Soha nem hittem volna, hogy velem ilyenek fognak történni. Eddig életemből két pillanatot soha nem fogok elfeledni.
Mikor először megláttam. És amikor utoljára.
Mind a két pillanat egy bizonyos fiúhoz kapcsolódik. Akinek a haja bronzvörös, bőre acélkemény és jéghideg. A szemei a leggyönyörűbbek, amiket valaha láttam. Egyszer meleg, aranybarna árnyalatban tündökölnek, majd pár nap elteltével sötét, fekete színűk lesz. S ez az örökkévalóságig így lesz.
Mivel vámpír. Ez engem zavar? Nem.
De soha többé nem fogom látni sem a gyönyörű szemeit, a bőrét sem érinthetem. S még a hajába sem túrhatok bele.
Egy szerencsétlen nap után itt hagyott. Nem szeret. Nem vagyok neki elég jó.
Miután elment, hetekig nem csináltam semmit. Csak feküdtem. Sírtam. A plafont bámultam. Tudtam, soha nem fog visszajönni. De azt is tudtam, hogy rajta kívül soha, senkit nem fogok tudni szeretni. Mert ő volt az egyetlen. Az igazi.
Nem mondtam ki, de valahol reménykedtem benne, hogy visszajön. Nagyon mélyen reméltem, de nem hittem benne. Minden reggel úgy keltem, hogy ma talán... De nem jött. Ahogy másnap, és azután sem.
Végül kihunyt a remény utolsó szikrája is.
Három hónapig tartott, míg legalább úgy tudtam tenni, mintha elfelejtettem volna. De mindenki tudta, hogy nem.
Már a neve is fájó emlékeket ébresztett bennem. Nem sírtam. Az igazi könnyek mindig befelé folynak.
Nagyon sok régi szokásomtól megváltam. Például nem hallgattam zenét.
Egy napon apám megelégelte a viselkedésemet, és el akart küldeni anyámhoz. Floridába.
-Nem! Nem megyek! - dühöngtem.
-De igenis, mész! - mondta apám.
Az igazi okot, hogy mért nem mehetek, nem mondhattam meg. Maga az ok pedig annyi volt, hogy anyám Floridában lakik.
Ez nem lenne gond, ha nem őt várnám. Ha visszajönne. Itt akarok lenni, hogy láthassam. Bármennyit várnék rá. Floridában nem kereshetne. Ott süt a nap és lelepleznék valódi kilétüket.
Másrészről viszont... Azért ment el, mert már nem szeret. Vagyis ha visszajönne, akkor is, mért keresne meg?
De nem! Ez szóba sem jöhet! Én itt akarok lenni. Látni akarom, még egyszer legalább.
Apám viszont nem hagyta annyiban a dolgot. Minden egyes nap elmondta.
-Bella, nem lehet, hogy folyton a miatt, az Edward...
-Kérlek... Ne mondd ki a nevét...-mondtam remegő hangon.
-De nem lehet, hogy folyton amiatt a fiú miatt keseregsz.
-Te ezt nem tudhatod. Én tudom, hogy ő volt az igazi, az egyetlen, akit szeretni tudtam - a szavakat, úgy szűrtem a fogam között.
Ebből apám is megértette, hogy komolyan gondolom, amit mondok.
Hirtelen, egy ötletem támadt. Felmentem a szobámba, hogy kigondoljam.
Valami vad... Valami veszélyes... Valami olyan, amitől elfelejtem őt. Vagy még jobban eszembe jut. Nem is tudom... Talán, úgy könnyebb felejteni. Vagyis, inkább feldolgozni.
A tervem megvalósítását már másnap megkezdtem. Vettem két motort.
Megkérdeztem apámat, hogy Jacob Black hol lakik. A kérdésemet nagy örömmel fogadta.Gondolom, azért, mert így azt feltételezte, hogy kezdek felejteni. Felejteni? Ez rossz gondolat. Őt. Soha...
De Jacobra szükségem volt. Hisz´ ő az egyetlen ismerősöm, aki tud szerelni. Mert ugye vettem két motort. Bár egyenlőre csak a legnagyobb jóindulattal lehet őket motornak nevezni. De ha Jake kedves lesz, talán majd motor lesz belőlük.
Azért vettem kettőt, hogy az egyiket neki adjam, meg, mert azt már csak ingyen hozzám vágták.
Miközben ezen gondolkoztam, már Jacob és az apja La Push-i háza felé tartottam.
Becsöngettem, szerencsére Jake nyitott ajtót.
-Bella?
-Helló Jake! - mosolyogtam rá. Szinte már el is felejtettem, hogy hogyan kell mosolyogni.
-Hogyhogy itt vagy? - kérdezte barátságosan.
-Szeretnék veled valamit megbeszélni.
-Gyere be!
-Nem, jobb lenne kint beszélnünk.
-Oké, a garázsban jó lesz?
-Tökéletes.
Kimentünk, a fiú várakozóan nézett rám. Így elkezdtem mondani az ötletem.
-Te ugye szoktál szerelni? Autókat, ilyesmiket?
