(Bella szemszöge)

Az álmom furcsa volt, ugyanakkor ismerős, de mégis fájó. Az az álom volt, amit még akkor álmodtam, mikor Róla még azt hittem, hogy valaki más. A szavak csak úgy szaggatták a szívem kicsi darabkáit és egy egészen kicsit gyógyult sebet téptek fel ismét a szívem tájékán: „- Tévedtem… Te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna.” Amikor ezt utoljára álmodtam, jelentőséggel bírt, csak akkor még nem tudtam. Észre kellett volna vennem, hogy az a bizonyos Anthony Ő maga. – Szerencsére az Anthony név kimondását csak kisebb fájdalom kísérte, így úgy döntöttem, hogy ezt nyugodtam mondhatom.
De most nem is a múltbéli álom volt a fontos, hanem a mostani. Vajon most is „üzenni” akar nekem valamit? Talán valamit nem vettem észre? Egyáltalán, ha van valami jelentősége, akkor Vele kapcsolatos? Megannyi kérdés, amire nem tudtam a választ. És valószínűleg, mivel Őt soha nem fogom látni, így már nem is tudom meg, hogy mi volt az oka ennek az álomnak.
Ekkor azonban felriadtam, pedig egyáltalán nem volt rossz álmom, csak felzaklatott. Azt vettem észre, hogy amint kinyitom a szemem, könnyek homályosították el a látásom és zihálva szedtem a levegőt. Hiába nem volt rossz álom, de mivel Ő is benne volt, ezért ugyanúgy felkavart, mintha rémálmom lett volna. Csak az volt a különbség, hogy amiben Ő benne volt, az nem lehetett rémálom.
Erőt vettem magamon és felültem, majd ránéztem az órára. Fél öt. Akkor úgy néz ki, hogy alig aludtam egy-két órát. De hiába mondtam magamnak, hogy még egy kicsit aludnom kéne, nem sikerült. Ráadásul ekkor rájöttem, hogy holnap már iskola van és még nem csináltam meg a leckémet, így inkább felkeltem. Először megreggeliztem, majd fogat mostam és felöltöztem, azután pedig mikor már eléggé világos volt, nekiálltam a házi feladataimnak. Bár nagyon nem volt kedvem ehhez az egészhez ma, de beláttam, hogy így talán valamivel könnyebb lesz nem az álmomra gondolnom. Sajnos, vagy nem sajnos, de elég kevés leckém volt, így hát tennivaló nélkül maradtam. Úgy döntöttem, hogy kitakarítom a szobámat, de viszont ez se kötötte le sokáig a figyelmem, ezért ara gondoltam, hogy olvasni fogok. Az én szerencsémmel azonban egy Jane Asten-kötet került először a kezembe, amit imádtam olvasni, viszont most nem a legjobb választás volt, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor elkezdtem olvasni az Értelem és érzelem című művet. Naná, hogy a főhősnek pont ugyanaz a neve, mint Neki.
Hogy lehetek ilyen hülye? Hát nem emlékszem rá, hogy ugyanezt már eljátszottam egyszer? – kérdeztem magamtól, amikor eszembe jutott, hogy miután megtudtam, hogy Ő egy vámpír, az egyik napsütéses napon – ami ugye elég ritka volt Forksban – is ugyanezt kezdtem el olvasni, de akkor is félbehagytam, ugyanúgy a név miatt. De viszont akkor legalább nem olyan helyzet miatt hagytam félbe, amiért most. Próbáltam nem gondolni Rá, de nem nagyon sikerült. Az álom, a könyv... Mind-mind emlékeztettek egy személyre, akit el kellett volna felejtenem. Ekkor azonban a hajnalban felszakad sebem, sajogni kezdett, mert ekkor eszembe jutott, hogy a felejtés már egyszer sikerült. A felejtés, ami hasonló helyzet miatt volt, de akkor még azt hittem, hogy Ő szeret, hiszen a legutóbbi elhatározásánál azt mondta, hogy azért költözik el, mert veszélyt jelent rám. De most… most már tudom, hogy nem szeret és az is csak egy kifogás volt, hogy ne kelljen velem lennie.
Ekkor, mint egy villámcsapás ért a felismerés… Azért hazudott nekem később a kilétéről, mert megsajnált. A seb ekkor égni kezdett.
Vártam… reméltem, hátha az égés elégeti a szívem szilánkjait, és így hátha a fájdalmat is vele együtt felemészti a láng. Azonban ez másfajta égés volt. Sajnos csak fájdalmat okozott, nem megkönnyebbülést.
