A füleim megteltek fagyos vízzel, de ezt a hangot tisztán hallottam. Nem érdekeltek a szavai, csak a hangjára koncentráltam. Miért harcolnék, amikor boldog vagyok itt, ahol vagyok? Még így is, hogy a tüdőm levegőért könyörgött és a lábaim begörcsöltek a hideg víztől, elégedett voltam. Már elfelejtettem, hogy milyen volt az igazi boldogság.
Boldogság. Ezt az egész haldoklás dolgot elviselhetővé tette.
Abban a pillanatban az áramlat győzedelmeskedett felettem, és hirtelen neki lökött valami keménynek, egy sötétben láthatatlan sziklának. Nekiütődött a mellkasom, úgy csapódtam neki, mint egy vasrácsnak, és a levegő elhagyta a tüdőmet, ezüstös buborék függöny kíséretében. A víz beáramlott a torkomba, fojtogatott és égetett. A vasrács megragadott elhúzva Edwardtól, hogy levigyen az óceán sötét mélyére.
Ég veled, szeretlek. Ez volt az utolsó gondolatom.
Abban a pillanatban a fejem áttörte a felszínt.
Mennyire zavarba ejtő. Biztos voltam benne, hogy süllyedek.
Az áramlat nem enyhülhetett. Még több sziklához vágott hozzá, amelyek élesen beleverődtek a hátam közepébe, ritmikusan, miközben nyomták ki a vizet a tüdőmből. Elképesztő mennyiségű víz ömlött ki a számon és az orromon keresztül, egy valóságos áradat. Csípett a sós víz, a tüdőm égett és a torkom annyira tele volt a vízzel, hogy nem tudtam levegőt venni, ráadásul a sziklák megsértették a hátamat. Valahogy egy helyben maradtam, pedig a hullámok még mindig csapkodtak körülöttem. Semmi mást nem láttam az arcomba ömlő vízen kívül.
- Lélegezz! - egy idegesen aggódó hang vadul utasított, és egy kegyetlen késszúrásszerű fájdalmat éreztem, amikor felismertem a hangot-mert ez nem Edward hangja volt.
Nem tudtam engedelmeskedni. A vízsugár, ami a számból jött, nem hagyta abba elég időre ahhoz, hogy levegőt tudjak venni. A fekete, jeges víz égette a megtelt tüdőmet.
A szikla megint csattant a hátamon, pontosan a lapockáim között, és még egy adag víz talált kiutat a tüdőmből.
- Lélegezz, Bella! Gyerünk! - könyörgött Jacob.
Fekete pontok ragyogtak a szemem előtt, egyre csak nőttek és nőttek, elzárva a fényt.
A szikla újból megütött.
Nem volt hideg, mint ahogyan a víz, forrón égette a bőrömet. Rájöttem, hogy ez csak Jacob keze, amint megpróbálta kipumpálni a vizet a tüdőmből. Az a vasrács, ami kiragadott a tengerből szintén … meleg volt…A fejem kóválygott, fekete foltok borítottak mindent.…
Megint haldoklom? Ez nem tetszett-nem volt olyan jó, mint az előbb. Most csak szimplán sötét volt, itt semmit sem volt érdemes nézni. A csapkodó hullámok hangja összemosódott a sötétséggel, csend lett, még az a sípolás is elhalkult, ami úgy hangzott, mintha a fülemből jönne…
- Bella? - kérdezte Jacob feszülten, de már nem olyan vadul, mint korábban.
- Bells, édesem hallasz engem?
- Jake… – krákogtam, de minden egyes lélegzetvétel égette a torkomat. Rettenetesen fájt.