-Hát, néha...-vont vállat. - De miért?
-Az a helyzet, hogy lenne két megszerelni való motorom.
-Motorod? Neked?- nézett rám hitetlenkedve.
-Igen.
-Király! Mikor tudod elhozni?
-Az a helyzet, hogy itt vannak.
-Nézzük meg! - lelkesedett.
Kimentünk, nagyon rövid tanulmányozás után Jake kijelentette, hogy:
-Hát, ezeken nagyon sokat kell dolgozni, hogy használhatóak legyenek. Ez sokba fog kerülni. Ugye tudod?
-Persze. Én fizetem. Mikor kezdjük a szerelést?
-De ezt nem hagyhatom! Nem fizetheted ki mind a kettőt.
-De igen. Te szerelsz. Én vásárolok és míg szerelsz, szórakoztatlak! - és nevettem. Úgy igazából. Milyen rég csináltam ilyet...
-Rendben! - vigyorgott és rácsapott a vállamra.
Körülbelül két hónap alatt végeztünk a szereléssel. De nem csak szereltünk. Voltunk moziban, egy héten egyszer tanultunk is. De mindig vidám hangulatban csináltunk mindent.
Közben mindenről beszélgettünk. Vagyis, nem. Egy témát nagyon elkerültünk. Őt. Róla egyszer esett szó. De akkor is csak említés szinten. Akkor is majdnem elsírtam magam. Így Jake nem feszegette a témát.
Mikor végre elkészültek a motorok, megkértem a fiút, hogy tanítson meg motorozni, ő elvállalta.
Elmagyarázta, mit hogyan csináljak. Felültem a motorra. Csodálatos volt! Száguldottam! Valami vad dolgot tettem! Lázadok, felejtek.
A felejtésben, egy valami megakadályozott. Miközben élveztem a száguldást, Edward alakját láttam magam előtt.
-Nem. Bella! Ne tedd ezt! Állítsd le a motort! Szállj le! Ez veszélyes! Bella! Fejezd be!
-Nem fogom! - kiáltottam.
A képzelgések, ha egyáltalán az volt, közben nem is gondoltam arra, hogy irányítani kellene a motort. Így leestem.
Jake rögtön odarohant hozzám.
-Bella, nem esett bajod?
-Nem... Jól vagyok...
Ám ekkor valami más kötötte le a figyelmemet.
-Az mi Jacob?
Abba az irányba fordult, amerre néztem.
-Ja, erről a szikláról szoktak a La Push-i srácok ugrálni.
-Kipróbálhatom én is?
-Ezt ugye nem gondoltad komolyan?
-De igen! Ha te nem jössz, majd kimegyek egyedül!
A terv ekkor kezdett körvonalazódni bennem. Holnap hajnalban... Akkor megteszem...
Alice üres tekintettel bámul maga elé.
-Alice, mit látsz? - kérdeztem.
-Bella...
-Mi van Bellával?
A látomásnak vége lett.
-Edward... Bella, meg fog halni...
-Nem! – üvöltöttem. - Az nem lehet! Bárkit, csak ne őt!
-Edward! Nyugodj meg!
-Nyugodjak?! Nyugodjak meg?! Ezt komolyan gondoltad?
-Igen. Edward, a látomásaim változhatnak!
-De ha Bella eldönt valamit, azt nem fogja megváltoztatni!
-De Edward...
-Nem! Megyek Forksba!-mondtam, és belerúgtam a kanapéba.
-Jasper!-mondta Alice.
Az említett személy már meg is jelent.
Ránk nézett és küldött egy pozitív gondolathullámot.
-Jasper...-morogtam.
-Mi történt itt? - kérdezte a bátyám.
-Megyek Forksba.
-Mi történt?
-Bella meg fog halni. Alice látta.
-De Alice látomásai változnak!
-Ez nem fog! Tudom.
Ekkor lejött Esme, Carlisle, Rosalie és Emmett. Elmagyaráztam nekik is, hogy mért és hova megyek.
Rose mondott halkan valamit, de anyám egy fenyegető pillantással elhallgattatta.
-Elmész? - kérdezte apám.
-El kell és el is akarok. Meg akarom menteni.
-Visszajössz?
-Egyedül semmiképp. Ha megmentem, hozom magammal. Ha nem, akkor most láttatok utoljára.
-Edward! Hiányozni fogsz! -ölelt át Alice.
-Nem, Alice, kérlek... Ne gyere utánam... Ezt egyedül akarom.
Kiolvastam a gondolataiból, hogy velem akar jönni, vagy követni fog.
-Edward, ne menj el egyedül. Kérlek...-mondta Esme aggódva.
Viszont a helyzetet Jasper fogalmazta meg legjobban.
-Akárhogy próbáljátok visszatartani, el fog menni. Tudja, és ti is tudjátok, hogy egyedül kell. Például, Emmett, ha Rose-zal valami lenne, te nem futnál rögtön megmenteni?
A bátyám beismerte, hogy igen.
-De ne egyedül menj, kérlek... - könyörgött Esme.
Carlisle átölelte, és megszólalt.
-Edward, miért akarsz egyedül menni?
-Hogy tudjak gondolkodni.
-Szerintem ez egyértelmű volt - jelentette ki Carlisle.
-Azt hiszem, ideje indulnom. Még el kell érnem a gépet.
-Vigyázz magadra! - ölelt át Esme.
-Értelek is, meg nem is... De vigyázz magadra Edward. És gyertek vissza... - mondta Emmett.
-Edward, kérlek, gyertek vissza! - köszönt el Alice.
Mindenkitől sorban elbúcsúztam.
A reptéren kiderült, hogy a következő gép csak három óra múlva indul.
Nem érdekelt, hogy így, hogy most veszem meg a jegyet, sokkal többe kerül. Csak az érdekelt, hogy meg tudjam menteni.
De tudtam, minden egyes perccel kevesebb lesz a hátralévő idő az életéből.
Megpróbáltam felhívni. Egyszer. Kétszer. Háromszor. De semmi.
-A francba! - kiáltottam fel.
Mindenki engem bámult. Kissé kínos volt. De csak egyvalami érdekelt. Bella.
Abban a három órában elterveztem, hogy mit csinálok, ha nem tudom megmenteni.
Ha járnak arra nomádok, megkérem, hogy öljenek meg. Talánmegteszik... Ha nem, marad a Olaszország, a Volturi.
De nem fogok nélküle élni.
Hajnal van. Az én utolsó napom hajnala.
Megfürödtem és hajat mostam. Azt a ruhát vettem fel, ami akkor volt rajtam, mikor itt hagyott.
Ő itt hagyott engem, én itt hagyom az életet. Ő volt az életem. Bízott abban, hogy el tudom felejteni. De hogy gondolhatott ilyet?!
Már hajnalodott. El kellett indulnom.
Beszálltam a kocsimba. Végigmentem azon az úton, amin pár hónapja majdnem minden nap. Azokon a napokon, mikor esetleg még vidámnak is nevezhettem volna magam.
Kiszálltam, s elindultam a szikla felé.
Lassú, de határozott léptekkel odamentem.
Körbenéztem. A kilátás gyönyörű volt. Még egyszer kigyönyörködtem magam az Olympic-félsziget csodálatosságában.
Felkészültem az ugrásra.
Miközben ugrottam, egy mondatot még kimondtam.
-Edward Cullen, szeretlek.
Ez volt életem utolsó mondata.
Mire Forksba értem, Bella már meghalt.
Ez is az én hibámból történt.
Megtudtam, hogy az utóbbi hónapokban már vidámabb volt, de soha nem tudott olyan lenni, mint volt. Még ha nevetett, akkor is a szomorúság látszott az arcán.
Egy sziklaugrás közben halt meg. Öngyilkosság. Miattam. Ha ezt tudtam volna...
Bella temetése két nappal a halála után volt. A temetésre nem mehettem el. Csak másnap fogok kimenni a sírjához, a halálom napján.
Ebben a pár napban megszerveztem a halálomat. Carlisle példáján megtanultam, hogy nem könnyű megölni magunkat. Így elmentem megkeresni néhány másik, nomád vámpírt.
Szerencsémrevolt egy csapat a közelben. Megkértem őket, hogy öljenek meg. Nem értették, hogy ezt miért kell, de elvállalták.
Még kellett várnom két napot arra, hogy láthassam a sírját. És meghaljak.
Ezt az időt, a régi házunkban töltöttem. Egy ideignem bírtam megmaradni sehol. Minden Bellára és a családomra emlékeztetett.
Kimentem hát az erdőbe. De itt is... Majd a rét. De itt sem bírtam megmaradni.
Végül visszamentem a házba. Két napig csak feküdtem, és bámultam a plafont. Egy kérdésen gondolkoztam el. Mi éltet az öröklétben? Most már semmi.
Eljött a nap. Éjfél van. A temetőben keresem a szerelmem sírját. Mikor megtalálom, letérdelek és átölelem a sírkövet.
-Sajnálom Bella! Nem lett volna szabad ezt csinálnom! Nem lett volna szabad itt hagynom téged. Sajnálom. Tudom, ezt már nem lehet megbocsátani. Azt is tudom, ha még élnél, biztosan azt mondanád, hogy igen. De nem élsz. Ez az én hibám. Remélem, tudod, hogy nem igaz, az, hogy nem szeretlek. Te voltál az első, az egyetlen, az igazi. Szeretlek Bella! Teljes szívemből, túl a síron is. Követlek a halálba. Életem utolsó csókjátsajnos nem tudom neked adni. De az elsőt neked adtam. Szeretlek.
Felálltam, vetettem egy utolsó pillantást szerelmem sírjára. Elindultam. El, egy helyre, ami az utolsó lesz.
A temető kapujában már vártak a nomádok.
Megálltam előttük, némán vártam.
Mielőtt bármi történt volna, elküldtem utolsó gondolatomat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Gratula, nem sikerült könnyek nélkül befejeznem az olvasást!!
De egyet értek Ticaval, hogy HAPPY ENDES befejezés is kell!!! Légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi!!
Mégegyszer gratula!:)