Nem, nem lehet, hogy tényleg így volt – győzködtem magam. – Bár, ez megmagyarázna mindent. De folyton csak sajnálatból volt velem? Vajon sohasem szeretett? Vagy egy ideig igen, de nem volt elég erős érzés, ezért úgy döntött, hogy elhagy, de nem akarta elmondani az igazat? Én már semmit sem értettem.
Azon kaptam magam, hogy ajtócsapodást hallok.
- Bells? – hallottam meg Charlie hangját a földszintről.
- A szobámban vagyok, apu – kiabáltam le. Csak ekkor vettem észre, hogy addig gondolkoztam Róla, hogy már kezdett lemenni a Nap. Tulajdonképpen azt se vettem észre, hogy Charlie elment dolgozni, szóval nem lepődtem meg azon, hogy az idő múlását sem érzékeltem. Ekkor leszaladtam a lépcsőn.
- Szia, apu – köszöntem.
- Oh, szia Bells. Milyen volt a napod? – kérdezte és bár próbálta palástolni, de még mindig láttam a tekintetében, hogy próbál rájönni annak az egy mondatnak a jelentésére, amire tegnap is: „Megváltoztak a dolgok.” Én azonban makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy Charlie-t kihagyom az igazságból. Nem kell, hogy ő is tudjon mindent a szakításunkról, meg egyáltalán a körülményekről.
- Hasznosan – mondtam, miközben próbáltam annyi jókedvet erőltetni a hangomba, amennyit csak tudtam.
- Miért mit csináltál?
- Megcsináltam a leckémet, kitakarítottam a szobám, olvastam és tanultam. – A vége nem volt igaz, mert a takarítás után, nem olvastam végig a könyvet, sőt csakis addig jutottam el benne, amíg meg nem láttam a főhős nevét, azután meg csak a gondolataimmal voltam elfoglalva, amik persze Körülötte forogtak.
- Oh. Hát ez nagyszerű – próbált lelkesedni, ami nem igazán sikerült.
Mielőtt még újabb zavarba ejtő kéréseket tett volna fel, inkább arra gondoltam, hogy elkészítem a vacsorát.
- Apu, azt hiszem, hogy én most megcsinálom a vacsorát – intettem a konyha irányába, majd el s indultam, de a szemem sarkából láttam egy bizonytalan bólintást. Észrevette volna, hogy nem voltam vele igazán őszinte, vagy csak még mindig ki akarja deríteni a „megváltozott dolgok” jelentését?
Úgy gondoltam, hogy nem elmélkedek tovább Charlie-n, inkább csak csendben csináltam a vacsorát, és próbáltam kicsit elnyújtani az elkészítés idejét. Tudom, hogy elég fura ötlet, ráadásul Charlie is biztosan éhes volt már, de nem akartam befejezni a főzést, mert addig is volt valamit csinálom. Volt egy olyan dolog, ami ismételten leköthette a figyelmem. Tudtam, hogy már nem tudom többet húzni és ebben Charlie is megerősített.
- Bella, remélem nem tart már sokáig, mert nagyon éhes kezdek lenni.
Öt perc alatt befejeztem a vacsorát, megterítettem és szóltam Charlie-nak, hogy jöhet enni.
A vacsora csendesen telt, legalábbis részemről. Charlie próbált beszélgetést kezdeményezni, de valahogy nem igazán tudtam odafigyelni rá, így általában a kérdéseire „igen”, „nem”, vagy „nem tudom” volt a válasz, így feladta, hogy bármit is kérdezzen.
Tulajdonképpen nem nagyon ettem a vacsorából, de amennyit ettem, azt lassan, így mire én megettem a tányéron lévő étel negyedét, addigra Charlie az egészet, így úgy döntöttem, hogy még mielőtt ismét kérdezgetni kezd, elmosogatok. Felpattantam, majd elvettem Charlie elől a tányért, aztán a sajátomat is a kezembe vettem és a mosogatóhoz mentem. Gyorsan elmosogattam, majd igyekeztem úgy feljutni a szobámba, hogy Charlie ne lásson meg. Sikerült is, de még el kellett mennem fürdeni. Sajnos ismét hoztam a formám, a szerencse nagy ívben elkerült, így amint kiléptem a szobám ajtaján, belebotlottam Charlie-ba.
