Ice on Fire

Köszönet: a címért az Axxis zenekarnak.

Megjegyzés: Igen, ez az, aminek látszik. J Egy újabb sokak által hiányolt rész a Breaking Dawnból.

Keletkezett: 2009. 09. 07.

***

Miért nem tudtam… miért nem tudok…ezt egyszerűen nem lehet elviselni. A kétségbeesés lassan teljesen maga alá terít. Nem mondom, hogy nem volt jó. Mindkettőnknek. De mit jelenthet ez, és mi áll mögötte? Nem törtünk el egy csontot sem?! Milyen lehetett mindez neki? Mi lehetett a finom sikítások és édes sóhajok mögött?

Egymásba fonódva fekszünk a széles, fehér ágyban, és lassan minden kis tollpihe leér a földre, az ágyra… Bella gyönyörű, meztelen testére. Nem is emlékszem, mikor szakadt szét. Bella a lerúgta magáról a könnyű, vékony nyári paplant, és hűvös testemhez simulva, mosolyogva pihen. Velem ellentétben, ő nem gyötri magát semmivel. Annak ellenére, hogy kék- zöld foltok, enyhébb zúzódások borítják, nem remeg. Jól esne ilyen élmények, események után, ha én is pár órára hasonló öntudatlanságba tudnék süllyedni.

Hogy tehettem vele ilyet? Hogyan lehettem ilyen? Finomabbnak kellett volna lenni… de hogyan is tudtam volna bármire figyelni? Ahogy elragadott a vágy, és nem volt más, csak én meg ő, törékeny teste az enyémen, ahogy megpróbál felülkerekedni, és mosolyogva visszazuhan az ágyra.

Nem fáradozott este azzal, hogy fürdőruhát keressen. Besietett utánam a tengerbe, lassacskán utolért, és azonnal hozzám simult. Sokáig csókolóztunk elnyújtva, szenvedélyesen. Ott még nem kellett semmire se koncentrálni. A problémák akkor jöttek, amikor később nem tudtam. A sötétben minden tartózkodás nélkül térképezte fel kezeivel testem minden apró, érzékeny porcikáját. Simogatott, és tüzes tapintása hatására fokozatosan átmelegedtem. Egy jóleső, újszerű érzés fogott át… nem mondom, hogy nehéz volt talpon maradni, de még időben felkaptam és beszáguldottam vele a házba. Végül is nem véletlenül volt két hálószoba és azok a kényelmes, széles, puha ágyak…

Ettől a ponttól fogva egyikünk sem akart lelassítani. Óvatosnak nem mondható mozdulattal letettem a fehér ágy közepére. Biztos megérezte, de csak vadítóan rám nézett, és magához húzott. Én pedig nem szóltam semmit, engedtem neki. Újra csókolóztunk, és testünk teljes egészében egymáshoz feszült. Mintha a szíve most az én mellkasomban is dobogott volna, átvette a ritmust és a bizsergető melegséget… mint jég a tűzön…

Pillanatra megállt, bátorítóan kinyitotta a szemét, és ezzel együtt lassan derekam köré fonta a lábait, amitől elértem arra a pontra, hogy nem bírom tovább külön. Érezni akartam, ahogy izzó, vággyal teli teste körülölel, és a jég végleg felolvadjon ebben a forróságban. Teste, lelke értem rajong, most már csak a technikai részét kéne teljesíteni. Azok a biztatóan csillogó szemek, ahogy várakozó arccal, szerelmesen, kisimított egy kósza hajtincset a szememből, úgy nézett ki, ő is készen áll. De meg kellett róla bizonyosodnom.

Nem okozhattam neki fájdalmat, már az első alkalommal. Egyik kezem óvatosan a lába közé vezettem, megcirógattam a combján a bőrt mire hosszan sóhajtott. Minden pillanatra emlékszem. Egy vámpír érzékeivel nem kellett sokáig keresni a legérzékenyebb pontot. Kényeztetve, körkörösen simogattam a hüvelykujjammal, miközben mutatóujjam is megtalálta az útját. Erre egy apró sikoly volt a válasz. Minden jel arra mutatott, hogy készen áll, de azért mikor felnéztem, nem lehetett eltüntetni az arcomról a kérdőjelet. Szeme zárva volt, mintha erősen koncentrálna valamire.

-         Kérlek…- mondta – ne csak kézzel… megígérted…

-         Sssh…- válaszoltam, majd óvatosan kihúztam a kezem, és közelíteni kezdtem abba az irányba, ahol eddig a kezem volt.

Naná, hogy elsőre nem találtam el. Soha nem volt problémám a pontossággal, de ez a szituáció merőben más volt, mint eddig bármi. Lenyugodtam, és másodszor könnyedén csusszantam belé. Talán túlságosan is könnyedén… felnyögött…Túl gyors voltam? Nem tudom, hogy az akkor jó volt-e vagy sem. De arca pillanatokon belül megnyugodott, szeme felragyogott, és csak annyit tudott elfúlóan mondani:

-         Kérlek, folytasd! Annyira…! - annyira mi? De nem kaptam választ, mert karjaival szinte követelőzően ölelt át, magához húzott, és ajkát mohón az enyémre tapasztotta. Hasonló módon reagáltam én is: visszacsókoltam, majd mozogni kezdtem. Az első mozdulat lassú volt, hatásos, és őrjítő. Minden lökés hozta magával a következőt, szinte biztatva azt, hogy a másik gyorsabb, hevesebb, intenzívebb legyen. Bella ellazult alattam, karja lazán feküdt a párna mellett, amin szétterült selymes haja… csuklója szinte hívogatott, hogy megragadjam, és az ágyhoz szorítsam.

Folyamatosan sóhajtoztunk, egyre gyorsabban, és gyorsabban, ahogy közeledtünk  a végéhez. Az utolsó, két kicsiny mozdulat után megdermedve zuhantunk egyszerre ebbe az újszerűen és összetetten boldog öntudatlanságba, különleges érzékbe. Bella aprókat lélegzett, miután elment. Ahogy lefordultam róla, édesdeden hozzám bújt. Kezét a mellkasomon nyugtatta, és ekkor vettem észre az első jeleket, amik megbontották az idillt: zöldes foltok a körben a csuklóján. Lehet, hogy nem kellett volna úgy elkapni… de sajnos máshol is sötétletek foltok. Végig a felsőtestén, csípőjén… ez nem lehet igaz.

-         Bella! – szólítottam meg legfinomabb hangomon, hogy valahogy kimagyarázzam magam.

-         Hmm… - ennyit kaptam válaszul - …ez… nem találok szavakat…

-         Nem is kell. – válaszoltam, kicsit megjátszva a nyugalmat – most aludj! Majd reggel megtalálod! – megsimogattam az arcát, a haját, majd a hátát kezdtem pihentetően cirógatni. Ettől megnyugodott, és pár percen belül álomba merült. Talán reggelig én is találok megfelelő magyarázatot…

~ vége~