Szemeim vörösen izzottak. Tudtam, hogy szörnyű, amit teszek, ám mégsem parancsoltam megálljt magamnak. Azzal vigasztalódtam, hogy gyilkosok, azok, akiket én magam ölök meg. De ez egy idő után nem volt elég. Egy kis hang, mintha minden egyes lépésemnél, ahogy közelebb mentem áldozatomhoz azt skandálta, volna, hogy „Szörnyeteg, szörnyeteg” Tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni, és egy idő után beleőrülök ebbe az életbe. Már bántam, hogy eljöttem Carlisle-tól, és Esme-től. De visszamenni hozzájuk, hogy megbocsátást kérjek tőlük, azt nem lehetett. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy felvállaljam szégyenemet. Inkább öltem. Kegyetlenül gyilkoltam. Nevezd, aminek akarod. Lassú emberi léptekkel haladtam a táplálékom elé. Nem éreztem mást, csak magam iránt undort, és gyűlöletet. Egyre közelebb értem, és a kiszemelt áldozatom vére illata egyre jobban elárasztotta az elmém. Nem akartam, de nem volt más választásom, átadtam magam az ösztöneimnek. És amikor már nem voltam ura önmagamnak a bennem lakozó szörnyeteg kéjesen felmordult a vér kábulatba ejtő illatán. Egy sötét sikátorba értem, de számomra a feketeség nem jelentett gondot. A szemem itt, is mint, mindenhol kitűnően működött. Szinte azonnal a látóterembe került egy ember alakja. A vérétől már valósággal elbódultam Közelebb mentem hozzá, a szörnyeteg, amit kiszabadítottam, felmorgott. Vigyorogva várta az öldöklést. A szörnyeteg én voltam, sóvárogtam a vér után, és ettől egy pillanatra ismét elfogott az undor. A férfi rám emelte tekintetét, és hátrahőkölt. Amint vörös szemeimbe nézett megrémült. Hallottam a gondolatait. Ki ez?… Mit akar tőlem?… Te jó ég,a szemei!… Hiszen ezek vörösek!… A pisztoly!…
Ez vicces lesz.
A féri a kabátja alá nyúlt, és előhúzott egy fegyvert. Kibiztosította, majd így szólt.
- *Hármat számolok, és maga elhúz innen a jó büdös francba, vagy ha nem hát szitává lövöm! – Amikor nem mozdultam bedühödött. - Megmondtam, te kis mocsok, tűnj a rohadt anyádba! – A végén már tegezett. Ezzel azt akarta mutatni, hogy most ő itt a főnök. Kegyetlenül mosolyogva megráztam a fejem. Ugyan, hogy tudna ő ártani nekem azzal a kis izével! Felnevettem.
- Nem, barátom. Itt ma csak, és kizárólag te fogsz meghalni! – A végén már vicsorogtam. A fickónak se kellett több elsütötte a fegyvert. Egyszer, kétszer, háromszor. A golyók hihetetlen gyorsasággal süvítettek, de én mégis láttam őket. Könnyedén félre ugorhattam volna, de az nem lett volna vicces. Így hát hagytam, hogy a golyók belém csapódjanak, majd mikor hozzám érnek, - mintha valami golyóálló páncél lennék - leessenek rólam. A férfi rémülten ordított fel. Én, pedig felhúzott ajkakkal vicsorogva lépetem közelebb. Elég volt a játszadozásból. Egy mélyről jövő morgás szakadt fel belőlem, még nagyobb ijedelemre késztetve a férfit. Megpróbált mellettem elfutni, de én nem engedtem. Elrugaszkodtam a földtől, és rávetettem magam. A férfi hanyatt vágódott, és nem tudott többé menekülni. A feje hatalmasat koppant a betonon, és már félig az öntudatlanság határán volt. Éles fogaimat a nyakához közelítettem, és belemélyesztettem a puha húsba. Hamarosam megéreztem a vér elbódító ízét, és ellepte az agyamat a vörös köd. A férfi még rángatózott, és vergődött, majd egy utolsó fájdalmas kiáltással kilehelte a lelkét, és nem mozdult többet. Én mohón szívtam a vérét, és a bennem élő szörnyeteg most kielégülten morgott – végre megkapta, amit akart. Lassan nem maradt a férfi testében semmi, amitől én még jól lakhattam volna, ezért felálltam, és otthagytam a holttestet.
Újra önmagam voltam. Szégyelltem az előbbi tettemet, de nem tehettem ellene semmit. Mindig ezt érzem, egy-egy gyilkosságom után, és lassan kezd ez engem az őrületbe kergetni. Talán Carlisle-nak igaza volt, és nem muszáj szörnyetegnek lennem. Talán élhetek úgy is, mint ő, és talán nem kellene megölnöm több embert. Hiszen évekkel ezelőtt is ment! De azért jöttem el, mert nem akartam elnyomni ösztöneimet, mert nem akartam más lenni. Mi van, ha feltámadnak bennem egyszer ugyanezek a kétségek?
Semmi! Döntöttem el. Leküzdöm őket, és Carlisle, és Esme bizalmát is visszanyerem. Végre olyan életet élhetek megint, amiben nem vagyok gyilkos, és nem halnak meg körülöttem az emberek.
Vége
* bocsi a durva nyelvezet miatt, ezzel azt akartam, mutatni, hogy az ember, csak egy undorító gyilkos
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Lizzy!
Na, ez viszont nagyon tetszik! :) Tipikus Edward, fantasztikus sztori, indulatok, érzelmek, csodálatos! :)
Még egyszer bocsánatot kérek, hogy úgy lehordtam a Meleghelyzetet... De látod, én sem vagyok olyan szörnyeteg! :)
Gratulálok a ficedhez, ilyeneket szeretnék még olvasni! :D
Szeretettel: Olivia