- Nem akarsz beszélgetni? – kérdezte, mire én csak megráztam a fejem, és továbbsétáltam egészen a fürdőszobáig, majd becsaptam az ajtót, persze nem szándékosan, és lezuhanyoztam. Miután már a pizsamámban voltam és fogat is mostam, visszamentem a szobámba, majd halk sóhajjal az ágyamba huppantam. Mit várhatok holnap? Mi lesz a suliban?
Nem akartam ezen gondolkozni, így inkább lefeküdtem az ágyra és magam is meglepődtem rajta, de úgy tíz perc múlva már aludtam is.
Ugyanaz az álmom volt, mint előtte. Pontosan ugyanaz a szörnyű mondat: „- Tévedtem… Te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna.”
Egyszerűen nem értettem, hogy mégis mért álmodom ezt. Elég valószínű, hogy valamire ismét figyelmeztetni akar, mint ahogyan régebben is, csak nem tudom, hogy mire. Nem tudtam felfogni az álmom jelentését, de legalább már tudatosult bennem, hogy mivel kétszer egymás után álmodtam ugyanazt, így biztos, hogy az álom valamilyen jelentéssel bír. Bár rájöhetnék, hogy mi az a jelentés!
Másnap reggel már nem sokkolt annyira az álom, bár a sebem kétségkívül sajgott attól, hogy láttam Őt az álmomban, de próbáltam nem a fájdalomra koncentrálni, hanem arra, hogy ki kell derítenem az álmom értelmét. Sajnos azt volt a baj, hogy bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam magamból kicsikarni egy értelmes választ sem az álmom magyarázására.
Lementem reggelizni, de még mindig az álmomon járt az agyam, sőt még akkor is, amikor az iskola felé hajtottam a kocsimmal. Még az órákon se nagyon figyeltem, csak gondolkoztam. Azonban ebédnél valami – vagy inkább valaki – kizökkentett az elmélkedésemből… Na vajon ki? Hát persze, hogy Jessica.
- Szia, Bella – köszönt nyájasan. – Hallottam, hogy Edward – A neve hallatára megborzongtam, de Jessica nem rám figyelt, hanem a padlót bámulta, így nem vette észre. – és te… szóval, hogy nem vagytok együtt. Ismét – tette hozzá a végén, hogy csak még pocsékabbul érezzem magam.
- Hát igen, Jess. Ez van – próbáltam higgadtnak látszani, de belül fájdalmasan sajgott a sebem. Égett és lüktetett, és a szívem pici darabkái, ismét kisebb darabkákra szakadtak. Látszólag Jessicát meglepte a válaszom, mert hirtelen döbbent képet vágott.
- Ezt komolyan mondtad, Bella? Nem hiszem el, hogy egy kicsit se bánkódsz – adott hangot értetlenségének.
- Pedig így van – mondtam közönyösséget színlelve, pedig belül egyre jobban fájt. Otthagytam Jesst és kivonultam az ebédlőből. Amúgy sem voltam éhes.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy Jessica mért tesz tönkre mindent! Már, amikor volt ez az egész ügy, Vele, akkor is elrontotta a napom a folytonos kérdezgetéseivel. Most pedig… nem is értem, hogy hogyan vagyok még itt, hiszen a szívem már nem ép. Persze tudom, hogy fizikailag nincs baja neki, hiszen dobog, de apró darabokban. Olyan apró darabokban, mint a szilánkok.
Miután vége lett az utolsó órámnak is, hazasiettem, persze csak úgy, amennyire a kocsim engedte, aztán megcsináltam a leckét és utána tanultam, mivel úgy döntöttem, hogy hamarosan úgyis érettségi, ezért a tanulással foglalom le magam. Addig se gondolok Rá…

(Alice szemszöge)

- Jasper, értékelem, hogy segíteni próbálsz, de egyszerűen nem tudok megnyugodni – mondtam a szerelmemnek, amikor már egy ideje nyugtatni próbált.
- Nyugi, hamarosan odaérünk Denaliba – fordult hátra Emmett.
- Tudom, de ettől csak még idegesebb leszek – suttogtam és tudtam, hogy Jasperen kívül – aki még mindig mellettem futott – nem hallja senki.
- Alice, tudom, hogy Bella a legjobb barátnőd volt, de már nincs mit tenni. Edward így döntött.
- De… a családunkhoz tartozhatott volna… Láttam, hogy Bellából vámpír lesz.