- Oh, Bella, jól vagy? Megsérültél? Megütötted valamidet? - hadarta a kérdéseit. De engem nem érdekelt más, csak az, hogy miért nem hagyott meghalni. Nem akarok úgy tovább élni, hogy Edward nincs velem. Hogy minden éjjel sikoltozva ébredek a rémálmaimból, és ő nincs ott, hogy megvigasztaljon. Hát persze, hiszen elhagyott, mert nem szeretett. Mert nem voltam elég jó neki. Tudom, hogy megígértem neki, hogy nem csinálok semmi butaságot. De ő is megszegte az ígéretét, amikor elment. Azt ígérte, hogy sose fog elhagyni, hogy örökké szeretni fog, de nem tartotta be, úgyhogy én minek tartsam be?
- Jacob miért nem hagytál meghalni? – suttogtam rekedtes hangon.
- Mert egy ilyen miatt, mint ez, nem érdemes. Aki csak szórakozott veled, majd elhagyott. Aki nem is törődik azzal, hogy mi történik veled. Egy ilyen miatt nem ölheted meg magad, érted?! Bella, ha neki nem is, de nekem szükségem van rád – jelentette ki határozottan. Elgyötörten nézett a szemeimbe. Elsírtam magam. A könnycseppek egyenként gördültek le az arcomról, csíkot hagyva maguk után. Jacob lágyan magához ölelt, közben pedig nyugtatóan simogatta a hátam. De én csak sírtam és sírtam. Fájt az igazság. Igen, igaza volt. Hogy gondolhattam, hogy megölöm magam?! Charlienak és Renének szüksége van rám, neki pedig nem számítana. Ki tudja, hogy most mit csinál? Lehet, hogy ő már megtalálta azt a valakit, akivel örökké boldog lesz. De én? Egy roncs lettem amióta elment. Csak Jacob lehelt belém egy kis életet. Ő szeret, rá számíthatok. Már másodszor mentette meg az életem. Meg kell neki hálálnom, hogy kitart mellettem, hogy szeret. Ha úgy, hogy vele leszek, akkor úgy. Megérdemli.
- Bella, nagyon megijesztettél. Ígérd meg, hogy többet nem csinálsz ekkora butaságot – kérte, én pedig elhatároztam, hogy teljesítettem a kérését. Nincs több szikláról való leugrás!
- Ígérem. De Jake, kezdek fázni. – mondtam vacogva. Igaz, hogy még mindig a meleg és ölelő karjai közt feküdtem, de a ruháim vizesek voltak.
Jacob erre felnevetett.
- Hazaviszlek, vagyis inkább hozzánk.
Amíg ezt kimondta, a mellkasára szorított és felállt, majd fölém hajolt, eltakarva ezzel az esőcseppektől.
- Bells, mindent meg fogok tenni azért, hogy elfelejtsd azt a vérszopót. Szeretlek. – suttogta, majd belecsókolt a hajamba.
- Én is szeretlek, de…
- Tudom. Nem vagy szerelmes – mondta látszólag közömbösen, de én kihallottam belőle a szomorúságot. Jobbat érdemelne nálam. Én nem vagyok érdemes a szerelmére. De ha már így alakult, akkor megteszek mindent, hogy megérdemeljen.
- Jacob, én… megpróbálom elfelejteni Őt. Segítesz nekem ebben, ugye? – Jacob nagy szemeket meresztett, de a szemeiben csupa megértés és öröm csillogott. Elmosolyodtam, hogy egy ilyen szánalmas ígéret, amit nem is biztos, hogy be tudok tartani, boldoggá teszi őt.
- Ezt úgy érted, hogy… járjunk? – mosolygott vissza rám.
- Akár… - végül is miért ne? Hiszen nincs mit veszítenem. Pontosabban nincs kit. És legalább Jacob szeret. Mi mást akarhatnék? És Charlienak sem lesz ellenére.
- Jaj, Bella, annyira boldoggá tettél! – súgta a fülembe szerelmes hangon,
majd odahajolt az arcomhoz. Épp hogy csak egy kis távolság volt az ajkaink között. Mélyen a szemembe nézett, mintha azt kérdezné, hogy „megcsókolhatlak?”. Egy halvány mosoly futott át az arcomon. Rettenetesen fájt a torkom még mindig, nem lenne jó ölet most csókolózni. De már annyira hiányzott, hogy újra nőként érezhessem magam, hogy valaki szeressen, hogy valakit szerethessek. Felsóhajtottam, majd megszüntettem az ajkaink közt a távolságot, és ezzel kezdetét vette az új életem. Az új Bella Swan megszületett, Jacob Black által.
* * *
1 hónappal később
Jacobék 1 héttel ezelőtt végeztek Victoriával. Mikor bejelentette, hogy az előző este, amíg én aludtam, ők megölték azt a nőt, egy kisebb fajta rémület fogott el. Aztán pedig dühös lettem, amiért csak utólag szólt. De hát mindegy is. Az a lényeg hogy nem esett semmi baja. Úgyhogy már engem sem fenyeget semmilyen veszély. És mivel Jacob már nem vadászik, egyre több időt tölt velem, aminek én nagyon is örülök. Charlieról nem is beszélve. Szabályosan ujjongott, amikor bejelentettük neki, hogy együtt vagyunk. Mi márpedig sokat vagyunk együtt. Szinte minden nap. A mai délutánt is Jacobbal töltöttem. Megünnepeltük, hogy már 1 hónapja egy párt alkotunk. Igazából csak együtt főztünk. Megosztottuk a munkát, én főztem, ő kóstolt. Jól szórakoztunk. Úgy érzem, hogy végre boldog vagyok Edward nélkül. Ha valaki ezt egy hónappal ezelőtt mondja, kinevetem. De most ez a valóság. Már alig gondolok Edwardra. Ha pedig Jacobbal vagyok, akkor meg egyáltalán nem. Már nem álmodok minden éjjel róla. Már nem ébredek sikoltozva, könnyes szemekkel, de ha nagy ritkán mégis, az éjjeliszekrényemen van egy közös kép Jacobbal. Csak rá kell néznem és megnyugszom, mert tudom, hogy most már van kihez tartoznom. Igen, hozzá tartozom. Sikerült az Edward iránt táplált érzéseimet elfojtani, amennyire csak tudtam. A seb, amit maga után hagyott, Jacobnak hála összeforrt, de behegesedni sose fog. Mindig is emlékezni fogok rá. Ő azt hitte, hogy majd elfelejtem, hogy olyan az agyam, mint a szita. De tévedett. Most is minden szavára emlékszem, minden egyes szóra!
Ezeken a szavakon gondolkoztam, míg a szobám felé tartottam. Furcsa mód hideg volt a szobámban. Nyitva volt az ablak. Gyorsan becsuktam, majd felkaptam a kistáskámat, a pizsamámat és kirohantam a fürdőbe. Mint általában, most is fél óra alatt végeztem. No, igen, a zuhanyzást nem lehet elkapkodni, különben nem ér semmit. Magamra ráncigáltam az ütött-kopott pizsamám, átfésültem a hajam, majd visszamentem a szobámba. Még mindig hideg volt, pedig már bezártam az ablakot. Túl sokáig volt nyitva, legközelebb majd gondosan bezárom, mielőtt elmennék itthonról – gondoltam magamban. Mivel még mindig fáztam, bebújtam a takaróm alá, közben pedig kikaptam az éjjeliszekrényemből a Rómeó és Júliát, és már nem tudom hányadszorra, de el kezdtem olvasni. Egy óra múlva fájó szemekkel úgy döntöttem, hogy majd holnap folytatom. Belefúrtam a párnámba az arcomat, majd rövid időn belül elaludtam.
A parton sétáltam Jacobbal, kézen fogva, mikor az erdőből hirtelen előugrott egy idegen vámpír. Jacob egyszerre védelmező állást vett fel, míg a vámpír támadót.
- Érted jöttem Bella. Victoria küldött. Most meg fogsz halni. – fröcsögte. Jacob teste megfeszült, a karjaival pedig a háta mögé tolt.
– Ne aggódj, Bella, nem lesz semmi baj, csak maradj mögöttem – suttogta. A vámpír erre elmosolyodott, és elindult felénk. Jacob figyelmeztetően felmordult, majd előreugrott, és egy hatalmas vörösesbarna farkas képében ért földet. Hátráltam pár lépést.
- Azt hiszed, hogy egy kiskutya meg fog tudni állítani? Ne álmodozz. – mondta gúnyosan az idegen. Jacob felhorkantott, és rávettette magát, a földre lökve ezzel a vámpírt. Szaggatni kezdte a kezét. A vámpír erre csak felnevetett, és a hangján nem lehetett érzékelni, hogy fájna neki. A másik kezével megfogta Jacobot és nekihajította az egyik sziklának. Egy nagy reccsenés hallatszott, de az nem a szikla volt, hanem Jacob feje, ami kettétört. Jacob élettelen teste csúszott lefelé a szikláról, míg az agyveleje, ami vérrel keveredett, pedig fennragadt a sziklán. Teljesen megrémültem. Sokkot kaptam, a lábaim teljesen felmondták a szolgálatot, egy hang se jött kis torkomon. A fejem zúgott, hányingerem volt. Jacob meghalt! Nem, ez nem lehet igaz. A vámpír eközben odajött hozzám, majd valamit suttogott a fülembe, de én csak a végét értettem: „… nemsokára te is követni fogod. Ne aggódj!” És én csak erre vágytam, hiszen ha már Jacob sincs nekem, akkor ki miatt lenne érdemes élnem? Csak azért éltem eddig is, mert szüksége volt rám, mert szeretett. Ekkor egy fájdalmas sikoltást hallottam. Felnéztem, és láttam Edwardot, amint az idegen ellen harcol. Majd pár perc múlva láttam, ahogy ég a tűz, és éreztem azt a bűzt. Az idegen bűzét. Edward miután megérezte, hogy nézem őt, emberi tempóban odajött hozzám. Leült mellém és az ölébe vont. Ráhajtottam a fejem a mellkasára, és zokogni kezdtem. Elvesztettem Jacobot, de talán visszakaptam Edwardot. Halkan elkezdte dúdolni az altatómat.
Felébredtem. Még mindig sírtam. Odafordultam az éjjeli szekrényemhez, amin a Jacobbal közös képünk van.
- Csak egy álom volt… - suttogtam a sötétségbe. Legalábbis azt hittem, hogy a sötétségbe. De ha csak egy álom volt, akkor miért hallom még mindig az altatómat?
- Bella… - suttogta az az édes hang, amit már hónapok óta nem hallottam.
- Edward? –hitetlenkedtem, majd a hang irányába fordultam. Ez nem lehet igaz! Mit keres ő itt? Vagy ez is csak egy álom?
- Én vagyok – állt fel a hintaszékből, az ágyamhoz sétált, és leült rá.
- Álmodom? – kérdeztem hitetlen hangon. – Te tényleg itt vagy?
Felnevetett, de ebben a nevetésben semmi jókedv és boldogság nem volt.
- Igen itt vagyok. Ennyire hihetetlen, hogy visszajöttem hozzád? – kérdezte elgyötört arcot vágva.
- De minek jöttél vissza? – vágtam rá. Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy én csak egy játékszer vagyok, akit eldob, aztán ha újra kedve támad hozzá, csak úgy fogja magát és visszajön, hogy aztán majd megint elmenjen? Hogy aztán majd megint összetörjek? Hogy tönkretegye a viszonylag boldog életemet Jacobbal? Hát igen. Most, hogy Edward itt van, már kevésbé tűnik boldognak.
- Mert szükségem van rád. Mert szeretlek. Tudom, hogy elrontottam. Nem kellett volna elhagynom téged. De csak azt akartam, hogy biztonságban legyél, mert mellettem veszélyben voltál. Elválasztottalak a normális életedtől. Tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatodat, de kérlek, én annyira sajnálom – mondta szemlesütve. Nem tudtam, hogy erre most mit mondhatnék. Hónapokig szenvedtem a hiánya miatt, majdnem megöltem magam miatta. Jacob segített kimásznom az akkori életemből, a zombi létből. Megígértem neki, hogy sose hagyom el, hiszen szeret. Ő itt volt velem, amikor szükségem volt rá. Segített elfeledni az Edward iránt táplált érzelmeimet. Vagyis csak bezárni őket egy ólomdobozba, amit a sebembe süllyesztettünk el, ami utána begyógyult. De Edward? Hol volt ő, amikor szükségem volt rá? Hol volt, amikor leugrottam arról a nyamvadt szikláról? Hol volt, amikor Victoria rám vadászott? Sehol! Lehet, hogy jót akart nekem azzal, hogy elment, de nem jött neki össze. Sőt!
- Edward, én nem értelek. Hónapokig el voltál nélkülem. Nem is mutattál semmilyen életjelet. És most egyik percről a másikra, itt teremsz a szobám közepén és azt mondod, hogy szeretsz. Na de hol volt ez a szereteted hónapokig?! Sehol. Edward, nem tudom, hogy mit vársz tőlem – fejeztem be a mondatot kifulladva. Úgy éreztem, mintha egy malomkő gördült volna le a szívemről. Jó érzés volt elmondani, amit gondolok, érzek.
- Bella, én ez alatt a pár hónap alatt majd megőrültem nélküled. A családom idegeire mentem. Nem bírtak elviselni, amit meg is tudok érteni. Nem csináltam semmi értelmeset, mióta nem vagy velem. Vagyis de, Victoriára vadásztam. De eddig nem sikerült a nyomára akadnom. De megígérem, elintézem.
- Talán azért nem akadtál a nyomára, mert nem Forksban kerested – hitelen arcot vágott. - Igen, jól hallottad. Rám vadászott, és meg is ölt volna, ha Jacob és a falkája nem öli meg egy hónappal ezelött! – mondtam talán kicsit ingerülten.
- Vérfarkasok? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen. Talán valami baj van velük? – kérdeztem gúnyosan.
- De hát ők olyan kiszámíthatatlanok, Bella – csóválta a fejét - Ezt nem hiszem el, itt hagyom, hogy biztonságban legyen, erre csak még nagyobb veszélybe sodorja magát – motyogta inkább csak magának.
- Velük biztonságban érzem magam. De most nem is ez a lényeg! – mondtam dühösen.
- Igaz.
- Edward én… megbocsátok, de nem tudok megbízni benned – mondtam, majd pillantásomat az övébe fúrtam.
- Bella, én megígérem, hogy megpróbálom visszaszerezni a bizalmadat, csak egy kérdésre válaszolj. Szeretsz még? – nézett rám lágy ónix szemeivel, kérlelő pillantással.
- A régi Bella, aki nem akart öngyilkos lenni miattad… – hátrahőkölt a szavaimtól.
- Öngyilkos? Miattam? – kérdezte dühösen.
- Befejezhetném? – kérdeztem én is dühösen. Nekem több okom van dühösnek lenni rá, mint neki rám. Mégis csak ő hagyott el! Mire számított?
- Természetesen.
- Na, szóval az a lány egyszerűen csak azt mondaná, hogy „ez a legbutább kérdés, amit valaha hallottam, hát persze hogy igen.” De én már nem az a lány vagyok. Edward, én mindig is szeretni foglak. De az a hajó már rég elment, amin mi együtt utazhatnánk – mondtam, majd az éjjeliszekrényemen lévő képre mutattam. Edward is ráemelte pillantását, majd megmerevedett. Percekig csak ült, mozdulatlanul. Mikor rám emelte a pillantását, az csak szomorúságot, megbánást és szenvedést tükrözött.
- Látom elkéstem. De megértem, hogy azt tetted, amit mondtam neked. Ez így helyes. Ígérem, többet nem zargatlak a jelenlétemmel. Most már tényleg soha többé nem fogsz látni. Kívánom, hogy legyen egy boldog életed és egy szép családod Jacobbal. De egy valamit sose felejts el, nálam jobban senki sem fog szeretni. Örökké szeretni foglak, Bella. – homlokon csókolt. Az ablakhoz sétált, de még mielőtt kiugrott volna rajta visszafordult, és rám mosolygott. Már amennyire lehet ezt mosolynak nevezni. Még mielőtt szólni tudtam volna, már el is tűnt, és én már csak a félhomályba motyogtam azt az egy szót…
- Sajnálom… - és eleredtek a könnyeim. Hátradőltem az ágyon, és csak sírtam egész éjjel. Az a tény, hogy már másodszor vesztettem el azt a férfit, akit a világon a legjobban szeretek pedig csak még keservesebb sírásra ösztönzött.
10 év elteltével.
Sosem mondtam el Jacobnak, hogy azon az éjjelen Edward visszajött hozzám. De tudta, éreztem, hogy tudja. Attól a naptól fogva két dolog változott. Jacob még inkább ragaszkodott hozzám. Biztosan attól félt, hogy ha újra visszajön, akkor már nem küldeném el. És én is még inkább ragaszkodtam hozzá, féltem, hogyha őt is elvesztem, akkor újra összetörök. Rengeteget szenvedtem ez alatt az egy évtized alatt. Leérettségizésem után Charlieról kiderült, hogy rákos. Tüdőrák. Kemoterápiára járt évekig, én pedig be hozzá a kórházba. Rettenetes érzés volt az én életerős, bohókás apámat ilyen elgyötörtnek, gyengének és kopasznak látni. Jacob mindvégig velem volt a nehéz időkben. Segített felkészülni a legrosszabbra. De szerencsére Charlie meggyógyult. A mai napig Forksban él. Jake a 22. születésnapomon megkérte a kezem, természetesen igen mondtam. Rá fél évre volt az esküvő. Az egész családom ott volt, emellett még Jake falkája és a barátaim. Gyönyörű esküvő volt. Jacob úgy gondolta, hogy a nászutunk legyen valami nagyon romantikus helyen, mint például Párizsban, vagy Velencében, de én ebbe nem mentem bele. Mindig is azt terveztem, hogy ezekre a helyekre Edwarddal megyek majd nászútra. Teljesen elképzelhetetlen lett volna oda Jacobbal menni. Inkább úgy döntöttünk, hogy egy egzotikus helyre, egy teljesen más kultúrával rendelkező országba megyünk. Így esett a választásunk Japánra. Azon belül is egy viszonylag nyugis városra, Kyotora. Persze Jake nem igazán akart kimozdulni a hotelszobából, de sikerült meggyőznöm, hogy egy kis városlátogatás jót tesz, és a friss levegő is hasznos. Miután visszajöttünk a nászutunkról, beköltöztünk a kis házunkba Port Angelesbe, amit Charlietól és Billytől kaptunk nászajándékba. Kívülről kicsinek tűnik, de belül tágas. A mai napig itt élünk. Az esküvőnkhöz két évre megszületett az első fiam, akit én Edwardnak akartam elnevezni, de nem akartam megbántani Jacobot, ezért inkább letettem erről az ötletről. De nagyon szerettem volna, ha legalább az apám neve tovább élne, így a neve Lucas Charlie lett. Ő most 5 éves, és egy kis örökmozgó, vidám kisfiú. Szerencséjére nem örökölte az én ügyetlenségemet. A második gyermekünkkel pedig most vagyok terhes. Kislányt szerettem volna, de hát valaki ott fent nem így akarta. Sokat gondolkoztunk az ő nevén is. De végül megtaláltuk a megfelelőt. Thomas Billy Black.
Jacob sosem vésődött be.
Edwardot pedig soha többé ne láttam. Ahogy a családját sem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
”
!!
.
.. 
.
ez nagyon jóó:)
tényleg jó lett volna ha Jacobbal jön össze.....:( annyira összeillenek(L)
Jacob annyira helyes:)(L)