Itt vagyok egyedül,
A hangom nem a boldogságtól
zendül!
Bár szeretném, hogy újból tisztán
csengjen,
És hogy a hiányod elmenjen!
Úgy ahogyan te hagytál itt,
Egyedül maradtam a záporban,
kint!
Szükségem van rád,
Kívánom, hogy ezt te is várd!
Gyere haza,
Kérlek, hozzám vissza!
Légy velem újból,
Ne kapjak többet kínból!
Ennek legyen már vége,
Könyörgöm… gyere vissza végre!
Hol is kezdjem… itt állok a sötétben, egyedül… az
öt évvel ezelőtti barátomról ábrándozom és a kezemet a mellkasomra szorítva
akadályozom meg, hogy a szívem felgyorsuljon, mert ha felgyorsul, akkor sírok.
Azt mondta nekem, hogy már nem szeret. Ezt könnyű megértenem, de legalább
valamilyen emléket hagyhatott volna hátra. Azt mondta, hogy el fogom felejteni,
nem ment… még pislognom is fáj, mert akárhányszor lehunyom, a szemhéjam látom
az arcát. Azt a tökéletes hófehér arcot, amin egy csepp szomorúság sincs. Annak
ellenére sem, hogy ez az emlék akkor maradt meg mikor utoljára láttam… Mikor
ugyan ezen a helyen elhagyott, itt az erdőben. Esténként sírva alszom el,
reggel sírva kelek és néha mikor napközben lehunyom a szemem ismét sírok. Félek
akár egy másodpercre is elmerülni az arcában. Félek, hogy újra magamba zuhanok,
bár most sem vagyok sokkal jobb állapotban. Itt állok huszonhárom évesen és
naponta ezt teszem… eljövök ide. Valami erre vonz, lehet azért, mert ezen a
helyen voltunk utoljára együtt. Nem tudom, hogy miért, de most is késztetést
éreztem és tessék… itt vagyok, hajnali három órakor. Ez az a hely ahol
elhagyott, de mégis itt valahogy megnyugszom. Ez az egyetlen hely ahol egyedül
lehetek annak ellenére, hogy minden fájna. De most ez sem lép előnybe. Minden
fáj. A mellkasomon újra felszakadt a seb. Annak ellenére is ez az a hely az
ahova jövök, hogy kétszer hagyott itt el. A Volturi után ismét elment. De
miért? Semmi magyarázat. Egy csók és már itt sincs. Az utolsó csókom öt éve.
Bár Mike próbálkozik, de nem ér el vele semmit. Akár visszajön akár nem, nem
leszek másé. Hű leszek hozzá, bár szakított velem, de nem megy. Most hiába
szorítottam a mellkasom, a könnyeim záporozni kezdtek és kapkodtam a levegő
után.
- Bella? –halottam egy hangot mögöttem és megfordultam. –Bella mit
művelsz?
- Jaj, Alice…
- Bella, nem jön vissza. Menjünk innen. –Alice nagyon kedves velem és az
egész Cullen család. Még Rose is. Mindenkit itt hagyott. Engem pedig befogadtak,
mikor Renee gépe lezuhant. Mikor Carlie öngyilkos lett, mert imádta anyut és
nem tudta elviselni a halálát, apa és anya én és Ő. Mindenki elhagyott. Jake
elfogadta a visszautasításomat, négy éve nem láttam.
- Maradok! - nyöszörögtem.
- Nem! Rosalie már keresett!
- Alice… kérlek –mondtam rekedten.
- Nem láttam semmit Bella… nem jön vissza. Edward elment.
Mikor meghallottam a nevét a könnyeim szaporábbak
lettek, és ha Alice nem kap el, akkor összeesek. Miért hagyott itt?
- Bella! Hajnali három van. Hazaviszlek…
- Kérlek ne… ez az egyetlen hely ahol utoljára- az eleve is homályos és
gyötrelmes hangom, könnyek közepette elcsuklott és Alice felemelt. – Kérlek…
egyedül akarok lenni… - alig tudtam kimondani az egyszerű szavakat.
- De…
- Kérlek… - éreztem, hogy több dolgot nem tudok kicsikarni magamból,
reméltem, hogy nem veszi észre a rosszullétemet és itt hagy.
- Épségben gyere haza Bells. –nem feleltem… nem mintha tudtam volna.
Idegesen sóhajtott egyed, leterítette a földre a kabátját majd rátett és
eltűnt.
Vajon meddig tudom még fenntartani a látszatot Esme
előtt? Igazán túltehetném már magam rajta. De nem megy. A szerelem, amit egykor
iránta éreztem felerősödött az évek alatt. Másodszorra is elmondta nekem, hogy
nem szeret, másodszorra is itt hagyott szenvedni. Nélküle nem tudok élni.
Nélküle csak egy üres test vagyok, aki ki akar törni és meg találni őt. De
Alice és Jasper mind a 465 próbálkozásomat aláásták. Szerintük csak a halál
után rohanok. Azt hiszem… ez tényleg így van. Kívánom a halált. De nem megy. Ha
Ő megtudja, hogy mit tettem, mérges lesz a család többi tagjára. Azt nem
engedhetem meg magamnak. Ha Ő mérges… inkább nem is akarok gondolni rá.
Felálltam a remegő lábaimra és Alice kabátját rátettem egy faágra, majd
elindultam a sűrű erdő rejtett részei felé. Igaza van Alicenek, nem jön vissza.
De mégsem tudok elszakadni az emlékétől. Szeretem. Ahogy imbolyogtam a
sötétben, a lábam megakadt egy faágban és orra buktam, nem álltam meg, hanem
gurultam tovább. Három fa után már teljesen szilánkokra morzsolózott a kezem és
a negyedik fenyő megállított. Üvöltöttem a fájdalomtól. Az igazat megvallva nem
a kezemben lévő kín miatt, hanem Ő miatta.
- Edward! – nyögtem sírva a fekete ég felé fordítva a tekintetem,
miközben a földön feküdtem és a karom szorítottam. Öt éve először mondtam ki a
nevét– Elraboltad a szívemet! –úgy zokogtam, mint még soha. – Gyere vissza
hozzám! – alig kaptam levegőt. A torkom összeszűkült kiszorítva ezzel a levegő
útját és a könnyek mindent szétáztattak, a kezem helyett már a mellkasomat
szorítottam. Az óriási sebem teljesen felszakadt. Jobban fájt, mint a fizikai
sérülés. – Edward! – súlyosbítottam a fájdalmam azzal, hogy újból kimondtam az
imádott, életet jelentő nevet, majd elnyelt a sötétség. Azt hiszem az elmém egy
ájulással akarta kímélni az aprócska szilánkokra zúzott szívem.
Mikor magamhoz tértem, a Cullen házban voltam.
Abban a szobában ameiket kértem. Edward szabályát. A neve ismét egy
elviselhetetlen dolgot tett a sebemmel és ordítottam a fájdalomtól, csak akkor
vettem észre, hogy a kezemen gipsz van. A többiek már nem rohantak fel hozzám,
megszokták, hogy szenvedek. Pont jó, hogy Esme és Jasper vadászaton van. Erőt
gyűjtöttem és elindultam a folyosón, de megálltam Alice ajtója előtt.
-Alice mit látsz? –kérdezte Jasper. Szóval… már visszaértek. Akkor Esme
is itt van. Francba. Jobban figyeltem, hátha róla látott valamit. Alice nyögött
egyet, és mindenki egyszerre szólt neki.
- Mi az? –ez nagyon kétségbeesettnek tűnt. Még jó, hogy most Alicere
figyeltek és így nem vettek észre, mén annak ellenére sem… hogy a szívem
zakatol és a könnyeim a földet érintik.
- Volturi… - mondta Alice – Tűz… - nyögte – Edward… - a hangja elcsuklott.
A neve most nem fájt… de… az igen, ami történik… nem! Nem halhat meg!
- Nem! –halottam Esmet.
- Még látok valamit! –vágott közbe Alice. –Az ok. Beszél velük. Azért
hagyott itt, mert Bella veszélyben volt Victoria miatt, de végzett vele,
viszont már nem akart több ilyen fájdalmat Bellának és távol maradt, nem tud
nélküle élni, de vele sem szabad.
- Még meg tudjuk akadályozni? –kérdezte Carlisle.
- Nem. Megölt egy embert… mindenki előtt… és már… most… most már és a
tűz.
Mi?! Az nem lehet! Ne! Edward! Ne! SZERETLEK NE
HGYJ ITT! Miután mindenki kétségbeesetten járkált fel alá a szobában… gondoltam
gyorsan elosonok. Lerohantam a konyhába és elővettem a legélesebb kést, majd
elrohantam az erdőbe, el egészen a tisztásunkig és a közepén a térdemre rogytam
és a kést a magasba emeltem. Lehunytam a szemem, hogy lássam az arcát, hogy az
utolsó emlékem szép legyen. A kést elindítottam a mellkasom felé, de valami
megállította. Felnéztem, de senki sem volt ott, de a kezem nem mozdult.
- Bella… - halottam az istenien imádott hangot.
- Edward? –nyögtem keservesen… te vagy az?
-Bells mit művelsz? –olyannyira tisztán csengett a hangja.
- Hol vagy? –kérdeztem, majd az ajkaimon éreztem egy lágy érintést. – Itt
vagy ugye?
- Szeretlek… - mondta lágyan. –Vissza kellett volna jönnöm. Veled lenni
örökké.
- Miért? Miért nem?
-Mert túlságosan szeretlek.
-Én nem akarok nélküled élni…
- Bella mennem kell…
- Ne! Ne hagyj el újból. Harmadszorra már nem bírnám ki…
- Bella… - a hangja épp oly fájdalmas volt, mint az enyém.
- Szeretlek. Kérlek, maradj velem!
- Nem tehetem. – aj ajkamon ismét éreztem a bizsergést és a kezemből a
kés kihullott a földre és elengedte.
- Ez hogyan lehetséges? Hogy vagy itt?
- Nem tudom. Talán az irántad érzett szerelem teszi lehetővé.
- Maradj!
Sajnálom Bella…
Már nem éreztem, hogy itt lenne. Ne! Nem mehetett
el! Edward ne!
- Edward! –nem válaszolt, nem érintett meg… Ne!
Nem tudok úgy élni, hogy ő nincs velem… megfogtam
az éles fémet és lehunytam a szemem. Láttam a tökéletes arcát, a torkom
összeszűkült, a könnyeim folytak és a kés a szívembe hatolt, az utolsó dolog,
amit láttam, ő volt… igazából. Nyúlt felém, de eltűnt. Elnyelt az örök sötétség.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez nagyon megható volt
, de azért jó volt olvasni =)
Grat!