- Te is nagyon jól tudod, hogy a látomásaid nem teljes mértékig megbízhatóak. Néha te is tévedhetsz. Ezt senki nem hányja a szemedre.
- De engem zavar ez az új jövő. És Edward is boldogtalan. – Pláne akkor lesz az, ha megmondom neki, amit megígértem Bellának – tettem hozzá gondolatban, még szerencse, hogy ekkor Edward még nem volt olyan közel, hogy meghalljon.
- Nézd, Edward így döntött. Ha boldogtalan, akkor is az ő döntése volt.
- Csakhogy hiba volt ez a döntés – mondtam, majd lehajtottam a fejem. – Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy Edward mért nem hallgatott meg! Pedig, ha tudta volna… - kezdtem, de aztán elhallgattam. Azt hiszem, hogy Bella csak nekem mondta el, hogy megbocsájtott volna és tekintve, hogy a Bellának tett ígéretem miatt az ellenkezőjét mondom Edwardnak, nem lenne túl jó ötlet, ha tudna bárki is erről az egészről. Még Jasper sem.
- Ha mit tudott volna? – kérdezte Jasper.
- Oh, semmit. Csak az egyik látomásomat, amire kíváncsi volt, de eddig nem mondtam el neki.
- Miféle látomás? – kérdezte egyre értetlenebb arcot vágva.
- Sajnálom, de ez csak Edwardra tartozik – kacsintottam rá, és megpróbáltam minél higgadtabban viselkedni, nehogy megsejtse, hogy hazudtam neki.
Miközben folyamatosan a földet bámultam és gondolkoztam, nem nagyon figyeltem a külvilágra, ezért véletlenül belecsapódtam Emmett hátába, aki valamiért megállt. Persze, mivel vámpírok vagyunk, meg se kottyant egyikünknek se az ütközés, de azért furcsa volt, mert általában nem szoktam ennyire belemerülni a gondolataimba.
- Mi történt, Emmett? – kérdezte Jasper.
- Nos, egész eddig úton próbáltam Rosalie-ra hatni, hogy kicsit más szemmel nézze Bellát és ne gyűlölje, de Rose szinte nem is figyelt rám, de az előbb már azzal vádolt, hogy szerelmes vagyok Bellába és csak azért védem. Nagyon jól tudja, hogy csak őt szeretem, de mégis ilyesmiket mond.
- Beszélek vele – válaszolta Jasper, majd Rosalie után iramodott, aki már jóval előttünk járt.
Emmettel még néhány másodpercig csak álltunk, aztán mi is megindultunk a többiek után. Szerencsémre Jasper eléggé el volt foglalva Rosalie érzéseivel, ezért nem vette észre az egyre jobban rám törő szorongást, ahogy közeledtünk Denali felé. Így még soha nem éreztem magam. Egyfelől ott volt Bella, akinek ígéretet tettem, másfelől ott volt Edward, aki a testvérem volt és nem akartam megbántani. Aztán végül úgy döntöttem, hogy megteszem, amit ígértem, talán Edwardnak könnyebb lesz, ha azt hiszi, hogy Bella nem szereti, talán könnyebben elengedi. Bár a legjobb az lenne, ha visszamennénk Belláért és őt is magunkkal hoznánk, mint családtagot, de mivel Edward ebbe nem menne bele, így nekem bele kellett törődnöm ebbe. Aztán eljött az, amit nagyon nem akartam…
Megérkeztünk Denaliba, Tanyaék házához.
Az érkezésünket már várták, mert amint az ajtó elé léptünk, az kinyílt és öt kedves szempár szegeződött ránk.
- Hol van Edward? – kérdeztem, mivel ő nem volt ott az „üdvözlő brigádban”.
- Az emeleten van – válaszolta Tanya.
- Akkor megyek is. – Tudtam, hogy előbb köszönnöm kellett volna nekik, de ez e percben nem érdekelt. Csak minél előbb túl akartam esni ezen az egészen.
„Edward, beszélnem kell veled.” – üzentem gondolatban, de semmi válasz.
„Edward. Jó lenne, ha kijönnél a szobából és beszélnénk.” – Még mindig semmi.
- Edward, gyere már ki a szobából – mondtam ekkor hangosan és erre megláttam, hogy a bátyám végre kikecmereg a „rejtekéből”.
- Eddig mért nem válaszoltál? – kérdeztem kissé indulatosan.
- Válaszoltam? De hát csak most szólaltál meg.
- Tudod, hogy nem a szóbeli beszédre értettem.
- Nos… én már nem használom a képességemet – mondta és lehajtotta a fejét.
- Hogy mi? Mit mondtál? – kérdeztem döbbenten. Nem lehet igaz, amit mondott!
- Úgy van, ahogy mondtam. Már nem használom. Nem olvasok mások gondolataiban. Nem akarok – mondta szomorú hangon.
Egy ideig nem szólaltam meg, de aztán eszembe jutott, hogy miért is jöttem ide.
- Beszélni szeretnék veled.
- Akkor, mondd csak!
- De nem itt. Menjünk egyet sétálni – biccentettem az ablak felé.
Miután elhagytuk a házat, próbáltam olyan helyre vinni Edwardot, ahol már nem hallanak minket.
- Szóval, miről akartál beszélni? – kérdezte Edward.
- Két dologról. Az egyik a látomásom, amit még nem mondtam el neked.
- És mi a másik?
- Majd megtudod, egyelőre elmondom a látomásom. – Bólintott, mire belekezdtem.
- Tehát, amikor megállítottalak abban, hogy elmond Bellának mindent az azért volt, mert azt láttam, hogy nem fog megbocsájtani – suttogtam, mert nem mertem hangosabban mondani, mivel gondolom így is fájtak neki a szavaim.
- És másodszorra is ezt láttam, amikor már kiderült az igazság. Azért avatkoztam közbe.
- És ezt mért éppen most mondod el? – kérdezte kíváncsian, bár a hangján érződtek a fájdalom jelei.
- Hát, mert ehhez kapcsolódik a másik mondandóm.
- Akkor, halljuk!
- Nos, Bella már nem szeret és nem bocsájt meg – hadartam úgy, hogy ne tudjon félbeszakítani. Edward arcán látszott, hogy próbálja megemészteni, amit mondtam, de bizonyára a jelentésük nagy hatással volt rá. nagyon fájdalmas hatással. Szegény nem dobogó szíve most biztosan, mint ahogy már sejtettem, szilánkosra tört. Eddig is szenvedett, de én csak rátettem egy lapáttal. Mért ígértem meg ezt Bellának?! Bár talán így neki és Edwardnak is jobb lesz.
- Szóval… ezt ő mondta? Beszéltél vele?
- Telefonon – hazudtam. – Meg kellett neki mondanom, hogy elköltözünk.
- Azt hiszem csak ezt akartam tudni – mondta, majd néhány percig nem beszélt. Egyszerűen fájt ránéznem. Olyan elgyötört volt az arca, hogy már komolyan fontolgattam, hogy elmondom neki az igazat, de valószínűleg még akkor sem változtatna a döntésén és úgy csak jobban szenvedne, ha tudná, hogy Bella is szenved miatta.
- Akkor talán új életet kezdhet… nélkülem – mondta elgyötört hangon, bár próbálta leplezni a hangjában csendülő mérhetetlen fájdalmat. Majd próbált összehozni egy mosolyt is, de nem lett valamit hiteles. Én csak némán néztem őt, mivel egy hang sem jött ki a torkomon. Ha tudtam volna, akkor már biztosan sírok. Edwardot még sohasem láttam így. Volt többször is, amikor szomorú volt, de ennyire… még soha. Szinte átéreztem a fájdalmát, mert annyira meglátszott rajta. Úgy éreztem, mintha kölcsönvettem volna egy időre Jasper képességét és most azt használva, tudnám, hogy Edward milyen érzelmi kínokon megy most át. Reméltem, hogy igazam lesz és így kevesebb fájdalmat kell elviselnie, mint ha tudja, hogy Bella sírt, szenvedett miatta, mert ő igenis szerette. De a bensőmben úgy éreztem, hogy egyáltalán nem jó ez a kölcsönös hazugság, de az eszem szerint jól tettem. A fő kérdés viszont az volt, hogy melyiknek hittem…
- Menjünk vissza a házhoz – rángatott vissza Edward a gondolataimból. Megszólalni még mindig nem tudtam, így csak bólintottam és már el is indultunk. Útközben még mindig azon elmélkedtem, hogy jó döntés volt-e ez a hazugság… a kölcsönös hazugság. Mért nem mehetett minden rendben? Miért kellett ez az egész?
De talán a jövő majd rendbe hozza a dolgokat…

Vége az első könyvnek! (a második könyv: Emlékeimet keresve II. - Bonyodalmak tengerében címen lesz hamarosan megtalálható)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés