lehámozni magamról a kezét. -, veled mégis mi a helyzet? Mért hazudtál? – szegeztem neki a kérdést, mire arca megdermedt és végre elengedte a csuklómat.
- Azért, mert megbántam, hogy elhagytalak és új „életet” akartam veled kezdeni. És elmondtam volna az igazat, mint ahogy meg is tettem, de előbb kellett volna.
- Nem is kellett volna hazudnod. Elmondhattad volna.
- De Carlisle azt mondta, hogy, ha nyíltan elmondanám, hogy ki vagyok, akkor még akár sokkot is kaphatnál, amitől rosszabbodna az állapotod. Esetleg még valakit elfelejtenél.
- Ne mondd azt, hogy Carlisle miatt hazudtál!
- Én ilyet nem mondtam. Teljes mértékben vállalom a felelősséget, de én tényleg csak azért hazudtam, mert szeretlek.
- Aki szeret valakit, nem csapja be.
- Tudom, hogy hibáztam, de kérlek, értsd meg!
- Rendben. Elgondolkozom rajta – mondtam.
- De, ha lehet, akkor most. Nem akarlak sürgetni, de muszáj tudnom.
- Jól van, akkor átgondolom most.
Végigpörgettem az agyamban minden tényezőt…
- Megbocsájtasz vagy nem? – kérdezte Edward néhány másodperccel később, miután befejeztem a gondolkodást.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés