„ - Bella, én nem akarlak téged magammal vinni. – Lassan, tisztán ejtette a szavakat, és közben hideg tekintetét le nem vette az arcomról, figyelte, hogy felfogtam-e végre, igazából mit mond. Egy darabig csend volt, míg a szavait ismételgettem a fejemben – latolgatva minden szót, hogy megértsem, mit is jelentenek valójában.
- Te… nem… akarsz… engem? – ismételtem el hangosan is próbaképpen, és egészen összezavarodtam, amikor ráébredtem, hová is vezet ez a szórend.
- Nem.”
*1
Szavai el sem jutottak hozzám, nem fogtam föl őket. Éreztem, hogy valami súlyosat mondott, valamit, ami fáj, de nem értettem. Nem akartam megérteni.
A szeme, mint a topáz – kemény, tiszta és nagyon mély.
*1 Az arca merev, semmit nem árult el. Nem az az arc volt, amit a nyálas tini sorozatokban lát az ember, amikor szakítanak. Nem a: „Nem akarlak megbántani, legyünk inkább barátok” fajta. Nem volt sajnálkozó. De nem is a: „Fogd már föl, hogy vége!” féle lenéző.
Nem. Csak szimplán és egyszerűen:
közömbös
Most először láttam, olyannal, mint amilyennek leírják vámpírokat. Hidegnek, gyönyörűnek és ridegnek…
Ez nem az az Edward volt, akit én ismertem. Már csak a gondolat, hogy kimondtam magamban a nevét, már az is fájdalmat okozott. Mintha hasba vágtak volna.
Ahogy ott állt előttem, csodálatosan, nem hallottam, hogy mit mond…pedig láttam, hogy tökéletes ajkai ütemesen mozognak.
Az emlékeimről beszélt, hogy majd az idő begyógyítja a sebeket.
Hah… mindenki ezt mondja, de ez így nem igaz! És ezt tudja is mindenki. Az idő csak halványítja a sebeket, de azok örökre ott maradnak hegek formájában, melyek könnyen feltéphetők, és úgyis jön majd valami vagy valaki, aki feltépi őket. Még ha akaratlanul is…
És különben is? Éppen
Rá
ne emlékeznék? A legjobb dologra a világon? Aki szebbé tette az életemet, aki értelmet adott neki?
Igen, pontosan így gondolja. Hiszen, éppen most akarja elhitetni velem, miközben azt se tudja, hogy mit csinál? Fogalma sincs arról, hogy épp most készül kitépni a szívemet a helyéről, de nem azért, hogy magával vigye…
Nem, arról szó sincs.
Sem akkor, se azután nem tetem föl magamban az ilyenkor legalapvetőbb kérdést: Miért?
Tudtam, mindig is tudtam, hogy
Ő
nem lehet az enyém. Végtére is ki vagyok én? Egy egyszerű, átlagos, még annál is átlagosabb halandó. Nincs bennem semmi különös.
És
Ő
? Egy istenlény. Egy földre szállt angyal, maga a megtestesült szépség. Minden tekintetben tökéletes.
Tudtam, hogy
Ő
túl jó hozzám. Tisztában voltam vele, hogy én nem vagyok hozzá való.
Aztán…
Elment…
De előbb még megígérte, hogy minden olyan lesz, mint
ő
előtte. Mintha
Ő
nem is létezett volna.
Soha!
Ilyen nincs.
Ő
miatta éltem. Miatta volt miért maradnom. Miatta szerettem meg Forkst…
Minden kezdett elsötétülni, nem láttam, hallottam semmit, de tudtam, hol vagyok.
Régebben már jártam itt. Mikor még csak álmodoztam róla, mint ahogy most is. Álmodtam.
Ugyanabban a sötét, fenyegető erdőben voltam, mint mikor megismertem. Mintha csak megint akkor, rég lett volna. Hiszen
Ő
most is ott ment előttem, lassan, légiesen lépkedve, és én futhattam, kiáltozhattam utána, nem fordult meg, nem állt meg, nem is figyelt rám.
Csak ment ragyogva, mintha a nap sütne és a bőre ezernyi apró gyémántként verné vissza a napsugarakat.
Gyönyörű! Halandó, emberi ésszel felfoghatatlan.
Hasra estem.
Könnyeim már egy ideje folytak az arcomon, de nem foglalkoztam velük. Nem érdekelt, Ha összedőlt volna körülöttem minden, az se érdekelt volna. Lassan, megtörten fölálltam és csak bámultam utána. Tudtam, most látom utoljára.
Hittem neki, tudtam, hogy igazat beszél. Szemei, arca nem hagyott efelől kétséget.
Ahogy távolodott egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam. Védtelennek, tehetetlennek, elveszettnek…
Ő
egyre csak ment, továbbra sem nézve hátra. Nem tehettem mást, mint, hogy minden egyes részét az agyamba véssem. A bőre csillogását, a járását, a haját, a ruháját, mindenét. Felemeltem a jobb kezem, mintha utána akarnék nyúlni. mintha bizony hirtelen ott lenne a keze és meg tudnám fogni.
Aztán meggondoltam magam és csak intettem vele egyet, majd a kezem élettelenül hullott vissza az oldalam mellé.
- Szeretlek!
Még hallottam, hogy valahol, messze egy farkas felvonyít…
Felébredtem és nem tudtam, hogy hol vagyok, nem értettem miért. Azt hittem álmodom. Aztán kezdtek visszatérni az emlékek és lassan tudatosult bennem minden, ami ma délután történt.
Saját magammal vitatkoztam. Egyrészt tudtam, hogy igaz, másrészt viszont nem voltam hajlandó elhinni. Egyszerűen képtelenség. Hiszen olyan jól megvoltunk és Jasper sem tett semmi rosszat. Egyszerű ösztön volt, nem történt semmi baj.
Mikor végre sikerült elmagyaráznom Charlie-nak, hogy minden rendben van, egyenesen felrohantam a szobámba. Rossz érzésem volt.
Neki
meg igaza.
Tényleg olyan, mintha nem is létezett volna, képek és ajándékok formájában. De az emlékeim megvannak és nem múlnak. Azokat nem lophatja el tőlem.
Ahogy teltek a napok, nem éreztem semmit. Néha reménykedtem ugyan, és éjszakára nyitva hagytam az ablakot, de nem jött.
Üresség.
Ennyi volt bennem semmi több.
Napjaim mechanikusan teltek. Nem beszéltem szinte senkivel, barátaim elfordultak tőlem, de én észre sem vettem Az idő úgy rohant el mellettem, mint ahogy a homokszemek peregnek ki az ember ujjai közül.
Sodródtam az árral némán, figyelmetlenül és érzéketlenül.
Már nem voltam ugyanaz.
Fogalmam sincs, hogy mi tartotta bennem a lelket. Hogy minden nap felkeljek. Talán a
Neki
tett ígértem, talán Charlie arca, amit nap mint nap láttam. Láttam rajta az aggódást, a féltést. Mikor kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd becsukta, mert valójában nem tudta, hogy mit is mondhatna. nem volt a szavak embere. Vagy amikor kimentem a szobából és ő ezt csak egy újabb lemondó sóhajjal nyugtázta. Ezt mind hallottam és láttam. És mégsem törődtem vele.
Talán csak erős akartam maradni és megmutatni, hogy nem is olyan nehéz….
Amikor egyedül voltam – szinte mindig, ha úgy vesszük, hiszen senkivel nem foglalkoztam, és velem sem foglalkozott senki egy idő után – a „régi” emlékekre gondoltam. Újra felidéztem magamban az együtt töltött időket.
Amikor először megláttam, ott az ebédlőben. A szemei, azok az igéző szemei. Amikor olyan égető pillantással nézett rám, mert ki akart valamit szedni belőlem. Az első csók…
Majd az emlékek veszélyes fordulatot vettek és felgyorsultak.
Baseball… James… üres, élettelen szemek… egy jellegtelen hotelszoba… a balett stúdió… a kórház.
A kórház.
Azt ígért, hogy nem hagy el, amíg nekem jó.
Hát persze!
De az, hogy mi a jó két szempontból is nézhető. Az
Övéből
és az enyémből.
Ő úgy gondolja, hogy ha már túl veszélyes rám nézve, akkor fogja magát és itt hagy.
De ha ugyanezt az én szemszögömből nézzük, akkor ez képtelenség. Számomra nem létezik „jó” ha
Ő
nincs.
Mert nekem
Ő
a jó!
És ezt nem fogta föl, nem értette meg. Pedig ésszerű. Olyan sok mindent kellett „mesélnem” magamról, hogy tudhatja, hogy milyen sivár és egyszerű volt az életem Színtelen és
Ő
színt vitt bele.
És most vége, minden újra fekete és fehér.
Volt egy álmom, és az most köddé vált.
Mégis az… Kimondhatatlanul nehéz ezzel a fajta fájdalommal együtt élni.
Október
November
December
Január
Aztán egyszer csak kezdtek visszatérni a színek. Bár csak tompán és halványan, de mégis…
Újra kezdtem élni, ha csak egy kicsit is, de nem tudtam, hogyan is kell. Mintha újra meg kellett volna tanulnom járni. Újra éreztem magam körül mindent. Furcsa volt, hogy mennyi minden változott.
Vagy csak én?
És hirtelen minden világossá vált. A
Holdam
már réges-régen letűnt az égről, de a
Nap
csak most bukkant föl.
Jacob Black.
Vele új lehetőségek tárultak föl előttem, és olyan gondolataim támadtak mellette,a mik eddig soha. Felelőtlen és meggondolatlan voltam.
Kerestem a veszélyt.
Hiszen ott, a múltkor, Port Angelesben történt valami. Valami fontos. Újra hallottam a hangját.
Az
Ő
hangját.
Bár nem értem, hogy hogyan vagy miért. Egyszerűen csak hallottam.
Egy idő után rájöttem, hogy ha valami veszély van a közelben, akkor hallom a hangját. És én, hogy halljam csak egy pillanatra is a hangját, bármit megtettem volna. Még az életemet is veszélybe sodortam miatta.
De amikor Jacobbal voltam, akkor valami olyasmit éreztem, amit rég. Melegséget és végre úgy éreztem, hogy kimászhatok abból a gödörből, melynek a fenekén eddig ültem. Újra mosolyogtam, éltem. Boldogabb voltam valamivel és egyre csak meggondolatlanabb. Nem törődtem az alkunk rám eső részével, hiszen
Ő
már megszegte a sajátját, így hát már rám sem vonatkozik.
Szinte magamon kívül voltam, amikor sikerült újra és újra előidéznem a hangját.
De miért olyan aggódó, hogyha nem érdeklem? Rejtély. ÉS különösebben nem is tudott érdekelni, csak az, hogy halljam.
Ezután megint történt valami, de most nem közvetlenül velem. Hanem Jake-kel. Nagyon megváltozott, de nem értettem, hogy miért.
Más lett.
Rideg és elutasító, olyan, mint
Ő
volt.
Rettenetesen fájt, de nem magyarázta el, hogy mi folyik La Pushban. Egyik este eljött és próbálta elmagyarázni a helyzetet, de nekem kellett rájönnöm, hogy miről beszél, mi az amit nem mondhat el. Amikor végre rájöttem, szinte minden ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Ugyanúgy jó barátok voltunk, akik a garázsban bütykölik a kocsikat. Bár tudtam, hogy Jake jóval többet akar puszta barátságnál.
Én viszont nem.
Titokban még mindig reménykedtem, hogy egyik éjszaka majd belép az ablakon, és ugyanúgy fog szeretni, mint eddig. De vajon szeretett-e egyáltalán?
Többször is Jake tudtára adtam, hogy ez így nem fog működni, de ő csak vigyorogva legyintett, hogy: „Majd meglátod!”
Egy idő után azonban már hiába is tagadtam volna, volt bennem valami, ami azt súgta, hogy ennek így kell lennie. Itt egy ilyen kedves, aranyos, odaadó és segítőkész fiú, a legjobb barát, aki mindent megtenne értem és én hagyjam futni egy olyasvalakiért, aki elhagyott, mert nem szeret?
Ez lenne a legnagyobb ostobaság… Nem szabad álmokból élni, az nem vezet sehova. És Jake-et nagyon könnyű megkedvelni, és úgy hiszem, hogy egy idő után, akár „úgy” is tudnám szeretni, és nem csak, mint barátot vagy testvért. Igaz, nem olyan szenvedéllyel, mint
Őt
, de tudom, hogy képes lennénk szeretni. Legalábbis nagyon bízok benne. És talán idővel egyre kevésbé fájna, az
Ő
elvesztése és igaza lenne, tényleg elfelejteném
Őt
, az együtt töltött perceket, órákat, napokat és valójában olyan lenne, mintha nem is létezett volna. Mintha akkor, 1918-ban meghalt volna és én soha nem is ismertem volna.
Nem!
Ez így sajnos nem fog menni, hiszen ki tudná
Őt
kitörölni az emlékezetéből, még akkor is, ha az ilyen fájdalmas? Hiszen a nevét sem tudom kimondani. Még magamban sem.
Így tehát végül is adtam egy esélyt. Nem is inkább Jake-nek, hanem inkább magamnak. Egy esélyt a boldogságra.
Más volt, mint
Ő
.
Amikor megölelt nem hideget éreztem. A bőre meleg volt, nagyon is. De végül is, ez is csak olyan „farkasos-dolog”. Nem olyan gránitkemény, mint az
Övé
. Amikor megcsókolt, ajkai puhák voltak és nem kellett mindig óvatosnak vagy visszahúzódónak lennie. Nem kellett azon aggódnia vagy félnie, hogy valami bajom esik. Jacob szenvedélyes volt, és mindennél előrébb helyezett engem. Charlie csak örült ennek az új, váratlan fordulatnak és szívesen látta nálunk Jake-et. Persze én láttam rajta, hogy szemeivel engem vizslat és örömmel nyugtázta, hogy ugyancsak a régi Bella vagyok.
Csakhogy tévedett, hiszen a régi Bella elment…
Ő
elvitte magával és soha nem hozza vissza.
Az ablakomat ezután minden este bezártam.
HA valami őrültséget csináltunk, amiből bajom lehetett – amiből valljuk be, elég sok akad, tekintve koordinációs problémáimat és tehetségemet – még mindig hallottam a hangját. De egyre kevésbé élesen, mintha valami mélységből beszélne.
Ilyenkor mindig vegyes érzelmek dúltak bennem. Vajon helyesen cselekszem?
A színek végül visszatértek szinte eredeti valójukba, ám volt valami, ami még mindig homályosította őket. Egy álom. Egy visszatérő álom, amely nem hagy nyugodni.
Újra abban a sötét erdőben voltam, ahol utoljára „elbúcsúztam”
Tőle
, és
Ő
most is itt volt. Felém közeledett, de az arcát nem láttam, mert a fejét lehajtotta, így csak a bronzbarna hajával nézhettem szemet.
A lábamnál egy farkas ült. Nem Jake igazi farkasformája, amit a múltkor láttam, de mégis száz százalékosan biztos voltam benne, hogy ő az.
Leguggoltam mellé, hogy megsimogassam, de közben egy pillanatra sem vettem le
Róla
a szemem.
Ekkor azonban valami szokatlan történt. Nem is igazán szokatlan, hanem igazából váratlan. Hallottam, hogy valaki közeledik, majd pár méterre tőlünk valaki kilépett a fák közül.
Ismertem, esküszöm, hogy ismertem, és mégsem jöttem rá, hogy ki az. Annyi biztos, hogy az illető lány volt. És ekkor, ahogy továbbra is a puha szőrt simogattam Jake fején, egyszer csak megmerevedett. Éreztem rajta, hogy mintha áramot vezettek volna belé, nem mozdult. Majd lassan, mintha kísértetet látna felállt és elindult a lány felé, aki szintén meg sem mozdult, csak bámult minket.
Mikor Jake odaért leült a lány elé és nem mozdult onnan. A lány most már csak a farkast bámulta, mintha tudná, hogy nem is igazi farkas. Majd valamiféle fény villant a szemében, mintha megértett volna valamit. Leguggolt Jake-hez és átölelte a nyakát. Az ereimben meghűlt a vér.
- Kérlek, bocsáss meg nekem!
Az ágy mellett ébredtem. Leestem. De nagyon is tisztában voltam vele, hogy ki kért megbocsájtást. Azt a hangot nem lehet elfelejteni. Bársonyos, mély, szívszorító…
- Edward…
Hosszú hónapok óta először mondtam ki a nevét, és nem magamban, hanem hangosan. Megrohamoztak az emlékek, minden felidéződött bennem. A vonásai, a szépsége, az érintés, a csókja…
Miközben ezen gondolkoztam, szinte fel se tűnt, hogy fáj az oldalam, amire ráestem. Mintha nem is én lettem volna.
Úgy terveztük, hogy ezt a napot Jake-kel kettesben töltjük, mivel kivételesen „kimenőt” kapott Samtől, akire erősen hatott Emily rábeszélése. Amióta ismerem Emilyt és a történetét Sammel van valami szorongás bennem. Valami megmagyarázhatatlan. És igazából nem is Emily vagy Sam volt az ok, hanem Leah. Őmiatta éreztem magam furcsán. Hallottam az egész történetet, ismertem és olyan érzésem volt, mintha egy nap majd én „lennék” Leah.
Volt egyfajta félelmem, hogy Jake majd beleszeret valaki másba, és olyan lesz a kapcsolatuk, mint Saméké.
Jesszusom! Komolyan ilyen önző lennék? Hiszen Jake mellettem soha nem lehet igazán, teljesen boldog. És haragudnék rá, hogyha valaki mással megtalálná a boldogságot?
De azt hiszem, hogy azt mégsem bírnám ki. Nem hiszem, hogy még egyszer lenne elég erőm, ha valaki összetörné a szívemet. Igaz Jake akkor nem tehetne semmit, hiszen ott, abban a pillanatban eldőlne az egész élete és nem tehetne ellene semmit se, még akkor se ha akarna.
De nem is akarna…
És ez az álom pontosan emiatt aggasztott. Már megértettem, hogy pont arról szól, amitől most félek, de
Ő
mit keresett ott? Miért kért bocsánatot? Hiszen nem érdeklem, és ezt
Ő
maga mondta ki.
Miért?
Az álmomnak ez a része igencsak homályos volt, számomra megfejthetetlen. Mégis valami reményt adott, hogy hátha egyszer egy-öt-tíz-húsz év múlva talán, ha csak egyetlen másodpercre is, de talán még láthatom
Őt
.
Szívem erre a gondolatra hevesebben kezdett verni és a testem, mintha vágyakozott volna utána. Pont úgy, mint a múltkor a reptéren. Csak akkor én szöktem meg. És nem fordítva.
De
Ő
nem elszökött, hanem elment…örökre.
„Mintha nem is léteztem volna.”
Sírni támadt kedvem és a szemeimet már kezdték elhomályosítani a könnyek.
Nem. Nem fogok
Miatta
sírni.
Jake.
Miért kellett
Rá
gondolnom? Miért kellett magamat és Jake-et is kínoznom? Miért kellett mind a kettőnknek szenvedést okoznom? Mert látja, hogy néha még most is rám tör szomorúság, amikor átölelem magam. És ilyenkor tudja, nagyon is jól tudja, hogy
Rá
gondolok. És bár a szerelmi részét, úgy-ahogy megérti, hogy fáj az, hogy „elvesztettem a fiúmat”, de azt, hogy egy vérszopó miatt kesergek, azt nem. Mivel ők egymásnak természetes ellenségei, emiatt csakis gyűlölni tudja őket. Hiszen miattuk lett az ami. Miattuk lettek mindannyian farkasok. És ezt képtelenek nekik megbocsájtani.
Őt
pedig emiatt csak még jobban gyűlöli, nem felejtve azt a tényt , amit velem tett. Jake ezt is nagyon komolyan vesz, és szerintem, ha lenne esélye a bosszúra, biztos, hogy megtenné.
De akkor én kiért aggódnék?
Életem első és egyben legnagyobb szerelméért, aki elhagyott vagy a legjobb barátomért, aki idővel akár majd több is lehet?
Jake vagy
Ő
?
Ő
vagy Jake?
Nem, ilyeneken már nem szabad gondolkoznom.
Ő
elhagyott, egyszer és mindenkorra. Továbblépett.
Jake.
Ő viszont most itt van velem és sokat segít. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék most már nélküle.
Jake.
Most már rá kell gondolnom és senki másra. Senki másnak nincs helye az életemben „úgy”.
Az idő telt, nap napot követett, hét hete, hónap hónapot. ÉS mi Jake-kel fantasztikusan éreztük magunkat. Időm legnagyobb részét La Pushban töltöttem és Charlie szinte magán kívül volt az örömtől. Az álom azonban egyre gyakrabban tért vissza és én minden reggel földön ébredtem. Már kezdtem megszokni, de egyre jobban idegesített, hogy nem értettem mit akar
Vele
mondani.
Minden egyes alkalommal egyre tisztábban és tisztábban láttam a részleteket, felfigyeltem a leghalkabb hangokra és észrevettem a legapróbb rezdüléseket is. De nem jutottam előrébb.
A lány szemében a csodálkozást egy idő után felváltotta a várakozás. Mintha arra várt volna, hogy Jake odamenjen hozzá.
És
Ő
is ott volt, minden este és így ezzel a képpel a fejemben reggel csak még nehezebb volt nem
Rá
gondolni.
Egyszerűen nem akartam
Rá
gondolni.
Túlléptem rajta, mivel túl kellett. Legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal.
Nappal kezdtem magamat egyre furcsábban érezni. Oka nem volt, hiszen minden rendben volt. A jegyeim jók voltak, Charlie-val jól kijöttünk és Jake-kel töltöttem szinte minden szabad percemet. Szerettem vele együtt lógni, de még ilyenkor is furcsán éreztem magam. Nem voltam beteg, nem voltam depressziós, nem fájt semmim, egyszerűen volt bennem valami „oda nem illő”. És mégis hiányzott az a valami.
Az álmaim folytatódtak. és egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy végre kiderítsem, ki az a lény. Hiába néztem az arcát, a mozgását, a haját, a ruháját. Semmi. Néha pedig már a nyelvemen volt a neve, de nem tudtam kimondani.
Ismertem, ebben biztos voltam. Nem a régi életemből, úgy értem nem a Forks előtti időkből. Innen ismertem valahonnan a városból… az iskolából… az osztályból…
Az osztályba jár. Az én osztályomba jár és mégse jövök rá…
Próbáltam nem foglalkozni a dologgal, hátha akkor majd nem zavar annyira, de ezt nem lehetett ilyen egyszerűen elfelejteni. Minden reggel erre ébredve és főleg úgy, hogy közben az
Ő
hangja volt a fejemben.
Aztán történt valami, amiben magam sem tudom, hogy hittem-e. Valahol mélyen, legbelül inkább csak reménykedtem.
Az iskolából jöttem kifelé, mentem a furgonomhoz, amikor egyszer csak egy ezüstszínű kocsi elsuhant előttem az úton. Esélye sem volt arra, hogy elüssön, ahhoz túl messze volt, én mégis hátratántorodtam és úgy kaptam a hasamhoz, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Nem… az nem lehet….
A kocsi nem egyszerűen egy ezüstszínű kocsi volt.
Egy Volvo volt.
Egy ezüstszínű Volvo.
Pontosan olyan, mint az
Öve
.
Vagyis inkább az
Övé
. Az az
Ő
kocsija volt.
Nem kaptam levegőt, fuldokoltam. Hirtelen elkezdett velem forogni a világ és nem volt mibe kapaszkodni.
- Bella, Bella! Bella, jól vagy?
Az arcomon valami hűvöset éreztem. Kinyitottam a szememet, a betonon feküdtem. Mike hajolt fölém.
- Bella, jól vagy? – segített felülni, miközben a fejem még mindig kóválygott.
Csak némán és bután meredtem magam elé, miközben Mike még mindig a hogylétem felől kérdezgetett. Hallottam, hogy egyre többen jönnek felénk.
- Persze, jól!
- Biztos? De mi történt?
- Igen, igen jól vagyok… Ööö… Nem tudom, egyszerűen csak megszédültem.
- Ne kísérjelek haza?
- Nem, nem, nem… Igazán ne fáradj miattam!
- Nem fáradtság Bella, hidd el! Tényleg…
Hát persze…
- Köszönöm nem! Jól vagyok! Komolyan! – hitegettem és próbáltam mosolyogni is, de nem sikerült, és tudtam, hogy Mike se hitte el.
Borzalmas színésznő...
Gyorsan elbúcsúztam és próbáltam minél rövidebb idő alatt eljutni a furgonomhoz. Mikor végre bent ültem, a fejemet a kormánykeréknek döntöttem és próbáltam normálisra visszaállítani a légzésemet. A fejemben eközben vadul kergették egymást a gondolatok.
Itt van, itt van, itt van, itt van! Itt van! Visszajött! Újra itt van! Ő van itt! És akkor a többiek is! Alice, Esme, Carlisle…
Mind itt vannak!
Edward itt van!
És ekkor a név ráébresztett.
Nem.
Ha esetleg az
Ő
kocsija is lett volna, ha esetleg tényleg visszatért volna, akkor nekem már semmi közöm sincs hozzá. Az égvilágon semmi.
Nem köt hozzá semmi.
És
Őt
sem köti hozzám semmi.
Hiszen, minden olyan lesz, mintha
Ő
nem is létezett volna. Szóval ezen fölösleges is gondolkozni.
Kit érdekel, ha most itt van? Legyen! Legyen boldog, élje az életét!
Én meg teljesen hülye vagyok…
Mintha én tényleg bizony csak ilyen könnyedén át tudnék suhanni egy ilyen „egyszerű” részleten.
De menthetetlenül jött a reménykedés és a sok ’ha’. Mi lenne, ha véletlenül összefutnánk valahol? Ha meglátnánk egymást az utcán? Ha odajönne hozzám? Mert bennem nem lenne annyi erő, hogy odamenjek. Ha elkezdene beszélni hozzám? Elájulnék… És ha a szemébe néznék? Teljes kétségbeesés…
És ha tényleg bocsánatot kérne? És komolyan is gondolná?! Megígérné, hogy soha többé nem hagy el és elismerné, hogy egy idióta volt, hogy megtette! És vajon én meg tudnék bocsájtani
Neki
?
Kétségtelenül…
de lehet, hogy mégsem.
Egyszer már megígérte, hogy nem hagy el addig, amíg ez nekem jó… De továbbra is két nézőpont.
Mire kéne hallgatnom? A szívemre vagy a józan eszemre? Feltéve, ha ilyen esetben beszélhetünk
józan
észről…
Szívem szerint ott, abban a pillanatban a nyakába ugranék és semmi más nem érdekelne. Szorítanám magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni.
Ellenben az eszem azt súgná, hogy fordítsak
Neki
hátat és meneküljek onnan.
Jake.
Jacob Black.
Most ő tölti ki az életemet és így
Neki
nincs benne helye.
Ő
elhagyott, de Jacob mellettem volt és még most is ott van…
Ahogy az agyamban lejátszódott az a jelenet, egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
Gyorsan letöröltem. Nem!
Miatta
nem fogok sírni!
De lehet, hogy nem is az
Ő
kocsija volt. A világon hány ezüstszínű kocsi van? És én amúgy sem ismerem túl jól az autókat. Lehet, hogy köze nem volt a Volvóhoz…
Hiába is hitegetem magam.
Túl jól ismertem azt az autót, ahhoz, hogy ne ismerjem föl akár ennyiből is. Túl sokszor ültem benne, túl sokszor láttam.
Az az
Ő
kocsija volt.
Itt van.
Edward
itt van.
- Edward! - suttogom bele a csöndbe, miközben lassan beindítom a motort.
Hiába próbáltam jókedvűnek tűnni, van, akit nem tudok átverni. Igazából senkit sem tudok átverni.
Borzalmas színésznő…
Charlie ugyan felhagyott a dologgal egy idő után, de láttam rajta, hogy tényleg nem hisz nekem.
Jake-kel azonban nem volt ilyen könnyű. Ő nem hagyott föl a kérdezősködéssel, de én egyszerűen nem akartam neki elmondani, hogy mi borított ki. Mi értelme lett volna, hogy ő is itt idegeskedjen mellettem?
Semmi.
Akkor meg minek?
Másnapra tervezett valamit, de nem volt hajlandó semmit sem mondani róla. Csak annyit, hogy holnap a suli előtt fog rám várni.
Meglepetés lesz.
Pedig tudja, nagyon is jól, hogy mi a véleményem a meglepetésekről…
Az álom most még intenzívebb volt, sokkal hosszabb ideig tartott, mégis ugyanúgy és ugyanott fejeződött be. Sokkal több érzelem volt benne, amik felkavartak.
Amikor
Ő
bocsánatot kért, a szívem kihagyott, a lélegzetem elakadt, ahogy meghallottam a hangját és megéreztem a leheletét a nyakamon. Akkor és ott nem tudott volna az sem érdekelni, hogy Jake ott ül tőlem pár méterre. Meg akartam fordulni, átölelni, megcsókolni, megbocsájtani, elfelejteni…
Mindent.
És ehelyett újra a földön ébredtem és lehetőségem se volt megfordulni, hogy lássam az arcát. Az agyam gyorsabban forgott, mint ahogy mozogni tudtam volna. Sajnos.
Egész nap kába voltam, mint valami zombi mászkáltam az iskolában. Abban reménykedtem csak, hogy most nem fogok semmiféle ezüst kocsit látni, és akkor talán nem fogom elrontani a délutánt Jacobbal.
Talán.
Kifelé mentünk az épületből Angelával és Jake már messziről integetett nekem. Ő is elindult felénk és valahol félúton találkoztunk. Angela és Jake még nem ismerték egymást.
Jake-et megpusziltam, de ő ezt nem viszonozta. Csak állt ott mozdulatlanul és bámult Angelára. Amikor ránéztem Angelára, észrevettem, hogy ő is csak bámul. De nem engem, hanem Jake-et.
A helyzet ismerős volt. Nagyon is.
És lassan kezdtem felismerni.
Angela nem mozdult egy tapodtat sem, ellenben Jake odament hozzá és megállt előtte. Angela továbbra is csak bámulta őt, majd hirtelen, mintha megértette volna, átölelte Jake-et.
A lélegzetem elakadt és most én nem bírtam mozdulni.
Nem, nem, nem, nem! Ez nem történhet meg!
Pedig mégis és én nagyon is tisztában voltam vele.
Hiszen erre figyelmeztetett az álmom. Hogy Jake bele fog szeretni valaki másba, és akkor én leszek Leah.
Megtörtént. Én lettem Leah.
Jake halálosan és visszavonhatatlanul beleszeretett az osztálytársamba, a barátnőmbe, Angelába…
De
Ő
nem volt itt. Nem állt mögöttem, nem kért bocsánatot és én nem akartam megfordulni.
Kerékcsikorgás… ezüst szín.
Itt volt.
És látta ezt az egészet.
Angelának és Jake-nek nem tűnt fel, hogy én is ott vagyok. Csak ölelték egymást, mintha csakis ők lennének a parkolóban.
Mintha más nem is számítana.
Nem akartam ott maradni, de szinte mozdulni se tudtam. A tüdőmből mintha kiszorították volna az összes oxigént. Forgott velem a világ, de próbáltam nem arra figyelni.
El akartam tűnni onnan, méghozzá minél gyorsabban.
El akartam menekülni.
Mindegy volt, hogy hová, csak el. El onnan. El messzire, ahol egyedül lehetek. A kocsim felé igyekeztem, próbáltam rendesen lépkedni, de leginkább kúsztam volna.
Haza nem…
A kocsinál voltam.
Barátokhoz nem…
Az ajtó becsukódott.
Akkor kihez? Hová?
A motor beindult…
Nem tudom…
Ahogy elhajtottam a parkolóból a szemem sarkából láttam, hogy mind a ketten engem néztek, most már csak szorosan egymáshoz simulva, egymás derekát átölelve. arcukon ezernyi érzelem: sajnálat, szánalom, megértettség, félelem, bánat és mégis, felhőtlen öröm…
Könnyeim most már megállíthatatlanul folytak végig az arcomon és én csak nyomtam a gázpedált. Az sem érdekelt, hogy a járgányom már hangosan tiltakozott a túlhajtás ellen.
A főúton száguldottam végig, de szinte fogalmam se volt, hogy merre is hajtok valójában. Mintha bizony számított volna…
Miért? Miért pont velem kellett megtörténnie? Miért pont én vagyok ilyen szerencsétlen? Miért pont én vagyok az, aki úgy vonzza a balszerencsét, mint a mágnes a fémet? Miért kellett nekem beleszeretnem abba a hülye, megbízhatatlan vámpírba? Miért kellett elhagynia? Miért volt ott Jacob? Miért kellett belém szeretnie? Miért kezdtem már én is lassan valamit érezni iránta? Miért kellett meglátnia Angelát? Miért kellett beleszeretnie? Miért pont ide kellett száműznöm magam?
Miért? Miért? Miért? Miért?
MIÉRT?
Az utat már egyáltalán nem láttam. Ennek egyik oka a megállíthatatlanul szakadó eső volt, a másik pedig, hogy most már úgy rázott a zokogás, hogy nem volt uralmam a kocsi fölött. Ha nem állok meg, akkor nyilvánvalóan egy fa végez velem.
„ - Különben is, te könnyen beszélsz, ha a Volvód feltekeredik egy fára, te alighanem simán megúszod!
- Alighanem.”
*2
„ - Bella, ugye nem gondolod komolyan, hogy én nekimegyek egy fának?
- Te nem, de én igen!”
*3
Mindenről
Ő
jutott eszembe. Próbáltam kontrollálni magamat, de ez egyenesen lehetetlennek tűnt. Kezeimet a kormánykeréken nyugtattam, és a fejemet is ráhajtottam a tetejére. A kocsit már rég leállítottam.
Őrjítő volt ez az érzés. Szánalmasnak éreztem magam. Majdnem ugyanúgy, mint mikor
Ő
elhagyott.
Újra kicsi voltam és védtelen.
Kezdtem kissé lenyugodni, és körülnéztem, hátha megtudom, merre járok.
„ - Fordulj jobbra a nulla-tizesnél.”
*4
Mintha csak most is itt ült volna mellettem.
Pontosan a nulla-tizesnél álltam, ahol jobbra kellett kanyarodnom. Lassan újraindítottam a motort és befordultam.
Jobbra.
Levegőt még mindig nehezen vettem, ezért próbáltam mélyeket lélegezni. Most már csak az eső miatt láttam rosszul.
Valószínűleg a világon a legnagyobb butasága volt odamenni, de valami mégis odavonzott.
Mikor odaértem, leállítottam a motort és jó pár mély lélegzetvétel után kiszálltam a kocsiból. Körülnéztem, de nem változott semmi.
” - Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni!”
*5
Attól eltekintve, hogy voltak problémáim a tájékozódással, most nem kellett azon gondolkoznom, hogy merre menjek, tudtam, hogy merre van. Egyszer már sikerült megtalálnom egyedül. Most is menni fog. És ha most is történne valami, valami rossz, engem már nem érdekelne.
Nekem már mindegy.
Nem tudom meddig tartott az út, és különösebben az sem érdekelt, hogy hányszor vágódtam hasra. A fák lombjain az eső nem nagyon hatolt át, de így is úgy tűnt, mintha már kezdene elállni.
És akkor egyszer csak ott álltam a gyönyörű kis rét szélén. A virágok most ugyan nem virágoztak és nem ugyanaz a színpompás rét volt, mint akkor, de mégis ugyanaz. Valamilyen szinten megnyugtatott és felkavart.
De tudtam.
Tudtam, hogy egyszer, régen, itt ültem
Vele
és boldogok voltunk.
Tudtam, hogy ez megtörtént és nem álom volt.
Az eső pedig valóban elállt.
Erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy elinduljak. Hogy egyik lábamat képes legyek a másik után rakni. Lassan mentem, nem siettem sehova.
A rét közepén leültem a vizes fűre és nem kifejezetten izgatott az a tény, hogy így vizes leszek vagy megfázok.
Lábaimat felhúztam és átöleltem őket, míg a fejemet a térdeimre hajtva néztem a tájat, de igazából semmi nem maradt meg bennem. A gondolataim teljesen máshol jártak.
Valójában nem tudtam Jake-re haragudni. Megtalálta az igazi boldogságot, amit mellettem soha nem lett volna meg. Erről ő nem tehet, hiszen ezt nem lehet irányítani, amint azt elmondta. Sam se tudta, senki nem tudja. Angela meg aztán végképp nem tehet erről az egészről. Boldogok lesznek együtt, ebben egészen biztos voltam. Mindig ott lesznek egymásnak, számíthatnak a másikra.
Ahogyan Jake-et ismerem, sajnálni fogja a dolgot, ezerszer bocsánatot fog kérni és megtesz majd mindent, hogy ne érezzem magam olyan szerencsétlennek. Angela is bocsánatot fog kérni és szemlesütve sétál majd mellettem a folyosón, pedig én nem haragszom egyikükre sem, csak egyszerűen fáj.
Kimondhatatlanul fáj.
Semmi zajt nem hallottam, így azt sem, hogy valaki közeledik. De, hogy is hallottam volna meg?
Csak akkor tűnt fel, amikor már ott állt az erdő szélén, kezeit felém tartva, feltartott tenyérrel.
Pontosan ugyanúgy állt ott, mint akkor rég.
Talán meg kellett volna lepődnöm, de valahogy éreztem, hogy ez meg fog történni. Tudtam, hogy addig úgyse lesz teljes az álmom, amíg
Vele
nem találkozom. Ennek ellenére szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól és a számra kellett tapasztanom a kezemet, nehogy sikítsak. De ugyan ki hallotta volna?
Így bámultuk egymást pár percig és egyikünk sem mozdult. Aztán lassan, nagyon lassan elindult felém. Padig azt akartam, hogy odarohanjon hozzám, egy ezredmásodperc tört része alatt és magához öleljen. De nem ez történt. Ez még a normális emberi tempóhoz képest is lassú volt. Ahogy közeledett, testem egyre inkább tudta, hogy
Ő
jön. Csakúgy, mint a reptéren.
De most nem fogok elfutni.
Hihetetlenül hosszúnak tűnt az az idő, amíg odaért elém. Én még mindig ültem és csak bámultam föl rá. Velem szemben állt, majd leereszkedett, és
Ő
is leült. Nem szóltunk egymáshoz,
Ő
pedig nem nézett rám. A kezemet, amellyel eddig a számat takartam, most előrenyújtottam, hogy megérintsem, hogy tudjam valódi-e vagy csak képzelődök. De amikor az ujjaim hideget, és keményet éreztek, akkor már nem kételkedtem.
Itt volt.
Ekkor félénken rám pillantott és megeresztett egy nagyon halvány mosolyt. Újra elámultam attól, hogy mennyire tökéletes az egész lénye. És nekem már csak ettől az egy apró kis mosolytól is kihagyott a szívem…
A jobb kezét felém nyújtotta és én a tenyerébe helyeztem a saját kezemet. Nem szorította meg, nem fogta meg, csak úgy hagyta. nem mozdult.
- Kérlek, bocsáss meg nekem! – suttogta halkan, fejét lehajtva.
És az álom beteljesült…
- Sajnálom, – ész vagy szív, szív vagy ész – de nem tudok…
Én is lehajtottam a fejemet, nem akartam látni az arcát, ha esetleg felnéz.
Azt éreztem, hogy a másik keze gyöngéden megfogja az enyémet és kiveszi a kezéből, majd leteszi az ölembe. Már rég nem volt felhúzva a lábam. Tudtam, hogy el fog menni… Megint.
Nem!
Szív!
A másik kezemet - még mielőbb
Ő
elhúzhatta volna a sajátját - rátettem az
Övére
és finoman megszorítottam.
Későn nézett rám, nem értette mit akarok
- Teljesen… – és ez így is volt igaz.
- Nem magam miatt nem tudok megbocsájtani, az nem érdekel! – Erre a kijelentésre az arca megvonaglott, mintha tisztában lenne azzal, hogy min mentem keresztül.
- Hanem amiatt, amit minden nap láttam Charlie arcán és a többiekén. A sajnálkozást és a tehetetlenséget, hogy úgysem tudnak tenni semmit,
Neked
meg tudok bocsájtani, hiszen, hogyan is ne tudnék? Megvolt az okod és tudom is nagyon jól és valamilyen szinten meg is értem, de ennek is két oldala van, csakúgy, mint az érmének. Az egyik felén
Te
vagy, míg a másikon én, és mind a ketten csak a saját oldalunkat láttuk…
A szavaim kezdtek sírásba átmenni és újra rázkódni kezdtem.
Nem szólt semmit, mintha csak emésztette volna a hallottakat. Majd kiszakadtak belőle a szavak:
- Sajnálom Bella! Sajnálom, rettenetesen sajnálom! Nem tudom, hogyan is gondolhattam! Hülye voltam, egy idióta, hogy itt hagytalak! Fogalmam sincs, hogy várhatom most tőled, hogy megbocsáss? Hiszen annyi szenvedést okoztam. Úgy tettem, mintha már nem szeretnélek, de nem hittem, hogy el is hiszed. Hiszen megmondtam neked rég, hogy már te vagy az életem. Amikor ott az erdőben elmondtam, hogy elmegyünk, mindennél jobban gyűlöltem magam. Gyűlöltem magam, amiért ott kellett, hogy hagyjalak, amiért fájdalmat okoztam és szenvedést, és gyűlölöm magam, amiatt, ami vagyok. Sajnálom Bella! Elmentem, mert azt hittem, hogy biztosíthatok neked egy fényesebb jövőt. Egy olyat, amit nem kell a sötétségben leélned…
- Én nem vagyok olyan erős, mint
Te
… - suttogtam.
- Én sem vagyok erős! Gyengébb vagyok, mint hittem. Pontosan ezért vagyok most itt. Mert már nem bírtam nélküled! Egyszerűen nem megy! Képtelen voltam úgy létezni, hogy tudtam, hogy te is a világon vagy és talán valaki mással vagy boldog! Ennek a puszta gondolatától is a rosszullét kerülgetett.
- Hogyan lehetnék valaki
mással
boldog? – a hangom hisztérikusan csengett és az arcomon újra megállíthatatlanul folytak a könnyek. - Hiszen
Te
voltál, vagy és leszel is a mindenem! Senki mással nem leszek olyan boldog, mint
Veled
! Nem is lehetek. Képtelenség lenne!
Edward
én téged szeretlek! Csakis téged! Megpróbáltam túllépni rajtad, próbáltalak elfelejteni, mintha nem is léteztél volna. Megpróbáltam mást szeretni, de nem megy… Nem megy! – most már rázott a zokogás.
Hirtelen történt. Egyszer csak erős kezek öleltek át és szorítottak magukhoz. Meglepődni sem volt időm. Én is átöleltem és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Mintha az életem lenne…
Mivel az is volt.
- Kérlek, bocsáss meg! Mondd meg, hogyan tehetem jóvá?! Megteszek bármit! Bármit Bella!
Hallottam a hangján, hogy szenved, még jobban, mint én. Ezt már nem bírtam elviselni. Elhúzódtam tőle és nem akadályozott meg benne. A szemébe néztem. Gyönyörű volt, mint mindig. Az arca elgyötört. Még most is, mint egy angyal, aki a föld összes szenvedését végignézte és mégse tehetett semmit.
arcát a kezeim közé fogta és megcsókoltam. Arcomat a könnyeim áztatták, míg puhán az ajkához érintettem a sajátomat. Sikerült egyszer kontrollálnom magam. Meglepődött és tudtam, hogyha képes lenne sírni, akkor most biztos, hogy sírna. Visszacsókolt, gyengéden. Ahogy megszoktam tőle. majd finoman elhúzta az arcát és újra megölelt.
- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
- Ennyi bőven elég! – suttogtam vissza.
És tudtam, hogy mosolyog.
Mindaz, amit most elmondtam neki, az igaz volt. Teljességgel.
Tudtam, hogy amit most itt ő is elmondott, az is igaz volt. A hangjából kihallottam az ígéretet, melyet többet nem fog megszegni.
Tudtam, hogy többet nem megy el.
Nélkülem nem.
Azt még nem tudtam, hogy Charlie-val mihez kezdek, hogy magyarázom meg neki, de majd valahogy csak sikerül.
Jake pedig majd megbékél a dologgal. Legalábbis kénytelen lesz, ha a barátom akar maradni. Nem fogok neki ultimátumot adni, a döntés az övé. De remélem jól dönt majd és akkor a Napom és a Holdam egyszerre lehet majd fönt az egemen.
Ahol a Holdam, mindig fényesebben fog ragyogni.
Örökre…
*1 New Moon 80. oldal
*2Twilight 185. oldal
*3Twilight 366. oldal
*4Twilight 257. oldal
*5Twilight 285. oldal
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Örülök, hogy tetszett! :) Mivel "fogalmam" sincs, hogy hogyan is történik a bevésődés, (nem nagyon értettem a könyvben...) így én így képzeltem el... Köszönöm a véleményt! :)