A hullámok lágyan ringatóznak, szinte ritmikusan a szélre, gondtalanul, nem gondolva semmire. Hogyan is gondolnának bármire is? A gondolatok csak az embereket kínozzák, gyakran kíméletlenül és kegyetlenül. Mint engem.
A tekintetem az öreg fűzfára tévedt, és láttam, ahogy két madár vígan kergeti egymást, vígan csiripelve. A szomorú fűzfa mintha őket nézné szomorú tekintettel, és nem mozdul a helyéről, mert képtelen rá. Valami meggátolja, a gyökerei a földhöz rögzítik, nem tud mozdulni, nem tehet semmit. Akárcsak én.
Így voltam ezzel én is, nem tehettem semmit, hogy bármin is változtassak. Az életemet tönkre tettem, és erről csak én tehetek.
Hiszen így döntöttem.
Élénken él bennem, ahogyan örökre megváltoztattam az életem, álmaimban újra élem azt a borzalmas pillanatot, és csak magamat hibáztatom.
Döntöttem, viselnem kell a következményeket!
Nem szórakozhatok az emberek érzelmeivel, nem hátrálhatok meg, nem tehetem semmissé a kimondott szavaimat. Hogyan bíznának bennem azok után?
A kezemre téved a tekintetem, pontosabban a gyűrűs ujjamra, melyen egy aranykarika díszeleg, és a szememből egy árva könnycsepp keres kiutat a szemem világából. Bárcsak találnék kiutat ebből az egészből, ebből az életből, melyhez annyira nagyon ragaszkodtam.
Az életet választottam az életem helyett. Mert ő volt az életem, csak akkor még vak voltam és ezt nem vettem észre. Máig kínoz az átkozott perc minden pillanata…
- Beszélnünk kell – sóhajtottam egyik este, mikor a szobámban voltunk ketten, Charlie dolgozott és még nem jött haza. Csak ketten voltunk, és láttam rajta, hogy ő egy romantikus estét tervezett, de azt is tudtam, hogy egy ideje látja rajtam a jeleket. Lehetetlen, hogy pont ő ne vette észre…
- Rendben, miről? – kérdezte, és a tekintette kissé elkomorodott.
- Nekem ez nem megy, Edward – hajtottam le szomorúan a fejem.
- Megértem – jelentette ki fájdalmasan pár percnyi hallgatás után. – Láttam rajtad, hogy… egy ideje így érzel.
- Nem érted, Edward. Én szeretlek, és nem tudom, hogy képes lennék nélküled élni, de ez így nem megy. Én nem tartozom a te világodba, kettőnknek nincs jövője. Te nem akarsz átváltoztatni, én pedig nem akarok emberként veled lenni. Ez így nem állapot, Edward.
- Ha arra megy ki a játék, hogy átváltoztassalak, akkor továbbra is nem – csattant fel dühösen
- Gondoltam – sóhajtottam. – De én nem ezért mondtam ezeket. Bármennyire is fontos vagy nekem, jobb, ha véget vetünk ennek.
- Mi? Szakítasz? – döbbent meg. Tudtam, hogy soha nem feltételezte, hogy ilyet teszek, mivel mindig is úgy ragaszkodtam hozzá. De nem csak neki adathat meg a befejezés gondolata.
- Igen, nem megy. Sajnálom. Nekem így nem megy, az életet választom helyetted – suttogtam fájdalmasan, de abban a pillanatban képesnek éreztem magam a felejtésre.
- Igazad van, erre már én is gondoltam, de nem gondoltam, hogy te…
Arcán nem volt érzelem, a tekintete ijesztően fekete volt, és nem értettem, hogy neki miért nem fáj az elválás, mert nekem igen. Nagyon is, mintha lyukat vájnának a szívembe, vagy ha darabokra őrölnék a testemet. De ő… nem mutatott semmiféle fájdalmat.
Talán helyes a tettem, már ő sem szeret igazán. Annyira sosem voltam fontos neki, hogy velem képzelje el az öröklétet, talán a szerelmem is erősebb volt, mint az övé felém.
- Ez esetben, elköltözünk, hogy mindenkinek könnyebb legyen. Egyébként is lassan mennünk kéne, így legalább megvan az indíték és az időpont.
- Remek.
- Vigyázz magadra, Bella – suttogta. – Ég veled. Ne feledd, te nem sokáig fogsz rám emlékezni, pár hét és csak egy emlék leszek, és te is beláttad, hogy jobb ez így. Te döntöttél így, megkönnyítetted a helyzetem. Ég veled, szerelmem – suttogta búcsúzólag, de az utolsó szót csak én képzelhettem hozzá, mert csak halványan hallottam, és nem hiszem, hogy hozzátenné egy szakítás után.
- Ég veled… - suttogtam én is, és némán figyeltem, ahogy kilép örökre az életemből… Örökre. A könnyek csak később jöttek, de a mennyiség nem hazudtolta meg magát. Mint általában.
Könnyezve emlékezek, és egy kavicsot dobok a víz tükörsima felszínére.Az általam dobott kavics hangos csobbanással zavarta meg a szépséges víz nyugalmát és tökéletességét. A madarak ijedt hangeffektek kíséretében repültek szanaszéjjel a messzeség felé, oda ahova nem lát el a szemem, oda ahol én sosem leszek.
Így tettem tönkre a boldog életemet, hiszen ha tovább makacskodom, most vámpír lehetnék Edward oldalán, és nem sírva emlékeznék, és nem kapaszkodnék makacs ragaszkodással az emlékébe, mely egy kicsit sem halványult el az évek során.
A legrosszabb az a nyugalom volt, amivel a szakítást fogadta, mint akit nem is zavarna, mint akinek teljesen mindegy lenne. Ez fájt a legjobban. Ha legalább egy kicsit tiltakozott volna, nem lettem volna képes véghez vinni ama öngyilkos tettet, nem, így is alig volt erőm megtenni.
Napokig árnyéka voltam önmagamnak, de aztán jött a keserű felismerés, hogy én választottam, én döntöttem így, én akartam nélküle élne, hát akkor csináljam rendesen. Az élet megy tovább, bármennyire is nehéz sodródni az eseményekkel.
Hogyan is kerültem abba a helyzetbe, hogy Jacob jegygyűrűjét szorongatom? Magam sem tudom, de az életemet nem így képzeltem tizenévesként.
Mennyi mindenről álmodtam, és mennyi álmom hullott porrá, mint a liszt őrléskor?
Álmodtam szerelemről, családról, gyerekekről, boldogságról, távoli helyekről, egyetemről, gazdagságról, de legfőképp szerelemről. Mint mindenki.
És pont a legfontosabbról mondtam le, én idióta, én balga bolond… Eltaszítottam magamtól, kiűztem az életemből, és megtanultam, nélküle létezni.
Vajon, neki is ilyen nehéz volt? Vajon, ő is ennyit szenvedett? Vajon, neki is volt valaki, aki mellette állt a nehéz pillanatokban, mikor legszívesebben a kútba vetette volna magát? Nekem itt volt Jacob, akinek rengeteget köszönhetek. Tíz éven át, várt rám, csak most mondtam neki igent, és fájt látnom a boldogságát.
Türelmes és megértő volt, és én ezt nem érdemeltem meg, tekintve, hogy soha nem fogom viszonozni az érzelmeit, amit irántam táplál, töretlenül.
Mellettem volt, mikor gyengén véget akartam vetni értelmetlen életemnek, mellettem volt, mikor Charlie-t is elvesztettem. Egy rajtaütés során érte a halál, egy gyilkos garázdálkodott a környéken és meglőtte az apámat, aki ezt nem élte túl.
Akkor tényleg azt hittem, hogy mindennek vége, hogy nincs tovább, és végleg porig hullik a körém épített kártyavár, de Jacob segített rajtam és behegesztette sebeimet, még ha eltüntetni nem tudta őket.
Arra eszméltem, hogy egy mezei nyúl néz rám nagy szemekkel, és a tekintete egy kérdést sugall: Miért sírsz?
Persze, ezt csak képzeltem, a nyúl már el is tűnt a bokrok között, és nem foglalkozott egy egyszerű hétköznapi nővel, aki éppen az egereket itatja a könnyeivel.
Valóban, van okom sírni? Nem érdemlem meg ezt a kiváltságot, mert én akartam, még ha nem is így terveztem mindent. Elkéstem, azzal, hogy bármin is változtatni tudjak.
Tíz hosszú év… Ennyi sem volt elég, hogy felejtesse velem azt a boldogságot, amit eldobtam magamtól, és önkéntes vegetálásba száműztem magam. Mostanában sikerült csak úgy igazán összeszednem magam, és már nem voltam olyan, mint akkor.
Megváltoztam. Gyökeresen, minden tekintetben.
A fájdalom megváltoztat mindenkit, és a magány sugallatta is változtat az ember inga személyiségén. Edward talán már fel sem ismerne, nyoma sem volt a mindig szerencsétlenkedő Bellának, aki akkor voltam.
Én zúztam porrá a szerelmet, én… döntöttem így.
Megrezeg a telefonom a zsebemben, és lassú mozdulattal utána kapok. Sms-em jött a leendő férjemtől.
Merre vagy? - áll az üzenetben ez a két szó.
Két szó, mily kevés, mégis mennyi mindenen hajt végre gyökeres változtatásokat.
Nem megy. Beszélnünk kell. Ég veled. Így döntöttem. Vigyázz magadra. Igazad van.
Ezek mind két szó, mégis két életet változtattak meg, azzal, hogy kimondta őket két bolond szerelmes, akik nem hittek a szív igaz szavában.
Hittem, hogy én valóban képes vagyok felejtésben, és képes leszek boldog szerelemben élni mással.
Tévedtem.
Erre képtelen voltam, és nem kereshetek bűnbakokat sem. Nem körülöttem forog a világ, megy tovább. Én már csak annyit tehetek, hogy boldoggá próbálom tenni azt a férfit, aki mellettem áll a kölcsönös szerelem hiányában is.
Az én boldogságom már veszett ügy, teljesen felesleges töprengeni rajta. Már mindegy, minden mindegy.
Az életet választottam, de nem gondoltam arra, hogy valójában ő az életem.
ez tényleg egy csodálatos történet lett, szereten az ilyen rövid, érzelmes sztorikat, kíváncsi vagyok, hogy tervezel-e folytatást Bella vagy esetleg Edward szemszögéből?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Sírtam amikor olvastam. Remélem lesz folytatás!?
Annyira szomorú mindegyik történet amelyik arról szól hogy Bella és Edward elváltak örökre. :(
Nagyon tetszett, és folytasd az írását! :) Persze nem csak ennek. :P